Budapesti Hírlap, 1927. február (47. évfolyam, 25–47. szám)
1927-02-02 / 26. szám
2 ezer reménytelen ember szenvedését lehetne ezzel a vagyonnal orvosolni! Törtető úr úgy beszélt, mintha egész vagyonát a szegényeknek osztotta volna ki, pedig jótékony célra soha egy fillért sem adott. De azért folytatta a neheztelést. — Egyfelől arany kösöntyűk, rubin kucsmaforgók, másfelől nincs betevő falat. Sarkantyút akarnak adni a vagyonirigységnek? No erre jó volt a hivalkodás. Keserű mosolyt akarnak fakasztani az elszakadt magyarok ajkain, hogy a Nagy-Magyarország díszében jelenik meg a világ előtt a csonka had? Ezt is elérték. A bosszúságot, az irigységet, a keserű kacajt, azt megtermette ez az ünnepség... (Igen, ezt Törtető úr így olvasta a szocialista és radikális lapok esti kiadásában.) ... hanem hogy valamely kézzelfogható haszon is származott volna belőle, azt én nem látom sehol sem. Hát mi volt ebben a ráció? Ha az operaházban látok ilyen felvonulást, megtapsolom. Ha az életben látom, azt mondom: urak, vegyetek ceruzát! (Ah, a ceruzahős csattanóra talajt.) — Vegyétek elő a ceruzát urak és számítsátok ki, mibe kerül az országnak ez a komédia s a rám eső részt adjátok vissza, mert én nem vagyok hajlandó semmiféle kulturadót fizetni azért, hogy rosszul sikerült maharadzsákkal nyittassam meg a parlamentemet. Ezzel Törtető úr őzderékkal tömte tele a száját, én pedig elgondoltam, hogy abból a rosszul megemésztett vezércikkből, amit elmondott, semmi sem való. Mert az ünnepségen megcsillogtatott ékkövekből sem a valutát javítani, sem a magyarság szegényeit csak egyszer is jóllakatni nem lehetne. A kegyeleti érték teszi azokat a köveket becsessé és nem az ékszerész mérlege. A magyar nép sem irigyli, hanem inkább szereti a pompát, s az elszakadt magyarnak is az fáj, hogy ő nem öltheti fel az ősi díszt. Ennek is, annak is megtöltötte a lelkét ez az ünnepség emlékezésekkel, dicső múltúnk érzésével, jobb jövőnk reménységeivel. Az én bíró barátom volt kifejezője ennek a magyarságnak, az ő rajongó szavai értetik meg, hogy mit jelentett számunkra ez a nap. Ez a másik magyar, ez még mindig csak jövevény a mi földünkön. Nemzedékeken át kell még talán itt élnie, hogy velünk sírjon, nevessen, aggódjék és hevüljön és süket fülén a múltak zenéje átszűrődjék, szaglószervét pedig megüsse a nemzeti élet illata után elkapta arcát és ajkuk egy hosszú csókban tapadt össze. —Ne, ne Gábor... hiszen erősnek kell lennem... Ne bántson ... — Visszafojtott keserves zokogás kisérte e szavakat. A férfi belerendült. Elhúzta fejét a könnyes arctól és a homályban erősen belenézett a síró szempárba. — Egészen mostanáig vártam, — szólt a visszafojtott indalatú, zengő hang, — hiába. Nem adtál életjelt. Ez volt szerelmed? Hazugság volt? Olyan vagy, mint a többi. Cifra, festett rongy. Nem érdemled meg szívem egyetlen dobbanását sem. Ne mond! —",sikoltott föl vadul a nő. — Ezt ne mond, mert ez a nagy víz lesz, tanúja, hogy igaz párod vagyok.— Inkább ott tudjalak, mint... — Az apám, Gábor, az apám. Anya azzal rémítl, hogy apám belehal, hogy nem éli túl ezt. Hát nem érted? Én öljem meg? Az apámat? Ezt akarod? — Mese, — szólt a férfi, kissé lecsendesedve. — Az öreg az okos, becsületes ember. Egyenesen hozzá viszlek. Meglásd, hogy mese. Bele fog nyugodni, mert ennek így kell lennie. Most már nem lehetsz a másé, ha az enyém vagy. Vagy azt akarnád? — Ezt soha, Gábor. Időt akarok nyerni. Az uram holnap reggel megjön. Anya idesürgönyezte. Vele fogok beszélni őszintén. És Tia nem egyezik bele, akkor otthagyom nyíltan, emelt fejjel. De csak a tied leszek, az övé soha. Úgyse szerettem. Csak tűrtem. — Minek ez a huzavona, Irén? — beszélt a férfi. — Ez csak halogatás, kínos jelenetek, sírás és rajöngés. Még talán bántanának is. Hallgass ide. A legelső utcasaroknál vár az autóm. Menni akartam. Búcsú, szó nélkül. Még az éjjel. Velem jössz. Így, ahogy vagy. Ebben a kis kendőben. Egy szál ruhában. Elviszlek, hogy az emberek előtt is egymás karján jelent- Bartha Richárd !