Budapest, 1986. (24. évfolyam)
9. szám szeptember - Guba Zoltán: Látlelet
LÁTLELET Amikor Lukács doktor leugrott a bicikliről és futni kezdett, éreztük, baj lesz. Régóta ismertük, tudtuk, bármennyire siet, a figyelmét semmi sem kerüli el. Most, éppen a focitól kimelegedve, fagylaltot nyalogattunk a kapu alatt, s hallgattuk Sz. bácsit, a fél tüdejű embert, aki éppen a Spartacus-Autóbusz NB I B-s meccsről jött. Ekképpen a hideg kövön ülve múlattuk az időt, akkor kanyarodott a ház elé Lukács doktor. Dodi, az asztmás fiú rögtön kapcsolt, a citromfagyit a feneke alá csúsztatva köszönt hangos csókolomot, mert eltiltották a fagylalttól és minden egészségkárosító dologtól. Doki rettegett a lebukástól, ezért volt a fagylalteltűntető mozdulata. De mi sem lehettünk nyugodtabbak, mert foci után Lukács doki bennünket is eltiltott a hideg dolgok élvezetétől, aki megszegte szigorú egészségnevelési tanácsait, gyorsan kaphatott egy kokit. De még Sz., a fél tüdejű ember sem érezte biztonságban magát Lukács doktor társaságában. Alig várta, hogy a doktor messze kerüljön, s megnyugtathassa remegő kezeit a soha el nem fogyó Kossuth cigarettával. Sz. többször újságolta, hogy nem lehet baj, leszokott a cigiről. Lukács doki ilyenkor azt válaszolta: ne akarja, hogy megszégyenítsem. Hiába mosott fogat, látom, izzad a tenyere, a pulzusa szapora, a pupillája tágult, nincs tíz perce, hogy cigizett, s biztos, hogy ma már egy dobozzal elfüstölt, így ülünk döbbenten, Dodi a fagylalton fészkelődve, Sz. bácsi a cigarettát zsebre dugva, s vártuk, kit szemel ki Lukács doktor a vétkesek közül. De a doktor csak szalad, a köszönésünket sem fogadja, robog a másodikra Gálékhoz. Gál néni egész nap az ablakban könyökölt, mondván, valami baj van a Bélával, Lukács doktor szabadságon van, de megígérte, megnézi, mi van vele. Bélával, suttogta Bertók házfelügyelőnő, az a baj, hogy beivott. Mindig beiszik, azt' a város másik feléből idebolondítják a dokit. Szegény idekerekezik, hogy letolja a Gált, hagyjon fel az italozással. Azt amilyen jó hülye, még pénzt se fogad el, hogy azt mondja, felelősséggel tartozik irányunkban. Na, az a baj a Bélával, nem kell ide segítség, meg orvosság sem. Néhány perc múlva értesültünk, tényleg nem kell segítség. Jaj, Bélám, kiáltotta a csendbe Gálné, Bélám, miért hagytál itt, üvöltötte, azután csak sírást lehetett hallani, mélyről jövő, és-elcsukló sírást. Az ablakok mögül lestük, mentő jön-e vagy halottaskocsi. Sokáig nem jött semmi, reggelig remegtünk, hogy halott van a házban, akkor jöttek a koporsóval. Gálné zárta a szomorú menetet, furcsálltuk, most csendben volt. Biztos tele van nyugtatóval vagy talán ivott is, hozta a hírt Bertókné, mert ő mindenről tudott. Azt a hírt is ő hozta, hogy biztos hibázott a doki, nem vette észre, hogy Gál Bélával nincs minden rendben. Lehet, hogy én is hibáztam, mondta Lukács doktor, de ez a Gál, ha ivott, mindig panaszkodott, itt fáj, ott szúr, mindig megvizsgáltam, a szíve, ezt az EKG is mutatta, olyan erős volt, mint egy bivalyé. Amikor ma reggel Gálné hívott, hogy a férje éjjel rosszul volt, gondoltam, megint másnapos. Amikor a bicikliről leszálltam, s láttam, hogy Gálné az ablakból integet, hogy gyorsan, gyorsan, éreztem, nagy baj van. Amire felértem, már nem volt mit tenni. Infarktus volt, a boncolás kimutatta, azon a héten a második, az végzett vele. A doktor nem vette komolyan az uramat, panaszolta a temetés után egy héttel Gálné, meglehet, beperelem érte. Gált a doki