Budapest, 1947. (3. évfolyam)
7. szám - HATVANY LAJOS: Petőfi Pestje
ezen a kapun befordult volna, erre az előreszögellő falra esett a tekintete. Aztán ezeket a sok nemzedék lépteite kivájt lépcsőket taposta a szűk és rövid földszinti folyosó felé. Itt fordult balra s aztán jobbra át, itt lépett be a tanterembe.« Tanárainknak az lett volna kötelességük, hogy kitárják előttünk az első B) ablakát — igaz, hogy magasan, a diákok feje fölött nyíló ablakok voltak — aztán kifelé kellett volna mutatniok : »Most pedig nyissátok ki a szemeteket fiúk , az ott, a, a mult századbeli rokokópalota, az egykori tulajdonosától vette nevét, ezért hívják Péterffy-palotának — ez a sikátor, mely az Aranykézutca felé húzódik, a Galamb-utca! Amerre néztek, amit láttok, ezt így nézte és így látta Petőfi Sándor is. Mert itt az ő diákkora óta semmi sem változott.« Ha ezt, ha csak ennyit mondott volna nekünk valamelyik professzorunk, akkor a hagyomány nélküli Pest, amely egy félszázad alatt némán és nyomtalanul temette el Petőfinek múltját, egyszerre csak megtelt volna zengő hagyománnyal. S mi pedig, Petőfinek a tankönyveinkben holt anyagként elraktározott életével igen közvetlen és nagyon eleven kapcsolatba kerültünk volna a, iskolánk kolostorszerű folyosóin s annak ódon tantermeiben. A VÁROSHÁZ-TÉR. A piarista gimnázium homlokzata a Városháztéren nyúlt végig a tér nyugati oldalán keresztülhúzódó, egyetlen emeletével. Itt nyílt a boltíves főkapu, melyből balfelől nyílt a tisztelendő tanár urak cellái felé vezető, vörös márványos lépcsőház, amely homlokiránt egy keskeny udvarba vezetett, ahol a voltaképeni gimnáziumnak sokemeletes épülete zárta el a kilátást. Ennek az épületnek kapujából viszont, ugyancsak balról nyílt a diákok lépcsőháza, de nem márvány-, hanem az időtől megviselt terméskőlépcsőivel, amelyeket már az első fordulónál azok a falépcsők váltottak fel, amelyeken még ma is hallom a fiatal léptek tompa kopogását. Aki ezen a második kapun is áthaladt, egy második széles udvarba ért, amelynek hatalmas ősplatánja, Petőfi iskoláskorának számunkra ismeretlen titkait suttogta. A Városház-tér keleti oldalán állt a Városháza, amelynek két emelete fölé az én gimnazista koromban húzták rá az épület arányait megbontó s annak zsiráfként felnyúló tornyát összezsugorító, harmadik emeletet. A keleti oldalt három banális fővárosi bérház foglalta le, amelyek közül Petőfi korának, a középső átjáróház, az úgynevezett Haris-bazár volt, bár csupán részleges tanúja. Mert ennek a hatalmas bérháznak városháztéri homlokzata, minden valószínűség szerint, a hetvenes évek folyamán épült ; aminthogy ugyancsak a századvég ízlése szerint való volt a modern üvegfedelű csarnokká átalakított udvara is, a bazár, amelynek közepén, egy nagy, kerek árupolcon kirakva , cipőfűzőket, babákat, gombokat, krampuszokat, csatokat, szíjakat, játékkarikákat, dominóskatulyákat, sakktáblákat, verkliket, harmonikákat s egyéb bazári holmit kínáltak a kendősfejű, félkesztyűs, vörösujjú boltoskisasszonyok. A csarnok köralakú falában húzódtak meg A lebontott régi Városház.«