Budapesti Hírlap, 1912. március (32. évfolyam, 52-78. szám)

1912-03-19 / 67. szám

1912. március 19. BUDAPESTI HÍRLAP (67. sz.) — kizárva mindenkor a szultán bárminemű, még egyházi szuverenitásának lehetőségét is, — ezer módja kínálkozik a kölcsönös megértésnek. A financiális kérdések két jelentős pont­jára kell még súlyt vetni. Az első a kolónia köz­­gazdasági, ipari és kulturális föllendítése, melyre nézve nemcsak ígéretek kötnek, hanem az olasz állam liberális szelleme is. Második a Törökor­szágnak fizetendő kárpótlás. Olaszországnak, mint győzedelmes félnek, nincs oka kárpótlá­sok fizetésére és ha reálisan vesszük, Törökor­szág vesztesége pénzzel úgy sem kárpótolható. Az olasz kormány azonban mégsem idegenke­dik attól, hogy a boszniai példa nyomán, a tö­rök kormány líbiai ingatlanai és terhei megvál­tása címén, megfelelő ellenértéket nyújtson. Egyéb jelentéktelen részletek kihagyásával az utolsó pontra térek át. Pontnak mondom, bárha nem nevezhető egyébnek barátságos el­lenszolgáltatásnál. "Tudvalévő, hogy Törökország már évek óta kínozza a nagyhatalmakat bele­egyezésükért, hogy financiális terhei könnyíté­sére megadóztathassa a Törökországban élő ide­geneket és hogy négy percenttel fölemelhessen bizonyos vámtételeket. Olaszország, mint a­ki tudja, hogy Törökországnak ezekre az enged­ményekre , úgyszólván menthetetlenül szüksége van, békés megegyezésük esetében kész lenne a török kormány ez óhajaiba belemenni, sőt ez érdekek szószólójává lenni a többi nagyhatalom előtt is. — És hiszi ön, hogy ezen az alapon meg­­születhetik a béke? — Nincsenek vérmes illúzióim. Tudom, hogy még egy pár nyomós h­adisiker nélkül a végtelenségig nyúlhatnának ezek a tárgyalások. De ezek a sikerek nem fognak elmaradni. — Az európai vizeken? — Nem. Nekünk líbiai sikerekre van szük­ségünk és így elsősorban ezekre vetjük a fő­­súlyt. Ön, a­ki Rómában él, láthatja, hogy Itália nem fáradt bele az egyenlőtlen küzdelembe és hogy nem is fog belefáradni. Nekünk Líbia kell, kell mindenáron. És ezzel a parancsoló kellel szemben nincs semmiféle ellensúlyozó érv. Kár, hogy ezzel Európában nincsenek tisztában. Sok téves föltevés egyszeriben tárgytalanná válna.­­ A­mikor azonban az olasz kormány a törökországi idegenek megadóztathatásáról és egyes vámtételek fölemelhetéséről beszél, mint­egy derékbe töri a nagyhatalmak lelkesedését. Makhiavelli gondolat, így megfordítani az olasz­­török differenciákt pengéjét. — De lehetetlen, hogy Anglia és Német­ország eltűrje azt, hogy így kirántsák a tíz kör­mét Törökország tömött zsebeiből . . . — Ne csodálkozzék, hogy mosolygok. Lássa, éppen ez az, éppen itt van a pont, a­me­lyen a nagyhatalmak lelkes békeakciója elbo­­gyvadh­at. Mi, ha elvettük is azt Törökországtól, a­mire szinte életszükségünk volt, készek va­gyunk őt gavallérosan kárpótolni. De akkor kárpótolja­ mindenki, a­ki csak hasznot h­úz be­lőle. Mi töltetlen urak kívánunk maradni az an­­nektált új kolóniában, de szívesen ismrejük el tulajdon alattvalóink kárára is, a török kor­mány törökországi jogait. Csinálják ezt utá­nunk azok a nagyhatalmak is, kik szóval any­­nyira szívükön viselik az ottomán birodalom érdekeit, s akkor nemcsak a béke bizonyos, ha­nem bizonyos Törökország financiális és politi­kai meggyógyulása is. — Vagyis Olaszország csakis olyan békére hajlandó, melynek révén újjá­születhetik Tö­rökország? — Ne gúnyolódjék, mert az olasz kor­mány valóban olyan békére vágyik, mely köl­csönös megelégedést hoz maga után. Írja meg ezeket haza, hadd lássák Magyarországon is, hogy Itália legyen ellenség, vagy barát, minden­kor becsületes és lojális lélekkel gondolkozik és a szerint cselekszik is. A tripoliszi hadviselést teljes