Budapest, 1986. (24. évfolyam)

9. szám szeptember - Guba Zoltán: Látlelet

LÁTLELET Amikor Lukács doktor leugrott a bicik­liről és futni kezdett, éreztük, baj lesz. Régóta ismertük, tudtuk, bármennyire si­et, a figyelmét semmi sem kerüli el. Most, éppen a focitól kimelegedve, fagylaltot nyalogattunk a kapu alatt, s hallgattuk Sz. bácsit, a fél tüdejű embert, aki éppen a Spartacus-Autóbusz NB I B-s meccsről jött. Ekképpen a hideg kövön ülve múlattuk az időt, akkor kanyarodott a ház elé Lu­kács doktor. Dodi, az asztmás fiú rögtön kapcsolt, a citromfagyit a feneke alá csúsztatva köszönt hangos csókolomot, mert eltiltották a fagylalttól és minden egészségkárosító dologtól. Doki rettegett a lebukástól, ezért volt a fagylalteltűntető mozdulata. De mi sem lehettünk nyugod­tabbak, mert foci után Lukács doki ben­nünket is eltiltott a hideg dolgok élvezeté­től, aki megszegte szigorú egészségnevelé­si tanácsait, gyorsan kaphatott egy kokit. De még Sz., a fél tüdejű ember sem érezte biztonságban magát Lukács doktor társa­ságában. Alig várta, hogy a doktor messze kerüljön, s megnyugtathassa re­megő kezeit a soha el nem fogyó Kossuth cigarettával. Sz. többször újságolta, hogy nem lehet baj, leszokott a cigiről. Lukács doki ilyenkor azt válaszolta: ne akarja, hogy megszégyenítsem. Hiába mosott fo­gat, látom, izzad a tenyere, a pulzusa sza­pora, a pupillája tágult, nincs tíz perce, hogy cigizett, s biztos, hogy ma már egy dobozzal elfüstölt, így ülünk döbbenten, Dodi a fagylal­ton fészkelődve, Sz. bácsi a cigarettát zsebre dugva, s vártuk, kit szemel ki Lu­kács doktor a vétkesek közül. De a dok­tor csak szalad, a köszönésünket sem fo­gadja, robog a másodikra Gálékhoz. Gál néni egész nap az ablakban könyökölt, mondván, valami baj van a Bélával, Lu­kács doktor szabadságon van, de megí­gérte, megnézi, mi van vele. Bélával, suttogta Bertók házfelügyelő­nő, az a baj, hogy beivott. Mindig bei­szik, azt' a város másik feléből idebolon­dítják a dokit. Szegény idekerekezik, hogy letolja a Gált, hagyjon fel az italo­zással. Azt­ amilyen jó hülye, még pénzt se fogad el, hogy azt mondja, felelősség­gel tartozik irányunkban. Na, az a baj a Bélával, nem kell ide segítség, meg orvos­ság sem. Néhány perc múlva értesültünk, tény­leg nem kell segítség. Jaj, Bélám, kiáltotta a csendbe Gálné, Bélám, miért hagytál itt, üvöltötte, azután csak sírást lehetett hal­lani, mélyről jövő, és-elcsukló sírást. Az ablakok mögül lestük, mentő jön-e vagy halottaskocsi. Sokáig nem jött sem­mi, reggelig remegtünk, hogy halott van a házban, akkor jöttek a koporsóval. Gálné zárta a szomorú menetet, furcsálltuk, most csendben volt. Biztos tele van nyug­tatóval vagy talán ivott is, hozta a hírt Bertókné, mert ő mindenről tudott. Azt a hírt is ő hozta, hogy biztos hibázott a do­ki, nem vette észre, hogy Gál Bélával nincs minden rendben. Lehet, hogy én is hibáztam, mondta Lukács doktor, de ez a Gál, ha ivott, mindig panaszkodott, itt fáj, ott szúr, mindig megvizsgáltam, a szíve, ezt az EKG is mutatta, olyan erős volt, mint egy bivalyé. Amikor ma reggel Gálné hívott, hogy a férje éjjel rosszul volt, gondoltam, megint másnapos. Amikor a bicikliről leszálltam, s lát­tam, hogy Gálné az ablakból integet, hogy gyorsan, gyorsan, éreztem, nagy baj van. Amire felértem, már nem volt mit tenni. Infarktus volt, a boncolás kimutat­ta, azon a héten a második, az végzett ve­le. A doktor nem vette komolyan az ura­mat, panaszolta a temetés után egy héttel Gálné, meglehet, beperelem érte. Gált a doki segítette