segítette a túlvilágra, többet nem hívom, fél éve is, hogy elköltözött, meg van nekünk körzeti orvosunk, ilyen háziorvos kinek kell, zsörtölődött Bertókné. Bertóknét senki sem szerette, de véleményére adtak, mind kevesebben hívták Lukács doktort. Figyelik, hogy megöregedett, mondták, és a doki végképp elmaradt. A körzeti orvosunk írt, hogy a körzetében ne gátolja a gyógyító munkáját, mert etikai bizottsághoz fordul, hozta a hírt Bertókné. Nem volt ilyen levél, mondta Lukács doktor, csak ritkán hívtak, akkor is láttam, már nem bíznak bennem. Özvegy Murainé megmondta, az a baj velem, hogy nem fogadok el pénzt, és ilyen orvos nem kell, aki ingyenes, az eleve gyanús, ezért a házban a családi orvosi szolgáltatás egyelőre szünetel. Ülünk Hidas doktor, a Magyar Általános Orvosok Tudományos Egyesülete főtitkára körzeti rendelője előtt. Az influenzajárványnak vége, bemondta a rádió, csökkent a betegek száma. Általában csökkent, mert itt sokan vagyunk, feszült a hangulat. Pedig híres hely ez, még külföldön is ismerik. Amikor a világ orvosai a békéről tanácskoztak a fővárosban, a brazil küldött felállt, jól érezzük magunkat, mondta, a szabadidőnket szépen töltjük, Budapest szép város, de nem azért jöttünk, hogy szórakozzunk, speciel az érdekelne, milyen az országukban az orvosi alapellátás. Megszavazták a javaslatot, s egy szintén nyugati orvos, aki hallott fővároscentrikusságunkról, indítványozta, ne Budapesten legyen az a rendelő, hanem Budapesten kívül, valahol Budapest környékén, így mentek Pilisvörösvárra, ahol egy napot tölthettek, elégedetten távoztak. Hát, mondta a brazil küldött, ezt nem gondoltam volna, azt hiszem, maguk magyarok, nem panaszkodhatnak. Ezt az emelkedett hangulatot keresnénk, de nem leljük, már félórája rendelnek, de még mindig csak az injekciósok mehetnek. Csúcsforgalom lesz, jövendöli a mosolygós szemű nővérke, Marlókné, látja a táblát: „Freisleben doktor betegeit Hidas doktor fogadja." Hat hétig helyettesít Hidas doktor, mondja a nővérke. Freisleben Andrást behívták, hat hétig sorozóorvos lesz. Szólt Hidas doktornak, fogadja az ő betegeit is. A doktorok könnyen megegyeznek, de elég sok beteg van egy körzetben is, minek a másik körzetét is odacsődíteni, mondják a várakozók. Öregember ül mellettünk a padon, lopva lesi a zsebóráját, csóválja a fejét, hümmög. Nincs ez jól, egyáltalán nincs ez jól. Minek hümmög, Pista bátyám? Magának mindegy, ráér, mondja egy hatvan körüli, gutaütéses arcú ember. Hogyhogy mindegy, kérdi Pista bácsi. Ülnél te nyolcvanévesen órákat a rendelő előtt. Ugyan, Pista bátyám, mindig így volt, mondja a gutaütéses arcú. Dehogy volt így, máshogy volt, felel az öreg, de hogy tulajdonképpen hogy volt, nem tudjuk meg, mert az öreg következik. Azzal kezdeném, hogy az én életemben a hazai egészségügyi alapellátásnak három korszaka volt. Ezt dr. Palócz Gyula, gyémántdiplomás ovos, a MÁOTE folyóiratának, a Medicus Universalisnak felelős szerkesztője mondja kelenföldi lakásában. Palócz doktor 87 éves, de nem a kora miatt kerestük föl, hanem mert nagy a tekintélye kollégái között is. Gyermekkoromban, a Laborc partján lévő zempléni faluban, egy gyógykovács és egy öreg juhász jelentették a gyógyító ellátást. Emlékszem, alig hatéves koromban Szent György napjának hajnalán ez a vajákos juhász kivitt a Labore partjára, a fűről fölszedett harmattal megitatott, és a fölkelő nap felé emelt. Száz évig élsz, jósolta. Sokat már nem tévedhet, alig egy tucatnyi hiányzik a százból. Akkor a