sikerrel kell lezárnunk, ezt egyformán kö­veteli a nép, s az állam méltósága. De a­mi ezen­túl következik, abban Törökország a legliberá­­lisabb ellenfelére fog ismerketni. Kihallgatások a királynál. Bécsből jelentik: Ő felsége vasárnap reggel hét órakor a schünbrunni kastély kápolnájában misét hallgatótt. Később meg­jelentek Paul és Bolfras főhadsegédek a királynál és megtették jelentéseiket. A délelőtt folyamán kü­lön kihallgatáson fogadta a király Btürgkh gróf osztrák miniszterelnököt, Zaleski pénzügyminisz­tert, Berchtold gróf külügyminisztert és Monsignore Máriás szófiai érseket. Giers orosz nagykövetet is kü­­­lön kihallgatáson fogadta ma a király. A széki választást Szamosujvárról jelentik: A széki kerületben ma volt a képviselőválasztás, a­melyből Halfaludy Ernő munkapárti jelölt került ki győztesen, öt szótöbbséggel, a szintén munkapárti Láng Aladárral szemben. Láng Aladárt és az apját, Láng Józsefet tegnap osztályellenes izgatás miatt az ügyészség letartóztatta, ára reggel ugyan szabadon bocsátották őket, de az egész választás alatt csendőri felügyelet alatt maradtak,­hettünk fel. Társalkodónője, egy jóságos arcú idősebb nő kíséretében, esténkint rövid sétát tett, azontúl pedig csak első emeleti lakosztálya erkélyén láthattuk, a­mint a langyos, korfui éj­szaka csöndjében, szomorú tekintetével a csillag­tenger végtelen távolába merült. A vörös angol és a görög leány társasá­gában, a szálló pálm­akertjéből, diszkrét távol­ból élveztük a szép ismeretlen holdfényes sil­­liouettjét. Egy este mindnyájunkat különös érzület lepett meg: mikor az ember oly jól érzi magát, s maga sem tudja miért, oly szépnek látja a vi­lágot s nem érti miért. A tenger felől lágyan suhanó déli szél tá­voli ének­hullámait sodorta felénk. Valami áb­rándos görög nóta lehetett: lágyan zengő s mégis mámoros. A silhouette megmozdult s az érzékek sápadt fényű ördöge: a hold, dőzsölve ömlesztette erőtlen sugarait a szőke fej tiszta vonásaira s az igézetes képből csak egy tüzes szempár lázas ragyogása vált ki élesen. Sétát javasoltam. A tenger felé vettük utunkat s a szép dalok forrását kutattuk. Mau­­retta, a kis görög lány ismerte a dalokat s út­közben tanitgatott s magyarázta azok különös, mélyértelmű szövegei. A korfui öböl fölött teljes pompájában ra­gyogott a hold, s a csendesen reszkető tenger tenyérnyi fodrai között, ezüstös sávokban vo­­naglott a mindent bevilágító holdfényes görög éj. Mint rejtelmes árnyak feküdtek mozdu­latlanul­ a vizen az éjjeli halászok bárkái s a természet­beszélő csendjét csak a kihúzott hálók locsogó lármája zavarta. A királyi park, a „Mon­repos“ felé vezető út egyik magaslatán fiat vagy hét sötét alak ál­lott, s egyikük, a műkedvelő dalosok karmes­tere, jobb kezével Mascaguira emlékeztető, póz­zal, komoly méltósággal v­ezette a lelkes kart. " Ma is­ érthetetlen előttem, hogyan képezték ki magukat e korfui csirkefogók — mert azok voltak — ily művészi sextetté, mely bárhol, a legkényesebb ízlésű publikum előtt is megállná helyét. Csodaszép, ábrándos görög nótákat éne­keltek, pompás előadásban, gyönyörűen fejlett hanggal. A dalok szövegét nem értettem s mégis éreztem, hogy a szerelem dicsőítő himnusza a dal, mely oly diadalmasan zeng bele a legszebb görög tavaszi éjszaka­­ ázslatos csendjébe. Hirtelen eszménk támadt, a­mi csaknem egyszerre született meg mindnyájunkban. Ma­gunkkal visszük a kis dalos csapatot s szerená­dot adunk a szállóbeli bájos ismeretlennek. A kis görög leány tolmácsolása mellett — fejen­ként egy dénárt ígérve — könnyen rábírtuk a fiukat, hogy velünk jöjjenek. A pálmakert hátsó kis kerti ajtaján csendben, észrevétlenül lopódz­­tunnk be a szálló­­jól ismert erkélye alá. Szerző­dött