Budapesti Hírlap, 1904. május (24. évfolyam, 121-150. szám)
1904-05-01 / 121. szám
1904. május 1. BUDAPESTI HÍRLAP. (121. sz.) Igen a nemzeti király vezeti be az országot abba a fényes jövendőbe, amelyért az utolsó nemzeti fejedelem harcos népe vérét ontotta. Jelentősebb és szebb királyi cselekedetet hatvanhét óta nem ismerünk, mint az április tizennyolcadiki. Ránk hozta a királyi kézirat a legszebb napokat. A király pedig jön s nem feledni, amint hatvanhétben adódott ki a békülés jelszava, hanem emlékezni velünk együtt a mieinkről s közösséget vállalni a múltúnkkal, hogy közös lehessen a jövőnk. A fáklyák ki fognak gyűlni. A hazafias lelkek öröme végig reszket az országban. Győztünk! a diadal mámora megillet bennünket. A legelső magyar ember vezet győzelemre. * Amíg az orosz Ázsiában verekedik , a békecár a békeintervenciónak még csak a gondolatát is visszautasítja, addig Európában a száz év előtt megindított nemzetiségi kérdés mind élesebben és mind szenvedélyesebben jelentkezik. A fölséges európai civilizáció, amely életmódra, szokásra az egész európai értelmiséget s gondolkozásra és életfilozófiára nézve az egész európai munkásosztályt úgyszólván egyformává tette, a szocializmus, amely a nemzetközi élet ideálját imádtatja mindenütt, a minél inkább fejlődtek, annál inkább láthatjuk, hogy a nemzetek menekülnek a nemzetközi élettől, ki-ki igyekszik a maga faji tulajdonságaiban keresni az erősségét, a boldogulása föltételeit s a népek, a mesterséges összeköttetések helyett, keresik a faji szövetséget s vívják a faji harcokat. Fényes bizonyság erre az angol világbirodalom története. A gyarmatok átvették az angol civilizációt és az angol nyelvet. De britté nem lett sem a kanadai, sem az amerikai, sem az ausztráliai nép. Faját mindenik megőrizte s az angol civilizáció birtokában, sem a teherben való részvételre, sem a szorosabb politikai kapcsolatra nem gondolnak, hanem csak gazdasági hasznokat várnak a Britanniához való kapcsolattól. A fajta megmaradt fajtának mindenütt s az angol uralom meg fog szűnni mindenik idegen fajtán, mihelyt nem lesz képes rajtuk brit kárerővel és brit gazdasági erővel uralkodni: az angol nyelv lehet hódító erő, de faj összetörő hatalom nem. Különös, legyőzhetetlen hatalom vagyon az egyfaju vér vonzódásában. Lehetett volna várjon a nagy orosz birodalmat a vérivó rettenetes cárok pusztító uralmával megteremteni, ha a szlávokat a fajközösség benső vágya nem hozza össze? Lehetett volna az osztrák császárságnak feledni a borzasztó veszteséget és megalázást, amiben a porosz királyság részesítette; lehetett volna ez után a Habsburgoknak szövetséget kötni a Hohenzollernekkel, ha nem lépett volna föl kényszerítő hatalommal a porosz és az osztrák germánrokonság? Az olasz erő megjelenése ebben a szövetségben nem természetes, ezért a népek szívében soha sem támasztott jó érzelmeket, ezért történt, hogy a szövetséget mindenik félnek meg kellett fizetni anyagi és politikai téren és innét, van, hogy a germánfalvak szövetségéből, minden diplomáciai művészkedés mellett is, kikivánkozik a latin faj, az olasz s a szerelem sóvárgásaival és tüzes lerendezésével keresi a szövetséget egy másik latin fajjal, a franciával. Ne ámítsuk magunkat a hármas szövetség örökéitti voltának hitével s ne az európai művelődés lelkeket uniformizáló hatalmával: a népek szövetkezni fognak fajok szerint s a harcot egymás ellen a fajkülönbségek jegyében vívják meg akár acéllal a karban, akár vámpolitikai paragrafussal a kézben. Nagy nemzetek vezetői rég érzik már ennek igazságát. Ezért hirdeti Roseberry az ő világhírű népének: vidd diadalra fajod erőit. Ezért kiáltotta a