Budapesti Hírlap, 1915. november-december (35. évfolyam, 304–363. szám)

1915-11-28 / 331. szám

10 elcsüggedt nép kedvét fölvillanyozza. És valóban nem csekély az ár, melyet ennek az érdekében koc­kára tesznek. A megfizetett árulók által félrevezetett nemzetnek a legsúlyosabb áldozatot kell hoznia. Az első félév mérlege szerint az olasz hadsereg halot­takban és sebesültekben fél millió embert vesztett. És miért kellett az olasz nép legvitézebb és legjobb fiainak vérét ontania? Semmiért, éppenséggel semmi­­ért. Védelmi vonalunk ugyanaz, mint a háború kez­detén volt, állásaikat egytől-egyig változatlanul megtartottuk. Az elm­últ héten a göröi hídfőnél és a doberdói fensík szélén szünet nélkül tombolt a csata. A táma­dás célpontja a Monte San Michele, szan­martinói szakasz, a zagorai átzáró, az oslavicai és pevnai szakasz és a Monte dei Busi volt. Ezek ellen az olaszok rengeteg haderőkkel intéztek támadást. A tiroli frontról hoztak erősítést, hogy kikényszerítsék az áttörést, mely után már olyan régen epednek. Az olasz katona bátor ellenfél. A súlyos veszteség, mellyel minden meghiusult előretörésük járt, nem riasztotta vissza az utána következő csapatokat, hogy legelői levő állásainkig előre ne nyomuljanak. Ezek a sikerek természetesen csak átmenetiek voltak, s igen nagy volt az áruk. Mert hőslelkű katonáink bátor ellentámadással mindig visszaverték régi állá­sába az ellenséget, mialatt többször ökölharcra ke­rült a dolog. Az olasz gyalogság valamennyi roham­támadása az ellenség súlyos veszteségével végződött. Elkeseredésükben az olaszok a megvívhatatlan hídfő fölött Görcöt bombázták. Tirolban a Garda-tó mellett fekvő kies Rivát vették célba nehéz ágyúikkal. Az olaszok tudvalevően azzal dicsekedtek, hogy elfoglalták a Col di Lana csúcsát Hogyan van az mégis, hogy az utóbbi na­pokban ismételve támadást intézte­k a Col di Lana csúcsa ellen? Radorna tehát hamar rajtavesztett ezen a hazugságon. Az olaszok sohasem vetették meg a lábukat ezen a hegycsúcson s egy svájci, valamint egy svéd törzskari tiszt minden kétséget kizáró módon megállapította, hogy a Col di Lana csúcsa a mi kezünkben van. Vitéz védőink az elmúlt héten 8 . Col di Lana ellen intézett támadásokat is egytől­egyig visszautasították. Orosz harctér. A Cartorijszk körül intézett nagy ellenséges offenzíva kudarca óta az orosz harctéren általában nyugalom van. Az ellenségnek Cartorijszktől észak­keletre és Dubiscénél intézett gyöngébb támadásait visszautasították. Hasonlóképpen meghiúsult az oro­szoknak egy előretörése Rigától délkeletre. Nyugati harctér: A nyugati harctéren az elmúlt héten nevezetes esemény nem történt. A frontnak különböző helyein élénk tüzelés folyt. Francia robbantások, Soucheztől és Combrestől délkeletre, eredménytelenek maradtak. Flandriában, az Ypern-Sol­eebecke vasút mentén, a németek ellenséges állásokban nagy robbanást haj­tottak végre. A Dardanella-front. A Dardanella-fronton a szövetségesek még mindig várakozó állásban vannak. Anafortánál, Ari Burnunál és Seddil Bahrnál a törökök ellenséges tá­madásokat visszautasítottak. A tengeri háború. Az Égei-tengeren egy búvárhajó három angol gőzöst sülyesztett el. Hasonlóképpen elsülyedt a Calvados angol szállítógőzös S. Nazareth mellettt. A légi háború. Osztrák és magyar repülők a Schioi­posztó-Kvárra, Veronára, Vicenzára, Tricezimora, Udinére, Tolmezzora, Cervignananra és Alara bombákat dob­tak. A bombák Veronában négy embert megsebesí­tettek. Udi­réban tizenkét embert megöltek és tizen­­kilencet megsebesítettek. A nyugati harctéren német repülők eredményes támadást intéztek az angol tá­borokra, továbbá a poperingei és a furkresi vasútra. A Champagireban egy francia kétfödeli­ gép le­zuhant. K. h­­ asználjunk hadisegély­t ps postasoélyeket ! BUDAPESTI HÍRLAP OSZ. SZ., 1915. november 28. st mil­liisa lelet elkerülni. — Clemenceau cikke. — Budapest, nov. 27. Georges Clemenceau, a francia köztársa­ság sokszor elnémított, de percig sem hallgató lelkiismerete, lapjában, a Homme Enchainében november 20-án nagy cikket írt ezzel a címmel: Devant l'inévitable­s a balkáni helyzettel foglal­kozik benne. Ez a cikk Franciaországban nagy szenzációt és határtalan megdöbbenést