Budapest, 1974. (12. évfolyam)
10. szám október - Preisich Gábor — Szűcs István: A budapesti agglomeráció
kutatták, kezelték és tovább gondozták. Ez a munka különösen a gümőkór elleni küzdelemben volt eredményes: népbetegség jellege megszűnőben van. A gyógyító-megelőző ellátás kiszélesítésével azonban egyre kevésbé indokolt a gondozóintézetek különállása, hiszen pl. a tüdőbeteggondozó hálózat ma már nemcsak gümőkóros, hanem egyéb idült tüdőbetegségben szenvedőket is kezel, gondoz. A gondozóintézeteket ezért kerületenként egyesítjük a rendelőintézetekkel, hasznosítva értékes tapasztalataikat a betegségeknek és azok súlyosbodásának megelőzésében. Ahhoz, hogy a rendelőintézetek valóban magasabb szintű ellátást nyújthassanak, munkájuknak szintén a megelőzés irányában kell fejlődnie. S ha a betegeket idejében kezelésbe veszik, ezáltal a kórházakat is tehermentesítik. Tovább kell tehát csökkenteni a rendelőintézetek zsúfoltságát! A körzeti orvosoknak mindenütt biztosítani kell a kis laboratórium-és EKG vizsgálati lehetőségeket, a betegeknek viszont panaszukkal először a körzeti orvost kell felkeresniük, aki egyéb bajaikat is ismeri. A szakorvoshoz körzeti orvos küldje a beteget , ha szakellátásra van szüksége. A rendelőintézeti szakrendelések alapvető feladata egyrészt, hogy szakkonzíliumot nyújtsanak a körzeti orvosnak, tanácsot adjanak esetenként egyegy beteg kezeléséhez; másrészt, hogy azokat a betegeket, akik szakorvosi kezelést igényelnek, de még járóbetegként elláthatók, kezelésbe — idült betegség esetén tartós szakgondozásba — vegyék. Itt is fontos azonban, hogy a kezelés a körzeti orvossal — a „háziorvossal" — együttműködve történjék, aki nemcsak a megbetegedett szervezetet, szervrendszert, de magát a beteg embert s kórelőzményét is ismeri. Az eredményes gyógyítást a betegségek korai felismerése biztosítja. Ezért fontos az a munka, melyet néhány kerületünk (az V., a X. és a XIV.), legújabban pedig a Magyar Általános Orvosok Tudományos Egyesülete kezdeményezett. A kerületek a lakosság szűrésével felmérték egy-egy megbetegedés (hypertonia, diabetes) rejtett előfordulását. A MÁOTE felkérésére pedig 70 fővárosi orvos méri fel saját körzete területén a gondozásra szoruló betegeket. Ebben a felderítő munkában, valamint az ellátást igénylők kezelésében és gondozásában a rendelőintézetek szakorvosaira is nagy feladat hárul. A rendelőintézet akkor nyújthat igazán színvonalas, a kórházakat is tehermentesítő ellátást, ha a jól képzett szakorvosoknak elegendő idejük marad az elmélyült munkához. Ennek érdekében tovább kell csökkenteni a rendelőintézetek zsúfoltságát, és a szakrendelések igénybevételét hathatósan szabályozni kell. Csak így válhat lehetővé, hogy a jelentős költséggel épült — és épülő — rendelőintézetek valódi feladatuknak jól megfeleljenek, és a lakosság körében is kivívják azt a megbecsülést, mely őket a gyógyító-megelőző ellátásban megilleti. Preisich Gábor — Szűcs István FÓRUM A budapesti agglomeráció Elképzelések és realitások A Budapest 1974. júniusi és júliusi száma közölte Fodor László tanulmányát a budapesti agglomeráció fejlesztési kérdéseiről. A tanulmány a főváros, majd a kormány által 1971-ben elfogadott „Budapest és környéke általános rendezési tervé"-ben, valamint az ennek alapján készülő területrendezési tervekben a helyes koncepció hiányát kifogásolja és részletesen kifejti saját koncepcióját. Budapest, illetve a budapesti agglomeráció fejlesztésének módja mindnyájunkat érintő és érdeklő közügy. Alapvetően fontos, hogy a fejlesztés társadalmi és gazdasági szempontból egyaránt a legkedvezőbb, a lakosság érdekeinek megfelelő módon történjék. A város fejlődését, jövőjét, gazdaságos működését, társadalmának közérzetét alapvetően befolyásolja az is, hogy az agglomeráció milyen tervek alapján, hogyan fejlődik. Helyes tehát, ha a különböző, lehetséges fejlesztési alternatívákat megvitatjuk, mérlegre teszszük. Fodor László elgondolásának a lényege az, hogy a sávos városfejlődésnek az urbanisztikai szakirodalomban ismert elve alapján Budapest fejlesztését négy főirányban, messze a város mai határán túlterjedően kívánja tömöríteni, olyan mértékben, hogy az ezredfordulóig a főváros mai közigazgatási határán belül kereken 200 ezer, a határon kívül 300 ezer lakás létesüljön, nagyrészt ma még beépítetlen területen. Tanulmánya szerint az így épülő 500 ezer, átlag 2,2 szobás lakásban — lakásonként 4 emberrel számolva — kereken 2 millió lakos helyezhető el. Ezekben a főirányokban kell tehát e 2 millió ember teljes közintézményellátását megoldani és gondoskodni helyben új munkahelyek létesítéséről is. A beruházásoknak ilyen területi koncentrációja — szerinte — a lakás-és közműépítés fajlagos költségét csökkentené, a közlekedési ellátás különösebb nehézséget nem okozna, a házgyári technológiák alkalmazása szempontjából e koncentráció előnyös lenne. Ha Fodor László javaslata megvalósulna, az eddigi Budapest kiterjedését messze meghaladó új város keletkeznék. A lakásépítésnek, munkahelyeknek és infrastruktúrának a fejlesztési tengelyekre való ilyen mértékű koncentrálása következtében a város többi részei nem fejlődhetnének, sőt a meglevő lakosság jelentős része — esetleg többsége — kénytelen lenne eddigi lakóhelyét elhagyni és az új városrészekbe áttelepülni. Ezzel szemben az 1971-ben jóváhagyott általános rendezési terv koncepciója éppen az, hogy elkerüli a budapesti agglomerációban az adottságoktól és a fennálló fejlődési tendenciáktól idegen településszerkezet erőszakolt kialakítását, a meglevő várost és környékét fejleszti a társadalom igényeinek és a gazdaságosság követelményeinek megfelelően. A lakásépítés, az infrastruktúra fejlesztése, az új munkahelyek létesítése alapvetően mind ezt a célt szolgálja. Fodor László azt állítja, hogy az általános terv elgondolása nem támaszkodik a környék által nyújtott fejlesztési lehetőségekre, ezért a környéki települések ellátása nagyrészt ugyancsak a főváros amúgy is zsúfolt közintézményhálózatát terheli. Szerinte ily mó 29