Budapesti Hírlap, 1904. május (24. évfolyam, 121-150. szám)

1904-05-01 / 121. szám

1904. május 1. BUDAPESTI HÍRLAP. (121. sz.) Igen a nemzeti király vezeti be az országot abba a fényes jövendőbe, amelyért az utolsó nemzeti fejedelem harcos népe vérét ontotta. Jelentősebb és szebb királyi cselekedetet hatvanhét óta nem ismerünk, mint az április tizennyolcadiki. Ránk hozta a királyi kézirat a legszebb napokat. A király pedig jön s nem feledni, a­mint hatvanhétben adódott ki a békülés jel­szava, hanem emlékezni velünk együtt a mieink­ről s közösséget vállalni a múltúnkkal, hogy közös lehessen a jövőnk. A fáklyák ki fognak gyűlni. A hazafias lelkek öröme végig reszket az országban. Győztünk! a diadal mámora megillet bennün­ket. A legelső magyar ember vezet győzelemre. * A­míg az orosz Ázsiában verekedik , a béke­cár a békeintervenciónak még csak a gondolatát is visszautasítja, addig Európában a száz év előtt megindított nemzetiségi kérdés mind élesebben és mind szenvedélyesebben jelentkezik. A fölséges európai civilizáció, a­mely élet­módra, szokásra az egész európai értelmiséget s gondolkozásra és életfilozófiára nézve az egész európai munkásosztályt úgyszólván egyformává tette, a szocializmus, a­mely a nemzetközi élet ideálját imádtatja mindenütt, a minél inkább fejlődtek, annál inkább láthatjuk, hogy a nemze­tek menekülnek a nemzetközi élettől, ki-ki igyek­szik a maga faji tulajdonságaiban keresni az erősségét, a boldogulása föltételeit s a népek, a mesterséges összeköttetések helyett, keresik a faji szövetséget s vívják a faji harcokat. Fényes bizonyság erre az angol világbiro­dalom története. A gyarmatok átvették az angol civilizációt és az angol nyelvet. De britté nem lett sem a kanadai, sem az amerikai, sem az ausz­tráliai nép. Faját mindenik megőrizte s az angol civilizáció birtokában, sem a teherben való rész­vételre, sem a szorosabb politikai kapcsolatra nem gondolnak, hanem csak gazdasági hasznokat várnak a Britanniához való kapcsolattól. A fajta megmaradt fajtának mindenütt s az angol ura­lom meg fog szűnni mindenik idegen fajtán, mihelyt nem lesz képes rajtuk brit kárerővel és brit­ gazdasági erővel uralkodni: az angol nyelv lehet hódító erő, de faj összetörő hatalom nem. Különös, legyőzhetetlen hatalom vagyon az egyfaju vér vonzódásában. Lehetett volna várjon a nagy orosz birodalmat a vérivó rettenetes cárok pusztító uralmával megteremteni, ha a szlávokat a fajközösség benső vágya nem hozza össze? Le­hetett volna az osztrák császárságnak feledni a borzasztó veszteséget és megalázást, a­miben a porosz királyság részesítette; lehetett volna ez után a Habsburgoknak szövetséget kötni a Hohenzollernekkel, ha nem lépett volna föl kény­szerítő hatalommal a porosz és az osztrák germán­rokonság? Az olasz erő megjelenése ebben a szövetségben nem természetes, ezért a népek szí­vében soha sem támasztott jó érzelmeket, ezért történt, hogy a szövetséget mindenik félnek meg kellett fizetni anyagi és politikai téren és innét, van, hogy a germánfalvak szövetségéből, minden diplomáciai művészkedés mellett is, kikivánkozik a latin faj, az olasz s a szerelem sóvárgásaival és tüzes lerendezésével keresi a szövetséget egy másik latin fajjal, a franciával. Ne ámítsuk magunkat a hármas szövetség örökéitti voltának hitével s ne az európai műve­lődés lelkeket uniformizáló hatalmával: a népek szövetkezni fognak fajok szerint s a harcot egy­más ellen a fajkülönbségek jegyében vívják meg akár acéllal a karban, akár vámpolitikai paragra­fussal a kézben. Nagy nemzetek vezetői rég érzik már ennek igazságát. Ezért hirdeti Roseberry az ő világhírű népének: vidd diadalra fajod erőit. Ezért kiál­totta a német Imperátor