keltett, annyival is inkább, mert a közönség már meg­szokta, hogy a cenzúra mindannyiszor egész ri­degségével lép föl, valahányszor a félelmetes tollú újságíró a kormányt s az egész mai francia rendszert tűz alá fogja. Nem is fűzünk magya­rázó megjegyzést ehhez a cikkhez, mely itt kö­vetkezik. Most már talán megértik, — írja — miért igyekeztünk néhányan eltéríteni a francia kormányt attól az örült tervtől, hogy Szerbia segítésére sere­get küldjön, holott mi csak elenyésző kis haderő­vel rendelkeztünk e célra és noha a legközvetetle­nebbül érdekelt hatalmak nem is támogattak ben­nünket. Sokan szemünkre vetették, hogy nem va­gyunk nemeslelkűek. Hogyan! — mondották, — tűrjük egy vitéz nép legázolását, a mely hozzánk esdekel támogatásért? S azok a diplomaták és sztratégák, a kik min­den helyzethez nagyszerű érveket találnak, tintatar­tójuk fenekén — nyomban fényesen igazolták, hogy nekünk csak villámgyorsan kell cselekednünk és minden rendben lesz. De nem cselekedhettünk. Ki­jelentették, hogy nagyarányú sereggel kell rendel­keznünk. De­­ nem rendelkeztünk. S megfosztot­ták a mi francia-angol frontunkat a csapatok egy részétől abban a reményben, hogy a Balkánra an­gol-francia haderő vonul, a mely ott Görögország seregével együtt fog harcolni. A mikor Konstantin király nyiltan megszegte adott szavát és a mikor már az is kétségtelenné vált, hogy az angol expedí­ciós sereg megkésett — a mi hevülő sztratégáink megmaradtak a régi úton, a­minek most láthatják a következéseit. Hosszú időn át, a­meddig csak lehetett, meg­tévesztettek bennünket Sarrail tábornok embereinek és a vitézül küzdő, de egyre hátrább vonuló szer­beknek az igazi helyzetéről. Elszánt tollforgatók — mint rendesen — azzal leplezték az igazságot, hogy az ellenség sikereit kicsinyítették, viszont rendkívüli mértékben túloztá­k a mieinket, mígnem most a té­nyek minden megtévesztést lehetetlenné tesznek. Alig három napja még nagy reménységgel be­szélték, hogy a szerb sereg egyesülni fog a mienk­kel. Azt hiszem, most már ők is tudják, hogy ez a szerencsés fordulat immár nem lehetséges. Most már olyan eseményekkel állunk szemközt, a­melyeket nem lehet hamis színben feltüntetni. Az igazság az, hogy a szerb visszavonulás Albániát át Santi Qua­ranta kikötőjébe immár kivihetetlen. Egyébként is, ez a terv azelőtt sem volt megvalósítható, hiszen én a magam szemével láttam, hogy Santi Quarantában csapatok nem szállíthatók partra és Montenegró he­gyei sem nyújtanak lehetőséget a hadsereg ellátására, élelmezésére. A mi Sarrail tábornokot illeti : nem tehet mást, mint hogy a védekezésre szorítkozik. Visszavonulhat Szalonikiba, a mellyel — okosan — megtartotta az összeköttetést. De összezsúfolni egy nagyobb haderőt oly kikötőbe, a mely körül hemzsegnek az ellenséges buvárhajók s a görög hadseregnek — mely még nem ellenség, de nem is barát — lövőtávolságában szintén nincs veszedelem nélkül. Azt mondják, Szalo­niki a hadműveletek bázisa. Onnan tehát egy napon ki kell mozdulni, vagy legalább is erre vall az a ki­fejezés, hogy: operációs bázis. Bármily nagy szerepe volt is eddig ebben a rendkívüli kalandban a kép­zelő erőnek, még csak álmodni sem lehet, mi volna az a hadművelet, Szalonikin kívül, hová mennének és hogyan jönnének ki onnan csapataink? Egyetlen út látszik lehetségesnek, de az is borzalmasan ne­héz: kikötni a Gallipoli-félszigeten, a­hol helyzetünk nyomban nyomorúságossá válik, mihelyt a törökök bővében lesznek a muníciónak. Arról ne is beszél­jünk, mi lesz, h­a a németek csapatokkal is támogat­ják a törököket, mert ez esetben csak napokkal tol­hatnánk ki a teljes sikertelenség dátumát. Szerintem ez az a nagyon egyszerű és nagyon kényelmetlen helyzet, a­melybe könnyelmű kormá­nyunk oktalan cselekedete sodort bennünket. Del­cassé elég bátor volt hozzá, hogy így szóljon: Azért menjünk Szalonikiba, hogy együtt haladjunk tovább Görögországgal. Miután Görögország már nem tart velünk, nem vállalom tovább a felelősséget egy cél­talan kalandért, a­melyből kellő katonai erő nélkül nincs menekvés. Ez volt Delcassé fölfogása, a­mint lemondó levele is igazolni fogja, ha nyilvánosságra hozzák. Az ország érdeke parancsolja, hogy vessünk végre számot azokkal a