német Imperátor a tanároknak: nem görög tudósokra, de germán ifjakra van szükségem! Ezért vette üldözőbe Franciaország az idegen művészetet és idegen szellemet s edzi a francia fajtulajdonságokat. Bennünket ez gondolkodóba ejthet. Bajpolitika Magyarországon nincs. Minden idegen fajtát bevettünk s mindannak, amit a magyar faj teremtett, tehát a civilizációnak, a szellemi és anyagi gazdagságnak, a politikai és magánjogi hatalomban való élésnek teljes közösségébe fölvettük, úgy, hogy itt országvezérlőkké válhattak politikai és más téren is oly idegen fajták, akik másfél évtized előtt még más államnak polgárai voltak, és itt nagy vagyonhoz és hatalomhoz juthatnak olyanok, akiknek egyetlen vércsöppjük sem a hazáé; sőt népvezérek gyanánt még a saját fajtánkat is a magyar állam ellen vezethetik harcba olyanok, akik a magyar történelem tanítását kultur-bestia nevelésnek hirdetik s olyanok is, a kiknek szivük tisztán a rombolás ösztönétől dagad, a kiknek pusztító tüze legelsősorban a magyar fajra öltögeti lángnyelvét. Kárhozatos voltát és veszedelmét ennek megmutatta legutóbb az idegen urak birtokvétele, a magyar faj kivándorlása, az idegen uzsora dühöngése, a vasúti sztrájk, a temeskubini és az élesdi esetek, szóval a velünk vérbelyeg nem egyesülő idegen fajoknak az a törekvése, mely szerint ebben az országban nem csupán osztozni kívánnak a történeti erőkkel a gazdasági, kulturális és politikai életben s hatalomban, hanem kormányozni és uralkodni akarnak rajtunk, egyik német, másik szláv, harmadik román, negyedik nemzetközi lobogó alatt. Ez igy rettenetes ellentéteiket fog támasztani s olyan anarkia fakadhat belőle, a melyet csak vassal lehetne megtisztítani. Valami óvatosságnak s valami rendszeres akciónak kell történni. Az ország egységét és egységből származó erejét meg kell óvni és fejleszteni. Szemmel láthatólag nem lehet máskéntt, mint a magyar faji erők edzésével és fejlesztésével. Ezt vallotta szive mélyén Kállay Béni is, a ki idegen városból, idegen fajtákon uralkodott. Ennek a megérzése kezd gyorsan terjedni fönt és lent: társadalomban és politikai vezetésben. Jön a király s látni fogja, hogy elődeinek, az Árpádoknak országát szét akarják szedni, váljon hozzá-e magával a szent király kardját, az egyenest és hatalmast, Árpád népének védelmét? * "Álljunk résen! címet adott a Tribuna egy cikkelyének, amelyben a közoktatásügyi kormánynak azzal a tervezetével foglalkozik, amely céljául a magyar nyelvnek a nemzetiségi iskolákban való sikeresebb tanítását tűzte ki. Ez egyetlen kifejezés elégséges bizonyítéka annak, hogy a nemzetiségi túlzó politikusok, ha a napi politika aktualitásává lesz a közoktatásügyi kormány e készülő tervezete, heves és szélesebb körre terjedő izgatást szándékoznak ellene szervezni, úgy fogják föltüntetni, mint barbár 6s erőszakos támadást a hazai nemzetiségek nyelve és kultúrája ellen. Valószínű azonban, hogy az egyszerű izgatással nem elégednek meg, hanem szervezni fogják, ha mást nem tehetnek, azt a passzív ellentállást, amely kétségtelenül legnagyobb akadálya lehet a magyar nyelv eredményes tanításának. Az iskolát sziliből engedelmeskedni fognak, de szívből nem. Ezért, ha a közoktatásügyi kormány most készülő tervezete életbe fog lépni, nemcsak a kormány, hanem a magyar társadalom ellenőrzésének is résen kell állania ! Hogy a magyar nyelv tudása ebben az országban nemcsak szükséges, de hasznos is, azt maguk a nemzetiségi túlzók sem tagadják. Elterjedését azonban mégis igyekeznek saját népük körében a lehetően megakadályozni. Miért teszik ezt? — Egyszerűen azért, mert attól félnek, hogy a magyar nyelv ismeretének terjedésével egyenlő