- Budapest, febr. 1. Utolsót dobbant egy nagy magyar szív, Bartha Richárd meghalt. Akik azt hiszik, hogy csak a kabinetiroda főnöke volt, csak a közjogi méltóságok egyik elsejének viselője, azok nem ismerték. Akik közelebbről ismerték, akik vele együtt dolgoztak, tudják, hogy ez a lánglelkű ember, akit még Nagy-Magyarország adott Csonka- Magyarországnak, egyike volt azoknak a nagyoknak, akik ész, tehetség, jellem és szivjóság tekintetében egyformán tündököltek. Az igazságügy adta az országnak ezt a rendkívüli tehetséget. Az igazságügyminisztériumban szolgálta évtizedeken át a jog, a törvényesség eszméjét, a kodifikációs osztály főnöke volt és ebben a minőségében az utolsó évtizedek nagy jogi alkotásai mind az ő kezén futottak keresztül. De több is ment át a kezén. Amikor a világháború kitört és elérkezett az a pillanat, hogy az ötvenéves béke jogszabályai huszonnégy óra alatt keveseknek bizonyultak a feltörő nagy emberi indulatok megfékezésére, az ország védelmére, a haza eszményének istápolására, a háború jogának az a négy fal adott életet, amelyben aktákkal túlterhelt íróasztaloknál Magyarország nagy jogászai, köztük az egyik legnagyobb, Bartha Richárd tartotta kezében a jogalkotás serpenyőjét. De nem csupán mint jogtudós tartozott a legnagyobbak közé. Tulajdonképpeni értékét rendkívüli egyéniségének sugaras képe adta meg. Egyike volt az ország legkedvesebb embereinek, akiből akár a hivatali érintkezésben, akár a magánéletben egyformán valami ősi táblabirói kedvesség sugárzott ki, rendkívüli szellemesség tűzijátéka tette fényessé minden mondatát s a mellett szivjóságban egyenesen utolérhetetlen volt. Kevesen tudják, hány ezer ember fordult meg könyörgésekkel az ő egyszerű szobájában, később mint a kabinetiroda nagyhatalmú főnöke, az ő fényes termeiben s üres kézzel senki sem távozott tőle. A legdemokratább érzelmű ember volt ebben, az országban, a mellett, hogy lelki struktúrájában kényes, finom arisztokrata volt. Még igazságszolgáltatási jogszabályalkotásának műhelyében ezrével láttunk könnyező embereket bemenni a szobájába, akik boldogan mosolyogva jöttek ki. Szegény emberek sorsát humánusan igazítani, itt volt igazán elemében s sokszor országos nagy gondjait, törvényjavaslatok tömegét tolta félre az asztaláról, ha fegy ,fakultruhás öregasszony el-csirta előtte a maga nagy hessünk meg. Ahogy ez illik két olyan emberhez, mint mi. Ez nyílt, ez becsületes. Ahogy mi szeretjük egymást,, ez ,nem lehet másként. Minek bántsam azt az embert, aki végre is nem bűnös, hiszen csak jogához akar ragaszkodni. De nekem az Isten több jogot adott. Szerelmedet. Kincset dobott ölünkbe, a boldogságot. Ezzel nem szabadna játszani. Ez a legtöbb, amit adhat halandó embernek. A boldog szerelmet. A férfi hangja búgva muzsikált. Az a kis hely, ahol egymáshoz tapadtak, izzó lett. A nőből teljes erővel felszakadt a zokogás. Vállai beleremegtek. A térdei rogyadoztak a felindulástól és a férfi erős karokkal szorította magához a reszkető testet, mert elvágódott volna. Sírva, szepegve csak ezt ismételgette ... Gábor ... jaj . . . Gábor ... Ez így tartott egy-két percig. Aztánmindketten összerezzentek. Az ablakokat lármásan betették. A zene hirtelen megszólalt. Zajosan, hivogatólag, tolakodva. A nő odakapta a fejét az ablakokra. Vissza kell mennie. Oda? Ez villant meg agyában. — Gyerünk, Gábor ... A férfi pillanat alatt lekanyarította válláról a bundát, egy másikban már Irén volt benne. Eltűnt a bő kabátban. Aztán felkapta a földről a takarót és átölelve a nőt, bundástól együtt, gyors iramban siettek keresztül a fák között, alig törődve a csillogó lámpafénnyel. Torony iránt. Nem telt bele három perc, már fenn voltak a kis lejtőn. Jobbra a szanatórium lomha,nagy épülete. A futó