a tanároknak: nem görög tudósokra, de germán ifjakra van szükségem! Ezért vette üldözőbe Franciaország az idegen mű­vészetet és idegen szellemet s edzi a francia faj­tulaj­donságokat. Bennünket ez gondolkodóba ejthet. Baj­­politika Magyarországon nincs. Minden idegen fajtát bevettünk s mindannak, a­mit a magyar faj teremtett, tehát a civilizációnak, a szellemi és anyagi gazdagságnak, a politikai és magánjogi hatalomban való élésnek teljes közösségébe fölvet­tük, úgy, hogy itt országvezérlőkké válhattak politikai és más téren is oly idegen fajták, a­kik másfél évtized előtt még más államnak polgárai voltak, és itt nagy vagyonhoz és hatalomhoz jut­hatnak olyanok, a­kiknek egyetlen vércsöppjü­k sem a hazáé; sőt népvezérek gyanánt még a saját fajtánkat is a magyar állam ellen vezethetik harcba olyanok, a­kik a magyar történelem taní­tását kultur-bestia nevelésnek hirdetik s olyanok is, a kiknek szivük tisztán a rombolás ösztönétől dagad, a kiknek pusztító tüze legelső­sorban a magyar fajra öltögeti lángnyelvét. Kárhozatos voltát és veszedelmét ennek megmutatta legutóbb az idegen urak birtokvétele, a magyar faj kivándorlása, az idegen uzsora dü­höngése, a vasúti sztrájk, a temeskubini és az élesdi esetek, szóval a velünk­ vérbelyeg nem egye­sülő idegen fajoknak az a törekvése, mely szerint ebben az országban nem csupán osztozni kíván­nak a történeti erőkkel a gazdasági, kulturális és politikai életben s hatalomban, hanem kormá­nyozni és uralkodni akarnak rajtunk, egyik né­met, másik szláv, harmadik román, negyedik nemzetközi lobogó alatt. Ez igy rettenetes ellentéteiket fog támasz­tani s olyan anarkia fakadhat belőle, a melyet csak vassal lehetne megtisztítani. Valami óvatos­ságnak s valami rendszeres akciónak kell történni. Az ország egységét és egységből származó erejét meg kell óvni és fejleszteni. Szemmel láthatólag nem lehet máskéntt, mint a magyar faji erők edzésével és fejlesztésével. Ezt vallotta szive mé­lyén Kállay Béni is, a ki idegen városból, idegen fajtákon uralkodott. Ennek a megérzése kezd gyorsan terjedni fönt és lent: társadalomban és politikai vezetésben. Jön a király s látni fogja, hogy elődeinek, az Árpádoknak országát szét akarják szedni, váljon hozzá-e magával a szent király kardját, az egyenest és hatalmast, Árpád népének védelmét? * "Álljunk résen! címet adott a Tribuna egy cikkelyének, a­melyben a közoktatásügyi kormánynak azzal a tervezetével foglalkozik, a­mely céljául a magyar nyelvnek a nemzeti­ségi iskolákban való sikeresebb tanítását tűzte ki. Ez egyetlen kifejezés elégséges bizonyítéka annak, hogy a nemzetiségi túlzó politikusok, ha a napi politika aktualitásává lesz a közokta­tásügyi kormány e készülő tervezete, heves és szélesebb körre terjedő izgatást szándékoznak ellene szervezni, úgy fogják föltüntetni, mint barbár 6s erőszakos támadást a hazai nemzetisé­gek nyelve és kultúrája ellen. Valószínű azon­ban, hogy az egyszerű izgatással nem elégednek meg, hanem szervezni fogják, ha mást nem te­hetnek, azt a passzív ellentállást, a­mely kétség­telenül legnagyobb akadálya lehet a magyar nyelv eredményes tanításának. Az iskolát szili­ből engedelmeskedni fognak, de szívből nem. Ezért, ha a közoktatásügyi kormány most ké­szülő tervezete életbe fog lépni, nemcsak a kor­mány, hanem a magyar társadalom ellenőrzésé­nek is résen kell állania ! Hogy a magyar nyelv tudása ebben az or­szágban nemcsak szükséges, de hasznos is, azt maguk a nemzetiségi túlzók sem tagadják. El­terjedését azonban mégis igyekeznek saját né­pük körében a lehetően megakadályozni. Miért teszik ezt? — Egyszerűen azért, mert attól fél­nek, hogy a magyar nyelv ismeretének terjedé­sével egyenlő lépésben fog haladni