Budapest, 1974. (12. évfolyam)

10. szám október - Preisich Gábor — Szűcs István: A budapesti agglomeráció

kutatták, kezelték és tovább gon­dozták. Ez a munka különösen a gümőkór elleni küzdelemben volt eredményes: népbetegség jellege megszűnőben van. A gyógyító-megelőző ellátás kiszélesítésével azonban egyre kevésbé indokolt a gondozóinté­zetek különállása, hiszen pl. a tüdőbeteggondozó hálózat ma már nemcsak gümőkóros, ha­nem egyéb idült tüdőbetegség­ben szenvedőket is kezel, gon­doz. A gondozóintézeteket ezért kerületenként egyesítjük a rendelőintézetekkel, haszno­sítva értékes tapasztalataikat a betegségeknek és azok súlyos­bodásának megelőzésében. Ahhoz, hogy a rendelőinté­zetek valóban magasabb szintű ellátást nyújthassanak, munká­juknak szintén a megelőzés irá­nyában kell fejlődnie. S ha a be­tegeket idejében kezelésbe ve­szik, ezáltal a kórházakat is te­hermentesítik. Tovább kell te­hát csökkenteni a rendelőinté­zetek zsúfoltságát! A körzeti orvosoknak mindenütt bizto­sítani kell a kis laboratórium-és EKG vizsgálati lehetőségeket, a betegeknek viszont panaszuk­kal először a körzeti orvost kell felkeresniük, aki egyéb bajaikat is ismeri. A szakorvoshoz körze­ti orvos küldje a beteget , ha szakellátásra van szüksége. A rendelőintézeti szakren­delések alapvető feladata egyrészt, hogy szakkonzíliumot nyújtsanak a körzeti orvosnak, tanácsot adjanak esetenként egy­egy beteg kezeléséhez; más­részt, hogy azokat a betegeket, akik szakorvosi kezelést igé­nyelnek, de még járóbetegként elláthatók, kezelésbe — idült betegség esetén tartós szakgon­dozásba — vegyék. Itt is fontos azonban, hogy a kezelés a kör­zeti orvossal — a „háziorvos­sal" — együttműködve történ­jék, aki nemcsak a megbetege­dett szervezetet, szervrend­szert, de magát a beteg embert s kórelőzményét is ismeri. Az eredményes gyógyítást a betegségek korai felismerése biztosítja. Ezért fontos az a munka, melyet néhány kerüle­tünk (az V., a X. és a XIV.), leg­újabban pedig a Magyar Általá­nos Orvosok Tudományos Egye­sülete kezdeményezett. A kerü­letek a lakosság szűrésével fel­mérték egy-egy megbetegedés (hypertonia, diabetes) rejtett előfordulását. A MÁOTE felké­résére pedig 70 fővárosi orvos méri fel saját körzete területén a gondozásra szoruló betegeket. Ebben a felderítő munkában, valamint az ellátást igénylők ke­zelésében és gondozásában a ren­delőintézetek szakorvosaira is nagy feladat hárul. A rendelőintézet akkor nyújt­hat igazán színvonalas, a kórhá­zakat is tehermentesítő ellá­tást, ha a jól képzett szakorvo­soknak elegendő idejük marad az elmélyült munkához. Ennek ér­dekében tovább kell csökken­teni a rendelőintézetek zsúfolt­ságát, és a szakrendelések igény­bevételét hathatósan szabályoz­ni kell. Csak így válhat lehetővé, hogy a jelentős költséggel épült — és épülő — rendelőintézetek valódi feladatuknak jól megfe­leljenek, és a lakosság körében is kivívják azt a megbecsülést, mely őket a gyógyító-megelőző ellátásban megilleti. Preisich Gábor — Szűcs István FÓRUM A budapesti agglomeráció Elképzelések és realitások A Budapest 1974. júniusi és júliusi száma közölte Fodor László tanulmányát a buda­pesti agglomeráció fejlesztési kérdéseiről. A tanulmány a főváros, majd a kormány által 1971-ben elfogadott „Budapest és környéke általános rendezési tervé"-ben, valamint az ennek alapján készülő területrendezési ter­vekben a helyes koncepció hiányát kifogá­solja és részletesen kifejti saját koncepcióját. Budapest, illetve a budapesti agglomeráció fejlesztésének módja mindnyájunkat érintő és érdeklő közügy. Alapvetően fontos, hogy a fejlesztés társadalmi és gazdasági szempont­ból egyaránt a legkedvezőbb, a lakosság ér­dekeinek megfelelő módon történjék. A vá­ros fejlődését, jövőjét, gazdaságos működé­sét, társadalmának közérzetét alapvetően be­folyásolja az is, hogy az agglomeráció milyen tervek alapján, hogyan fejlődik. Helyes te­hát, ha a különböző, lehetséges fejlesztési alternatívákat megvitatjuk, mérlegre tesz­szük. Fodor László elgondolásának a lényege az, hogy a sávos városfejlődésnek az urbanisztikai szakirodalomban ismert elve alapján Buda­pest fejlesztését négy főirányban, messze a város mai határán túlterjedően kívánja tö­möríteni, olyan mértékben, hogy az ezred­fordulóig a főváros mai közigazgatási határán belül kereken 200 ezer, a határon kívül 300 ezer lakás létesüljön, nagyrészt ma még be­építetlen területen. Tanulmánya szerint az így épülő 500 ezer, átlag 2,2 szobás lakás­ban — lakásonként 4 emberrel számolva — kereken 2 millió lakos helyezhető el. Ezek­ben a főirányokban kell tehát e 2 millió ember teljes közintézményellátását megolda­ni és gondoskodni helyben új munkahelyek létesítéséről is. A beruházásoknak ilyen te­rületi koncentrációja — szerinte — a lakás-és közműépítés fajlagos költségét csökkente­né, a közlekedési ellátás különösebb nehéz­séget nem okozna, a házgyári technológiák alkalmazása szempontjából e koncentráció előnyös lenne. Ha Fodor László javaslata megvalósulna, az eddigi Budapest kiterjedését messze meg­haladó új város keletkeznék. A lakásépítés­nek, munkahelyeknek és infrastruktúrának a fejlesztési tengelyekre való ilyen mértékű koncentrálása következtében a város többi részei nem fejlődhetnének, sőt a meglevő lakosság jelentős része — esetleg többsége — kénytelen lenne eddigi lakóhelyét elhagyni és az új városrészekbe áttelepülni. Ezzel szemben az 1971-ben jóváhagyott általános rendezési terv koncepciója éppen az, hogy elkerüli a budapesti agglomeráció­ban az adottságoktól és a fennálló fejlődési tendenciáktól idegen településszerkezet erő­szakolt kialakítását, a meglevő várost és kör­nyékét fejleszti a társadalom igényeinek és a gazdaságosság követelményeinek megfelelő­en. A lakásépítés, az infrastruktúra fejlesz­tése, az új munkahelyek létesítése alapvetően mind ezt a célt szolgálja. Fodor László azt állítja, hogy az általános terv elgondolása nem támaszkodik a környék által nyújtott fejlesztési lehetőségekre, ezért a környéki települések ellátása nagyrészt ugyancsak a főváros amúgy is zsúfolt köz­intézményhálózatát terheli. Szerinte ily mó­ 29

Next