lehetőségekkel, a­melyek rendelkezésünkre állanak a támadó hadviselésre. És ha kiderül, hogy többé-kevésbbé megbocsátható kép­zelődés vezetett minket ebbe a zsákutcába, mellőzhe­tetlen, hogy a defenzív harc lehetőségeit is komoly vizsgálat alá vegyük, vájjon vannak-e komoly és biztató jelenségek a háború sikeres befejezésére? Ha van még út a kijutásra ebből helyzetből, mutassák meg nekünk,­mert már elég régen élünk úgy, hogy holnapra mindig csodákat ígérnek­ és mindig újabb csalódásra ébredünk. Nem tudom, szükségessé válik-e egy napon a Gallipoli-félszigetről való elvonulás? E­itől annál inkább félnünk kell, mert az angol felsőházban Lansdowns lord beismerte, hogy Munro admirális jelentésében a visszavonulás szükségességét han­­goztatta, és hogy Kitchener is ennek a kérdésnek a tanulmányozása végett utazott a Keletre. Eddig, őszintén beszélve, a Gallipolin nem nyer­ünk akkora területet, hogy a győzelem reményével nézhetnénk a jövőbe. S ha a ném­et sereg Konstantinápolyba érkezése súlyos helyzetbe sodorná a francia-angol sereget, nem lehetne szavunk az ellen, hogy Sarrail csapatait odaszállítsák. De ez a terv sem vehető ko­molyan. Szalonikiba mennek-e előbb a németek vagy egyenesen Konstantinápolyba, ez a k­érdés. Az egé­szen másodrangú probléma, hogy mi az óriás harc­térre odadobunk 80.000 embert. Hiszen mind­annyian egyetértünk abban, hogy a háború itt dúl el a mi frontunkon. Lássuk végre a tökéletes igazságot mulasztásaink soráról, hogy­­ orvosol­hassuk. A polgári és katonai vezetés anarkiájának azonnal való megszüntetése: íme az, a­mit mi kö­vetelünk. Az önszeretet apró áldozatai nem számí­tanak. A háborúban szükséges a merészség: csak azt kell tudni, hol éljen vele az ember. . Eddig van Clemenceau cikke. Párisban a sasszemével őrködik a hadi cenzúra, tehát Cle­menceau írása is mintegy a kormány tudtával és jóváhagyásával jelent meg: fogadjuk el igaz­nak a cikknek a címét. Devant l'inévitable . . . igen, Franciaország és az egész antant implár nyilván ott van a kikerülhetetlen összeomlás pillanata előtt. Relativitás. — Gondolatok a Matematikai és Fizikai Társulat ülésén. — Budapest, nov. 27. (U. G­y.) H. G. Weilsnek, az Időgép című fan­tasztikus regénye jutott eszembe a legújabb termé­szettani problémák fejtegetése alkalmával. Wells ebben a regényében leír egy mérnököt, a­ki olyan gépet szerkesztett, a mellyel elutazott az időbe , meg­tett vagy nyolcszázezer évet­ előre, megszemlélt min­dent s azután visszautazott a­­ jelenbe. A­milyen izgalmas a regény tartalma, annyira képtelenség maga az alapgondolat : elutazni az időbe. S íme, maga a természettan — fejlődésének utolsó éveiben —­ belebotlott egy ú­i nehézségbe, a­mit az idő mé­résének ismert módjai nyújtanak. A Matematikai és Fizikai­ Társulat november 25-i ülésén Farkas Gyula dr. kolozsvári egyetemi tanár tartott igen tanulságos előadást a természettan eme legújabb hajtásáról. Előadásának lényege a következő : Minden mód, a­mellyel időt és hosszúságot mérhetünk, elválaszthatatlanul egybe van kötve a fény terjedésével. Az időt például nem tudjuk meg­állapítani, ha nem látjuk az órát, a­mely méri. Pon­tos mennyiségtani számítások kiderítették, hogy en­nek következtében mindenféle idő- és hosszúságmé­résünk hamis eredményt ad, ha a mérendő tárgy időközben a mi helyzetünkhöz viszonyítva­­ mozog. Ha elég pontos műszerekkel rendelkeznénk, kiderít­hetnénk, hogy a mellettünk elrohanó vonat körülbe­lül a milliméter századrészével rövidebb, mintha ugyanazon a helyen áll. Ennek a mozgás okozta lát­szólagos rövidülésnek a mértéke csak attól függ, hogy az illető tárgy hozzánk viszonyítva, tehát rela­tíve milyen gyorsan mozog. Ezért hívják a fizika emez ágát relativitásnak. Természetesen, a minden­napi életben ennek semmi szerepe sincs a fény min­den képzeletet felülmúló sebessége miatt. Hiszen a fény sebességéhez képest csigamászás Földünk má­sodpercenkénti 30 kilométeres sebessége. A fény en­nek tízszeresét teszi meg. Pedig 30 kilométert az ágyugolyó fél perc alatt, a gyorsvonat fél óra alatt lesz meg. A radioaktív anyagok által kilövelt részecs­kék 10—20.000, sőt 200.000 kilométeres sebessége azonban már igen is számításba jön, s éppen ezért

Next