az ő kizáró­lagos társadalmi és politikai hatalmuk s befo­lyásuk csökkenése is. Figyelemre méltó az, a­mit e tekintetben már Barnutiu mondott abban a hírhedt beszédében, a­melyben a maga egész dáko-román és magyar-ellenes elméletét 1848 május 13-án a balásfalvi népgyűlésen kifejtette: „csak a magyar nyelvet fogják szeretni ez eset­ben. Annak szépségei fogják őket elragadni és csak a magyar nemzet tetteit fogják bámulni, mert azt ismerik. Egész életük és vágyuk hozzá lesz kötve e nemzethez, mely szépségeivel és jó­téteményeivel el fogja őket csábítani. A román nemzethez nem fogja őket többé semmi kap­csolni, miután a legelső kötelékkel együtt a nyelv utolsó kötelékét is elszakították, a mi őket nemzetükhöz csatolta.“ Röviden és minden frá­zis nélkül a román, a tót, a szerb stb. nép fia, h­a meg fog tanulni magyarul, nem lesz többé rá­utalva, hogy azt a benső természetű és sokféle k­apcsolati viszonyt, a­mely őt a hazához és a magyar nemzethez csatolja, kizáróan nemzeti­ségi vezérei szemüvegén át lássa. A magyar nyelv ismerete eszközt ad neki, hogy közvetetlenül érintkezzék azzal a szellemi és erkölcsi légkör­rel, a­melyet a magyar lélek és a magyar köz­művelődés teremtett s a­melynek átalakító ha­tása elől senki sem térhet ki, ha vele tartósabb érintkezésbe jutott. Ném ismerjük sem általánosságban, sem részleteiben azt a szervezetet, a­melylyel a köz­­oktatásügyi kormány sikeresebbé akarja tenni a nemztiségi iskolákban a magyar nyelv tanítá­­sát s igy kiválóan sem szólhatunk róla. Egy do­log azonban bizonyos. Az, hogy várható ered­ményét nem szabad sem vérmesen, sem pedig pesszimisztikusan megítélni. Kaivitás lenne azt hinni, hogy ezután a népiskolának minden vég­zett növendéke folyékonyan fog magyarul be­szélni és hibátlanul írni, vagy azt hirdetni, hogy ez a törvény is csak amolyan írott malaszt lesz, mint a többi, a­melyet a magyar nyelv tanítása érdekében hoztunk. Ez utóbbi állítás nemcsak naivitás, de igaztalan lenne, mert hiszen a való­ság azt tanítja, hogy az eddig hozott törvények sem maradtak csupán írott malaszt. A magyar nyelv eddigi tanításának csakugyan nem volt meg az az eredménye — a­mi különben nem is lehetett , hogy a népiskolának minden végzett növendéke tudjon folyékonyan beszélni magya­rul és hibátlanul írni. Annyit azonban elértünk, hogy a magyar nyelv tanításával együtt a ma­gyar iskolázás a népoktatásban föltétlenül ural­kodóvá lett. Öt évvel ezelőtt ebben az országban 17.026 népiskola volt. Ebből kizáróan magyar tanítás­nyelvű 10.173. Olyan iskola pedig, a­melyben a magyar volt a tanítás nyelve, de valamelyik nemzetiség nyelvével vegyesen, 3424 és tisztán idegen tanításnyelvü 3429, tehát csak öttel több, mint a vegyes nyelvi. Olyan 13.597 isko­lával szemben, a­melyben a magyar nyelv nem­csak mint az oktatás tárgya, hanem­ mint a taní­tás nyelve is szerepelt­, tehát csak 3429 olyan iskola állott, a­melyben a magyar nyelvet csak tanították több vagy kevesebb, sok esetben pedig minden siker nélkül. Ezenkívül nem szabad figyelmen kívü­l hagyni egy másik jellemző kö­rülményt sem, azt ugyanis, hogy a 3429 tisztán idegen nyelvű iskolából 2244, tehát az egész­nek több mint kétharmada román felekezeti is­kola volt. A hazai tótság száma majdnem meg­közelíti a románságét, de azért csak 558 tisztán, tót tanitásnyelvű iskolája volt. A két milliónyi németség 387 német tanitásnyelvű iskolával rendelkezett, de ennek is kétharmada az erdély­­részi szász népiskolákból került ki. A kisebb számú szerbség és ruténség kisebb számú iskolá­val szerepelvén, nyomosabban nem esik latba.­ Öt év óta bizonyára változott a helyzet, de nem­ lényegesen és semmiesetre sem a magyar nyelv­, kárára. 3

Next