dalos csapatunknál szomorú nótát rendel­tünk s aztán lestük a hatást. Az angol lány, né­hány méter távolságban ült előttünk. Hatalmas pálma sötét árnyékának biztos védelmében figyelő állásba helyezkedtünk, s a szép leány minden arcvonását jól láthattuk. Csendes lágysággal, ábrándos érzelgőség­­gel szállt a néma éjben a görög dal: a legszebb dal, a­melyet valaha hallottam. Az érzelgős lágy­ság lassan, észrevétlen bűvös erőbe ment át, s fuldokló csengéséből egy bánatában csalódott , szép leány csendes zokogását éreztem. A hatás váratlan és meglepő volt. Meleg pirosság futott végig az angol leány mozdulatlan arcán s a ki­ragyogó szépséges szempárból egy mélyen érző lélek pergő gyöngysora: forró könnyár szaladt le a liliom arc hamvas bársonyán. Majd szép fejét nyaka mögé kulcsolt két kezére támasztva, — persze nem sejtette, hogy mi oly csúnya in­diszkrécióval figyeljük — különös szavakat sut­togott. A furcsa, holdvilágos környezet, az el­haló dal elkábított s egy pillanatra azt hittem, hogy álmodom. Bármi más történik, nem lepett v­olna meg oly különös, szinte libabőröző hatás­sal, mint az a két szó, a­mi e percben csendes suttogással, a fájdalom legmélyebb őszinteségé­vel hangzott el: — Istenem, Istenem! — hangzott tisztán, tiszta magyar nyelven. Mint egy megalázott bűnös, társaim karját megragadva, sietve vonszoltam el őket a pálma védő árnyékából a kertajtón át a szabadba. Éreztem, hogy itt ismeretlen tragédia mélységes titka szakadozott fel s hogy nincs jogunk e szakadékon keresztül a bánatos lélek rejtett mélységébe pillantanunk. Nem árultam el társaim előtt a bájos magyar­ misst s elhatároztam, hogy tiszteletben tartom titkát s nem kutatok rejtelmes kiléte után. A tengerpartra értünk a korfui kaszinó elé, melynek kivilágított ablakai biztatókig fény­lettek felénk s a nyugtalan érzések hatását csak­hamar elzavarta a croupier szürke kiáltása: „Faites vos jeux MessieursT’ A politikai események. Budapest, márc. 18. A válság. Az informatív jellegű királyi kihallgatá­sok sorozata az elmúlt szombaton véget ért. A király minden irányban tájékozódott és miképp a Budapesti Hírlap már megírta, olyannyira kialakult a véleménye és talán már az elhatáro­zása is, hogy a legközelebbi napokban­ (egy bécsi jelentés szerint közvetellenül a német csá­szár látogatása után) döntésre került a sor. A király elhatározását lényegesen megkönnyíti abbeli fölfogása, hogy az egységes hatvanhetes párt föntartása a monarkiának is érdeke. A királyi audiencián megjelent magyar urak, mint a múltban is mindenkor, ezúttal is szűkszav­úak, zárkózottak voltak. Annyival nyíltabban beszél­nek az udvarnál beavatott osztrák politikusok, a­kik belátják, hogy most Ausztriának sem ér­deke, hogy Magyarországon válság és zavar le­gyen. Osztrák politikusok leplezetlen nyíltsággal mondották a következőket: — Senki sem kívánja közülünk a zavar­­csinálást, sőt ellenkezően minden érdekünk, hogy a katonai ügyekkel annyi válság és bonyo­dalom után végre végezzen már a monarkia. Mi ugyan azt tartjuk, hogy Auffenbergnek, mint hadügyminiszternek kötelessége volt a hadsereg érdekeit minden irányban megvédeni, de hely­telenítjük, hogy nem tartotta meg a köteles for­mát, melynek keretében egy miniszterelnökkel érintkeznie kell, legyen bár magyar vagy osz­trák az illető miniszter. Eljárása nem egyeztet­hető össze egy közös miniszter kötelességtudá­sával. Kár volna azonban a magyaroknak túl­ságosan firtatni a dolgot, mert Auffenberg amúgy is önmaga tette lehetetlenné magát. — A­mi már most ,a kormányválságot il­leti, tudomásunk van róla, hogy a felség a leg­szívesebben Héderváry Károly gróf reaktiválá­­sával óhajtja megoldani a helyzetet. A rezolu- 3

Next