lépésben fog haladni az ő kizárólagos társadalmi és politikai hatalmuk s befolyásuk csökkenése is. Figyelemre méltó az, amit e tekintetben már Barnutiu mondott abban a hírhedt beszédében, amelyben a maga egész dáko-román és magyar-ellenes elméletét 1848 május 13-án a balásfalvi népgyűlésen kifejtette: „csak a magyar nyelvet fogják szeretni ez esetben. Annak szépségei fogják őket elragadni és csak a magyar nemzet tetteit fogják bámulni, mert azt ismerik. Egész életük és vágyuk hozzá lesz kötve e nemzethez, mely szépségeivel és jótéteményeivel el fogja őket csábítani. A román nemzethez nem fogja őket többé semmi kapcsolni, miután a legelső kötelékkel együtt a nyelv utolsó kötelékét is elszakították, a mi őket nemzetükhöz csatolta.“ Röviden és minden frázis nélkül a román, a tót, a szerb stb. nép fia, ha meg fog tanulni magyarul, nem lesz többé ráutalva, hogy azt a benső természetű és sokféle kapcsolati viszonyt, amely őt a hazához és a magyar nemzethez csatolja, kizáróan nemzetiségi vezérei szemüvegén át lássa. A magyar nyelv ismerete eszközt ad neki, hogy közvetetlenül érintkezzék azzal a szellemi és erkölcsi légkörrel, amelyet a magyar lélek és a magyar közművelődés teremtett s amelynek átalakító hatása elől senki sem térhet ki, ha vele tartósabb érintkezésbe jutott. Ném ismerjük sem általánosságban, sem részleteiben azt a szervezetet, amelylyel a közoktatásügyi kormány sikeresebbé akarja tenni a nemztiségi iskolákban a magyar nyelv tanítását s igy kiválóan sem szólhatunk róla. Egy dolog azonban bizonyos. Az, hogy várható eredményét nem szabad sem vérmesen, sem pedig pesszimisztikusan megítélni. Kaivitás lenne azt hinni, hogy ezután a népiskolának minden végzett növendéke folyékonyan fog magyarul beszélni és hibátlanul írni, vagy azt hirdetni, hogy ez a törvény is csak amolyan írott malaszt lesz, mint a többi, amelyet a magyar nyelv tanítása érdekében hoztunk. Ez utóbbi állítás nemcsak naivitás, de igaztalan lenne, mert hiszen a valóság azt tanítja, hogy az eddig hozott törvények sem maradtak csupán írott malaszt. A magyar nyelv eddigi tanításának csakugyan nem volt meg az az eredménye — ami különben nem is lehetett , hogy a népiskolának minden végzett növendéke tudjon folyékonyan beszélni magyarul és hibátlanul írni. Annyit azonban elértünk, hogy a magyar nyelv tanításával együtt a magyar iskolázás a népoktatásban föltétlenül uralkodóvá lett. Öt évvel ezelőtt ebben az országban 17.026 népiskola volt. Ebből kizáróan magyar tanításnyelvű 10.173. Olyan iskola pedig, amelyben a magyar volt a tanítás nyelve, de valamelyik nemzetiség nyelvével vegyesen, 3424 és tisztán idegen tanításnyelvü 3429, tehát csak öttel több, mint a vegyes nyelvi. Olyan 13.597 iskolával szemben, amelyben a magyar nyelv nemcsak mint az oktatás tárgya, hanem mint a tanítás nyelve is szerepelt, tehát csak 3429 olyan iskola állott, amelyben a magyar nyelvet csak tanították több vagy kevesebb, sok esetben pedig minden siker nélkül. Ezenkívül nem szabad figyelmen kívül hagyni egy másik jellemző körülményt sem, azt ugyanis, hogy a 3429 tisztán idegen nyelvű iskolából 2244, tehát az egésznek több mint kétharmada román felekezeti iskola volt. A hazai tótság száma majdnem megközelíti a románságét, de azért csak 558 tisztán, tót tanitásnyelvű iskolája volt. A két milliónyi németség 387 német tanitásnyelvű iskolával rendelkezett, de ennek is kétharmada az erdélyrészi szász népiskolákból került ki. A kisebb számú szerbség és ruténség kisebb számú iskolával szerepelvén, nyomosabban nem esik latba. Öt év óta bizonyára változott a helyzet, de nem lényegesen és semmiesetre sem a magyar nyelv, kárára. 3