pár egy szuszszantásra megállt egy télre bezárt szálló árnyékában. Ötven lépésnyire tőlük az utca sarka. Egy sötét test feketéllett előttük, meglapulva. Oldala mellett járkáló alak, az égő cigaretta ölt parázslóit szájában. A lépések neszére arra figyelt és az égő parázspont lehullt. Mintegy csillag tragédiáját. Nagy szíve mellett nagy volt a politikai előrelátása is. A bolusevik őrület elmúltával az elsők egyike volt, akiknek lelkében öntudatosan bontakozott ki az az út, amelyen a régi szellemnek vissza kell jönnie. Az új honalapítás művének tekintélyes része fűződik az ő nevéhez és az ő tevékenységéhez, amely akkor is tárgyilagos maradt, amikor a legtöbb ember a szenvedély szekerén rohant a szélsőségekbe. Bartha Richárd hideg, nyugodt," aranyoslelkü szemlélője volt a nagy viharoknak s közben csendesen szemlélődve, emberek százait csititva, szenvedélyeiket, indulataikat lecsapolva utásza volt Magyarország lelki és gazdasági kiépülésének. Koporsója mellett ott gyászol nem frázisokkal, de a legmélyebb megrendüléssel Magyarország egész úri társadalma, Nagy-Magyarország és Csonka- Magyarország, amely egyik legjobbját siratja. Ki a nagy jogászt, ki a jó embert, ki a nemes barátot, ki a ragyogóan szellemes, ma már valóban ritka klasszikus műveltséggel rendelkező államférfiut siratja benne, de sír és gyászol mindenki, aki csak ismerte. Amikor a kommunizmus alatt hivatali társait azzal lepte meg, hogy oldalakszám Horatius ódáit, Vergilius halhatatlan verseit citálta, akkor mindenki elámult, mert hasonló klasszikus műveltség latin professzoroknak is kevésnek jutott. Amikor a jogtudósok zárkózott gárdái jóban hallatta a szavát, ebben az exkluzív társaságban is azt mondották róla, hogy a legkülönbek közé való. S amikor az állami gépezet legfinomabb gépeinek, a kormányzás szellemi műszereinek legközelebbjébe került, hihetetlen munkabírása, nagyszerű invenciója és roppant emberszeretete itt is a legderekabbak sorába emelte. Agyondolgozta magát. Reggeltől késő estig az Íróasztalánál ült és alkotott. A prométeuszi láz ölte meg, az alkotás névtelen gyönyörűsége, a szellemi munka szerelme. Mert valóban az volt, szerelmese minden szellemi munkának, amihez csak hozzáfogott, mert nemcsak csupa ész volt, hanem csupa szív is. S a végén a szive ölte meg. Korán fehérbe borult fejének kedves kéjje, ez a szellemes, finomvágású arc a szellemi életnek ezt a nagy művészét sokáig fogja megőrizni azoknak az ezreknek az emlékezetében, akik előtt a kedves, nagyeszű lebilincselő Richárd a legjobb embert, a nagy bölcset, a csupa szivet jelentette. Budapesti Hírlap 1927 febuár 1 (26. p.) Jegyzőket választott és bizottságokat alakított ma a képviselőház. Az igazságügyminiszter új törvényjavaslatai. — A Ház elnöke méltatta Bartha Richárd érdemeit. Jóság Pakots Józsefnek a főváros déli kerületében kapott mandátuma ellen beadott panaszt elutasította. A képviselőház legközelebbi ülését csütörtök délelőtt tartja. Napirendjén egyedül a négy bírálóbizottság tagjainak megválasztása szerepel. Az ülés. Tíz óra helyett tizenegy órakor nyitotta meg a mai ülést Zsitvay Tibor elnök. Jelentette, hogy a felsőház elnökétől átirat érkezett, amelyben közli a felsőház megalakulását és a felsőházi tagok névsorát. A szokásnak megfelelően a képviselőház szintén átiratban közli majd a felsőházzal megalakulását és tagjainak névsorát. Ezután jelentette az elnök, hogy Rassay Károly lemondott budapesti mandátumáról, ezért felhatalmazást kért, hogy a listán következő Baracs Marcell behívásáról intézkedhessek. Urbanics Kálmán jegyző felolvasta az A) csoportban véglegesen igazolt képviselők névsorát. A tanácskozó osztályok kisorsolása következett, majd megválasztották a képviselőház négy ,új jegyzőjét, összesen 128 szavazatot adtak le, amelyből Szabó Zoltán 126, Fitz Arthur 111, Berky Gyula 94 és Gubicza Ferenc 91 szavazatot kapott. Az elnök