a túlvilágra, többet nem hí­vom, fél éve is, hogy elköltözött, meg van nekünk körzeti orvosunk, ilyen házi­or­vos kinek kell, zsörtölődött Bertókné. Bertóknét senki sem szerette, de véle­ményére adtak, mind kevesebben hívták Lukács doktort. Figyelik, hogy megöre­gedett, mondták, és a doki végképp elma­radt. A körzeti orvosunk írt, hogy a körzeté­ben ne gátolja a gyógyító munkáját, mert etikai bizottsághoz fordul, hozta a hírt Bertókné. Nem volt ilyen levél, mondta Lukács doktor, csak ritkán hívtak, akkor is láttam, már nem bíznak bennem. Öz­vegy Murainé megmondta, az a baj ve­lem, hogy nem fogadok el pénzt, és ilyen orvos nem kell, aki ingyenes, az eleve gya­nús, ezért a házban a családi orvosi szol­gáltatás egyelőre szünetel. Ülünk Hidas doktor, a Magyar Általá­nos Orvosok Tudományos Egyesülete fő­titkára körzeti rendelője előtt. Az influen­zajárványnak vége, bemondta a rádió, csökkent a betegek száma. Általában csökkent, mert itt sokan vagyunk, feszült a hangulat. Pedig híres hely ez, még kül­földön is ismerik. Amikor a világ orvosai a békéről tanácskoztak a fővárosban, a brazil küldött felállt, jól érezzük magun­kat, mondta, a szabadidőnket szépen tölt­jük, Budapest szép város, de nem azért jöttünk, hogy szórakozzunk, speciel az érdekelne, milyen az országukban az or­vosi alapellátás. Megszavazták a javaslatot, s egy szin­tén nyugati orvos, aki hallott főváros­centrikusságunkról, indítványozta, ne Budapesten legyen az a rendelő, hanem Budapesten kívül, valahol Budapest kör­nyékén, így mentek Pilisvörösvárra, ahol egy napot tölthettek, elégedetten távoztak. Hát, mondta a brazil küldött, ezt nem gondoltam volna, azt hiszem, maguk ma­gyarok, nem panaszkodhatnak. Ezt az emelkedett hangulatot keres­nénk, de nem leljük, már félórája rendel­nek, de még mindig csak az injekciósok mehetnek. Csúcsforgalom lesz, jövendöli a mosolygós szemű nővérke, Marlókné, látja a táblát: „Freisleben doktor betegeit Hidas doktor fogadja." Hat hétig helyet­tesít Hidas doktor, mondja a nővérke. Freisleben Andrást behívták, hat hétig so­rozóorvos lesz. Szólt Hidas doktornak, fogadja az ő betegeit is. A doktorok könnyen megegyeznek, de elég sok beteg van egy körzetben is, minek a másik kör­zetét is odacsődíteni, mondják a várako­zók. Öregember ül mellettünk a padon, lop­va lesi a zsebóráját, csóválja a fejét, hüm­mög. Nincs ez jól, egyáltalán nincs ez jól. Minek hümmög, Pista bátyám? Magának mindegy, ráér, mondja egy hatvan körüli, gutaütéses arcú ember. Hogyhogy mind­egy, kérdi Pista bácsi. Ülnél te nyolcvan­évesen órákat a rendelő előtt. Ugyan, Pista bátyám, mindig így volt, mondja a gutaütéses arcú. Dehogy volt így, máshogy volt, felel az öreg, de hogy tulajdonképpen hogy volt, nem tudjuk meg, mert az öreg következik. Azzal kezdeném, hogy az én életemben a hazai egészségügyi alapellátásnak há­rom korszaka volt. Ezt dr. Palócz Gyula, gyémántdiplomás ovos, a MÁOTE folyó­iratának, a Medicus Universalisnak fele­lős szerkesztője mondja kelenföldi laká­sában. Palócz doktor 87 éves, de nem a kora miatt kerestük föl, hanem mert nagy a tekintélye kollégái között is. Gyermekkoromban, a Laborc partján lévő zempléni faluban, egy gyógykovács és egy öreg juhász jelentették a gyógyító ellátást. Emlékszem, alig hatéves korom­ban Szent György napjának hajnalán ez a vajákos juhász kivitt a Labore partjára, a fűről fölszedett harmattal megitatott, és a fölkelő nap felé emelt. Száz évig élsz, jó­solta. Sokat már nem tévedhet, alig egy tucatnyi hiányzik a százból. Akkor a

Next