BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 5. (1993)
1993 / 4. szám - SZEMLE - Pető Katalin: William Styron: Látható sötétség
nem „világ”, hanem „szó” olvasható, ekképp: „I want to remain responsive to the promise of the filled and centered word”. Megvallom, soha nem jutott volna eszembe ezt a könyvet végigolvasni, ha nem adják ki magyarul, s a BUKSZ nem kér meg, hogy írjak róla. Sajnálattal meg kell állapítanom, hogy semmi nem indokolta magyar nyelvű kiadását. Eredetiséget nem találok benne, legföljebb annyit jegyezhetek meg, hogy a szerző vonzódást érez a marxizmushoz. Marxisták méltatásával kezdődik s végződik a kötet, s a tizenhárom fejezetből legalább három jórészt velük foglalkozik. Tévedés ne essék, nem ezért az előítéletéért vélem jelentéktelennek Vincent B. Leitch munkáját, hanem azért, mert a marxizmusról éppoly kevéssé alaposak ismeretei, mint más irányzatokról. Csakis ezzel magyarázható, hogy számára nemcsak Althusser s Fredric Jameson, de Barthes, Claude Lévi-Strauss s Hayden White is marxista kutató. A marxizmus helyeslése érzelmi eredetű, s nem párosul átgondolt kifejtéssel. Az irányzat amerikai helyzetéről is hiányos képet ad, amikor kiemeli, hogy Jameson az amerikai egyetemek szigorú bírálója, s elmulasztja megemlíteni, hogy e tagadhatatlanul éles eszű amerikai marxista az egyik leggazdagabb amerikai egyetem kiemelt fizetésű tanáraként fejti ki nézeteit a fogyasztói társadalom hátrányairól. Az Amerikai irodalomelmélet és irodalomkritika című könyv magyar kiadása két tanulsággal szolgálhat: célszerű szigorúan megválogatni, mit is jelentetünk meg abból a tömérdek munkából, amit nyugati országokban írnak a kultúráról, és rendszeresíteni kell a fordítások bírálatát. Bonyhai Gábor egykor lefordította Hartmann esztétikáját, Ingarden korai munkáját az irodalmi műalkotásról és Gadamer művét, az Igazság és módszert. Csakis ilyen jelentős köteteknek s szakavatott fordításoknak a megjelentetése lehet indokolt, mert a szellemtudományokban a meggondoltan kiválasztott, alaposan értelmezett kevés mindig sokkal több, mint a találomra kiszemelt és hevenyészetten közreadott tucatáru. ■HBSZEGEDYMASZÁK MIHÁLY William Styron: Látható sötétség Ford.: Kiss Zsuzsa. (Mérleg) Európa Könyvkiadó, Budapest, 1993. 107 old., 160 Ft A sötétség láthatatlan. Csak kívülről látható. Ha ismerjük a fényt, reménykedhetünk: megvirrad újra. Amikor Styron beszámol betegségéről, „őrültsége emlékéről”, már csak visszatekint. Lelki betegségről, szkizofréniáról, öngyilkosságról szóló irodalomban - mikor mi volt divat - nem szűkölködünk. Ezek a művek azonban, legalábbis szándékuk szerint, mindig a más betegségéről szólnak. Autopatográfiák is születtek persze, kitűnőek, előnyeiről a hasfelmetszésnek, agydaganatnak. Ismerünk ihletett műveket szerelmi tébolyról, gyilkos indulatokról, incesztusról, emberi gyarlóságról, bűnről és bűnhődésről. Elgondolkodhatunk Thomas Mann lelkén A kiválasztott vagy a Halál Velencében olvastán, ezeket a gondolatokat akár fel is hangosíthatjuk, miként ezt a hivatásos elemzők rendre meg is teszik. Mégsem merült fel soha senkiben, hogy Thomas Mann műveit kórtani esetleírásként kezelje. Költők, írók műveit olvasva, festők képeit nézve sokszor tudjuk (és nemcsak mi, vájtlelkű pszichiáterek), hogy az alkotó „őrült” volt. Gulácsy megfestette vízióit, Dali konkretizáló (szó szerint értendő) gondolkodászavara megjelenik képein. Ismerünk pszichedelikus zenét. József Attila összes művei lassan eltörpülnek a róluk szóló patográfiai elemzések mellett. Arról azonban, hogy nem más őrült, hanem én... nem más alkoholista, hanem én... hát nem sokan írtak. Styron kisregényéből nem derül ki, hogy szerzője súlyos lelki betegségen ment keresztül - a mű arról szól. De kár, hogy közben azért egy kicsit regényt is írt. Az időbeli kanyargások, az egyébként oly értékelendő stílusjegyek itt elvesznek a történet erejéből, elterelik a figyelmet arról, ami a lényeg, amiről a mű szól, amiért íródott a lelki betegségek, nevezetesen a depresszió okozta kimondhatatlan szenvedésről. Figyelemre méltó, ahogy a pokol bugyrait végigjárt Styron, az író, a szó mestere amellett érvel, hogy a család, a barátok, a társadalom, a „világ” azért olyan elutasító vagy közömbös a depressziós emberekkel, az öngyilkosokkal szemben, mert a depresszióval járó szenvedések szavakkal nem leírhatók, nem kifejezhetők, emiatt nem közvetíthetők a külvilág, a környezet számára. Lehet. Sőt ha a megbetegedés pszichoanalitikus értelmezését fogadom el, nagyon is igaz. Melanie Klein felismerései óta úgy gondoljuk, hogy a depresszív megbetegedések gyökere, az úgynevezett depresszív pozíció valamikor a féléves és egyéves kor körül található. Vagyis valóban a szó előtti, preverbális tartomány az, amit a pszichoanalitikusoknak meg kell érteniük, és mindazt, amit megértettek, meg kell próbálniuk közvetíteni, megmondani a betegnek. Nem könnyű lecke, így aztán tanúsíthatom: a tudattalan szempontjából, lehet, hogy tudattalanul, de Styronnak igaza van. A továbbiakban (bár előre megfontolt szándékkal nem törekszem teljes sikerre) igyekszem ellenállni a kísértésnek, hogy könyvbírálat helyett Styront, a beteget analizáljam. Aki, oly sokat tudva testi és lelki dolgokról, a betegség pusztító természetéről, a vezető tünetekről, az önértékelés teljes csődjéről és a bűntudatról, amellett tör lándzsát, hogy a világ közönyét, elutasítását maguk a betegek okozzák, hiszen néma gyereknek anyja sem érti szavát. Zseniális pillanat, a tudattalan fantasztikus játéka: egyszerre érzi a szóelőttiségben rejlő közvetíthetetlenséget, egyszersmind azonban működik még a tudattalan bűntudat - vagyis hogy magam vagyok oka a saját balsorsomnak. S a tudatos szint? Ha nem hangozna túl cinikusan, azt írnám, az öngyilkosság apológiája. Drámai és fontos érvek, az öngyilkosság vad védelme, a világ ítélkezésének elutasítása. Híres halottak nyomasztó seregét idézi fel Camus-től Jean Sebergig: nem, az önkezű halál nem árulás.