Budapesti Hírlap, 1921. január (41. évfolyam, 1–24. szám)
1921-01-16 / 12. szám
Vasárnapi szám: ára 2 korona. XLI. évfolyam, 12. szám Vasárnap, január 16. Megjelenik Hétfő kivételével mindennap. Blfdsetlit éraki Egész ott* 280 kor., félévre 140 kor, Btsgodirra TO kor., egy hónapra. 28 kor. Erye» szám ára mindenfldli kor, ■Metéicket Budapesten felvesznek az os«z«z hirdetési Irodák. Főszeresztő: Rákosi Jenő Helyettes főszerkesztő: Csajthay Ferenc Szerkesztőség: Vili. ker., Rökk Szilárd utca 4. sz. Igazgatóság és kiadóhivatal: Vili. ker., József-kirút 5. szám. Telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23-84. ^Hiszek egy Istenben, Hiszek egy hazában. Hiszek egy isteni örök igazságban, Hiszek Magyarország feltámadásában. Ámen.'* Nem nyugszunk bele! Irta Végvári, téli szél a targallyakat fújja. Mint az Isten égretartott ujja. Mint megcsufolt, kikacagott álom, Állunk egyedül a nagyvilágon. Elvették, s most véle nagyra vannak, ■Törött, véres kardját a magyarnak. De mig minden nép a sírját ássa, Varr szava, hogy világgá kiáltsa! Csak mi, csak mi ne verjük kebelünk, Csak mi, csak mi emeljük fel fejünk, Tiporhatják szűztiszta igazunk. Csak mi, csak mi ne hagyjuk el magunk! De hirdessük gúzsbakötött kézzel, Sebes ajkkal, lázadozó vérrel, Idézve menny-pokol hatalmait, Hogy béke nincs, hogy béke nincsen itt. Kezünk bár nem pihen a kardvason, A sziveinkben nem lesz nyugalom, Jöhetnek jövő századok s megint Csák . .,Vecrudescuht“ régi sebeink. E sebek s ez a fájdalom örök, Ettől vonaglik minden magyar rög, fittől vérez, ki majd nyomunkba hág, Ettől ttom gyógyulnak az unokák! Tátra-erdők ettől búgnak - zugnak, Ettől reszkel lelke minden zugnak, Puhig szivek kővé eltől válnak, Kemény kövek élő szívként fajnak , a mérkőzésben. A nép szobor. Budapest, jan. 15. Míg durva, barbár kezek végeinken a mil- téniumkor felállított emlékszobrainkat döntögetik — hiszen bármily lelkes a művészi alkotás, de vissza nem lő, vissza nem vág, hát a cseh - oláh vitézség bátran dolgozik — addig mi Budapest legfényesebb terén holnap új szobrokat állítunk fel. A művészek lelket és életet leheltek a nyersanyagba, hogy állandóan szóljon hozzánk, beszéljen nekünk néma alakkal , arról, amit soha, egy pillanatig sem szabad elfelejtenünk. Nem kormány, nem kormányzó, nem hatóságok, nem a hivatalos Magyarország hallatja holnap szavát, hanem a magyar lélek, a nemzet, a nép, és szobrot Akit a szaadságtéren a Zabbá tett országrészek emlékezetére. Négy szoborcsoportot, melyeknek művészi kompozíciójából ugyanaz a gondolat szólal meg. Négy zengő szobor, amely minden kelő nap érintésére és minden alkonyat utolsó sugarának bucsucsókjéra megrendül és küldi sóhaját keletre, nyugatra, délre és északra. Mert minden égi tájon megsebeztettünk, megcsonkíttattunk és megcsúfoltattunk. Nem vettek el tőlünk egy talpalatnyi földet sem becsületes fegyveres Mert arra elgyötrött állapotunkban Európa hatalmi szava rákényszeríthet ugyan bennünket, hogy aláírjuk a békét, hogy ratifikáljuk is a nemzetgyűlésen az országot, melyet körülraktak ránk éhezett ellenséggel, melyet csak a középkor sötét kínzókamaráiból ismeretes módon törtek kerékbe, ideig-óráig rá lehet kényszeríteni mindenféle önmegtagadásra; de az egyes embert, aki a magyar közjog tanítása szerint érzi, hogy élő tagja Szent István koronájának, az egyes embert nem lehet semmi eszközzel más hitvallásra kényszeríteni, mint ami a magyar Hiszekegy három sorában foglaltatik. És oda megyünk, és ott leszünk a Szabadság-téren, és ha holnap sütni fog a nap a lelkes sokaságra, amely a négy szoborcsoportot leleplezi, üdvözölni fogjuk a verőfényt, amely a mi Amíg élünk, ettől fájunk, égünk. Sírban ettől nem lesz pihenésünk, Ettől szorul a kezünk