Szabó Zoltánt, Fitz Arthurt, Berky Gyulát és Gubicza Ferencet meg-, választott jegyzőknek nevezte ki, majd felfüggesztette az ülést. Szünet után megkezdődött a szavazás a képviselőház bizottsági tagjainak megválasztására. Az eredmény kihirdetése után Pesthy Pál igazságügyminiszter beterjesztette a cégek megszűnésének a kereskedelmi cégjegyzékbe hivatalból való bevezetéséről, az 1891. évi XIV. törvénycikk (örökösödési eljárás) módosításáról, a jelzálogjogról, az okirati kényszerről és a biztosítási díj késedelmes befizetésével kapcsolatos egyes kérdésekről szóló törvényjavaslatokat. Egyben bejelentette, hogy legközelebb beterjeszti a büntetőnovellát és az ingó jelzálogról szóló törvényjavaslatot is. Az elnök felhívására a megválasztott bizottsági tagok a számukra kijelölt helyiségekben megalakultak, közben pedig az öszeférhetetlenségi bizottság tagjai letették az esküt. A képviselőház mai ülésén folytatták a megalakulás formaságait. Az elnöki bejelentések után kisorsolták a tanácskozóosztályokat, majd négy jegyzőt választottak meg, végül a különböző bizottságok tagjait választották meg. Az összeférhetetlenségi bizottság tagjainak eskütétele után Zsitvay Tibor házelnök kegyeletes szavakkal parentálta el Bartha Richárdot, a kormányzói kabinetiroda hirtelen elhunyt főnökét. A ház tagjai állva hallgatták végig az elnök beszédét, amely kiemelte az elhunyt nagy érdemeit és vázolta azt a veszteséget,, amely halálával a közéletet érte. Indítványára az elhunyt érdemeit a mai ülés jegyzőkönyvében is megörökítették. Az ülés utolsó félórájában bejelentene az elnök, hogy a kettős mandátummal rendelkező képviselők közül ki melyik mandátumáról mondott le, majd beszámolt arról is, hogy a közigazgatási kiaz égről. Az alak odaugrott a hatalmas útiautó ajtajához, keze a kilincsen. Mire a pár odaért, az ajtó feltárult. A nő egy pillantás alatt fellibbent és elhelyezkedett az ülésen. Lábtól meleg szőrmetakarók és párnák hevertek. A férfi óvatosan eloltotta a kocsi belsejét világító villamos gömböt, de nem elég gyorsan, hogy ki ne látszott volna a kocsiból a nő kigyulladt arca és remegő szájaszéle és az az égő szempár, melynek lángolása megszégyenítette a feje felett égő fényességet. A férfi is beugrott a kocsiba. A vezető fenn termett ülésében és magára rántotta a takarót. Az autó lámpái kigyulladtak és a gépezet belehördült a meginduló áram erejébe. Aztán csend. A másik pillanatban a kocsi lassan, színte nesztelenül megindult és a tülök tompán búgott bele a csendbe. Nem múlt el két perc,a nagy test már messze robogott és a kocsi hátsó tengelyére helyezett égő lámpa apró pontocska volt a szemhatáron. Az is eltűnt csakhamar. Negyedórával e jelenet után, két bundába pólyáit nőalak haladt át a szanatórium előtti terecskén. Mozgásuk és alakjukról ítélve két idősebb nő. Mögöttük egy cselédleányféle nyalábban cipelt egy bundát. Égjük kezében női kalap. A másik egy pár hócipőt lóbált. — Már bizonyosan ágyba bújt, ne aggódjál kedvesem, — szólalt meg az egyik két lépésre a kaputól. — De csak úgy? Se szó, se beszéd? Eltűnik. Hát érted ezt, Sarolta? — Hát értem? Nem értem és mégis értem. Asszony. A mi fajtánk, a tied, meg az enyém. Ki ért minket? Senki. Magunk pedig legkevésbé értjük magunkat. Megnyomta a kapu csengőjét. Kulcsnyikorgás. Sipkás, kövér, testes alak eresztette be őket. A szél pedig kacarászva zörgette meg a fák száraz ágait. Az elnök elparentálja Bartha Richárdot. Ötperces szünet következett, amely után Zsitvay Tibor elnök emelkedett hangon a következőket jelentette ki: — Közvetlenül a mai ülés előtt értesültem arról a váratlanságában is megdöbbentő gyászhírről, hogy Bartha Richárd, a kormányzó úr ősönnéltósága kabinetirodájának főnöke, hirtelen meghalt. Az elhunyt nagyjelentőségű állásában, kiváló egyéni tulajdonságaival olyan tevékenységet fejtett ki, hogy ez országos veszteséggé teszi őt.