ökölbe, Ettől sir a gyermek anyaölbe. Fenyőmadár behavazott fákon, Száraz haraszt téli pusztaságon, A folyók, fák, a füvek szelleme, Minden süvít, mi nem nyugszunk bele! Most Lomnic ormán rakjunk nagy tűzet Versaillesig lobogjon az üzenet. Hogy megroppant bár karunk ereje. Nem nyugszunk bele, nem nyugszunk bele hitünket és reményünket szórja el milliók szívébe. És ha borús lesz az ég felettünk és eső csapkodja fejünket, azt fogjuk mondani, hogy velünk sír az ég, és „valahány csepp esik rája, annyi áldás szálljon rája, a hazára, a nemzetre és minden fiára. Kemény kőalakzatba véstük gondolatunkat, szándékunkat és hitvány ivadékai volnánk ezer, megpróbáltatásokban gazdag esztendőknek, ha gondolatunk lágyabb, szándékunk puhább, akaratunk törékenyebb és erőnk lazább volna a legkeményebb kősziklánál a világon. Vulkanikus kitörése annak a közérzésnek, amely ma szobrot avat, békében ünnepel, gyászkokárdát tűz nevető háromszinünk mellé, hogy ragyogását letompítsa, de imádsággal ostromolja az eget, fogadással tüzeli egymást és hittel tölti el a csüggedt lelkeket is. Attila kardja, Szent István pallosa, Szent László bárdja, Könyves Kálmán könyve, Mátyás király Igazsága, az író tolla, a paraszt ekéje, a munkás kalapácsa, a költők lelke, az öregek bülcsesége, az ifjak tüze, az anyák szeretete, az apák gondja és minden erő, ami ezekben van, dolgozzék, álljon munkába, sugározzák szerte és átkozott legyen az, aki mindennapi imádságából vagy gondolataiból kíresa.~iB^TTnr¥r~'iT~TT tí ..... Örök szerelem. Irta Csűrös Zoltán. Együtt ültünk, nők és férfiak. Természetesen negyedóra ínulv® a szerelemre fordult a beszélgetés. — A szerelem furcsa valami, — jegyezte meg egy filozófus hiréban álló fiatalember — nehezen körülírható és pontosan semmiképpen meg nem határozható. E közönséges gyarló esztán a tündéri képzelet köntösében megjelenve, csak arra jó, hogy mint a mesebeli varázsló, elkápráztassa az észt és szemet, melyek a tiszta ítélettől elszakítva, összezavarják a sárt és a kék eget, a rózsát és a szamárlövist, röviden a közönségest, az aljast és a mennyeien nagyszerűt. A görögök rosszul gondolkodtak, amikor egy szép asszonyt tettek meg a szerelem istenségéül. Belesebbek lettek volna, ha holmi vak koldust szenyiltek,vgjna ki e tisztségre. . .. ^ Egy jogász sebesen tette hozzá: — Igen, a szerelem bonyolódott és ellenmondó valami. Magában hordja a gonoszság és nagylelkűség, a csalás és jóság fogalmait, bolond és bölcs, langyos és tüzes, enyhet adó és felkorbácsoló, fölemelő és megalázó, szárnyalásra késztető és agyat bénító, mennyországot kitáró és pokol gyötrelmeibe buktató, egyszóval minden jelző ráillik, csak egy nem, az, hogy: örök. A szép háziasszony elmerengett. — Szerelem! Milyen édes szó, nekünk, asszonyoknak. Jön, mint a földindulás, mint a hegyek, erdők, mezők remegése, ha fölkel a nap és a fák, virágok megborzonganak. Mennyi ígéret harangja cseng-bong, a reménység mennyi madara kezdi el az énekét, hogy egyszer mégis csak elhallgassanak. A színek, az álmok elfakulnak, a megszokás, vagy a feledés, talán a csalódás köde egyre sűrűsödve száll alá és elmosódik minden a múltba, mint egy bohó farsangi éjszaka emlékei. Habozunk, talán nem is mi éltük át őket, csak félfüllel hallottunk beszélni róluk valahol. A szerelemnek egy pusztító ellensége van: az idő. Ez az elenfél mindig diadalt arat. A beszéd eleven lelt és mindenki iparkodott a kérdéshez hozzászólni, hol érzelmesen, hol fölényesen. Mindenki kételkedett a szerelem állandó inivóisában. Nyári zivatar az, melynek a lélekre való hatása csak olyan, mint szélé a tavon. Egy szürkülő hajú barátunk megszólalt csöndesen. ■ — Hallgassanak meg, aztán ítéljenek. El- A Budapesti Hírlap mai száma 8 oldal