Budapesti Hírlap, 1928. június(48. évfolyam, 123-146. szám)

1928-06-01 / 123. szám

* A­M — Úgy tudom, a Barcaságból való vagy. — Igen. Apácai vagyok. — Élnek a szüleid? — Köszönöm Istennek. — Szántóvető az apád? — Az, szántóvető. Én is az akarok lenni, mint ő. Vannak testvéreid? — Paraszti sorban. Tamás öcsém Kolozs­várt tanul. Ott van alumneuma. — Papnak készül? — Nem, ő sem lesz pap. Nem való pap­nak. — Szókimondó, mint te? No, jól van, lesz gondom reá is. Eredj haza és likvidálj, kö­szönj el tőlük. Egy hónap múlva megy Hol­landiába, Franekerába vagy Ultratektomba. A diák lehajolt az öreg pap elé és megcsó­kolta a kezét. — Köszönöm, atyám. — Igen, atyád vagyok, szegény gyerme­kem, de azt gondolom, mostoha atyád. Mert keserű és hosszú háborúságnak jegyeztelek el a te akaratod szerint. Adjon az Isten neked, fiam, hosszú életet, hogy a te nyugta­lan lelked megtehesse a te gyarló tested segít­ségével a munkát, amelynek akarata álmodo­zásaid világát elfoglalja. — Eredj, fiam, lik­vidáld otthon a földi dolgokat, familiát, csen­des életet, és ha van tisztes leányzó iránt való vonzódásod, azt is. — Mert úgy tetszik né­kem, hogy te a nemzeted rabszolgája lettél, így hát Csere János diák összeszedte a cókmókját és visszament a parancs szerint elbúcsúzni az öreg paptól. — Kevéske dolgom vagyon nékem otthon csupán. Hamarsággal azt elvégzem én s aztán elmék. Meg is jelentette magát otthon, gólyanevelő szép Barcaság kicsiny falujában, Apácán, ott is a Rabszoroson, a Cserék utcasorán, a legkisebbik zsellérházban. Megölelte, megcsókolta az édesanyját, tö­pörödött zsellérasszonyt. — No, anyó! Mék Ultrajektomba. — Ultrajektomba? — Tenger mellett lévő messze országba. — 6, 6 — óbégatott a vénség, — a mi fiunk még Ultrajektomba, tenger mellett lévő messze szép országba... S parolát csapott a fiú Csere János uram­nak, a vén zsellérnek a markába. — No, apó, még Ultrajektomba. És a vénség csak ingatta a fejét: — Elmén a gyerek. Elmén hát... Szaladt a vén asszony a vén pap szép leá­nyához, Székely Nagy Klárikához nyomban a hírrel, mondván: — Ó, a mi fiunk mén Ultrajektomba, ten­ger mellett lévő messze szép országba. Mert hogy: Ultrajektom, mindjárt megta­nulta s el sem is felejtette soha. Bezzeg nem úgy öreg Csere János. Mert neki nem volt olyan nagy esze, ő nem tudta csak úgy egy kapásból megtanulni. De a vén pap szép leánya, Székely Nagy Klárika csak elfakadt sírva. — Hát Isten veletek, apó, anyó, kis testvé­rim, Palkó, Mari, Pisti, Minynke. '"Mérypaj­tásaim ... Jó, ezektől lehetett búcsúzni. De hátra volt még az öreg pap szép leánya, Székely Nagy Klárika. A legnehezebb sor az volt, Székely Klárika, a hűtelen. Mondta neki is, nem volt mit mondania mást: — Mék Ultrajektomba. A leány csak nézett rá nagy kékvirág-sze­meivel, kezet adván erőtlenül. S hogy leültek a kis kertben a padra: — Mén Ultrajektomba ... ismételte hal­kan, mintha csak félig volna ébren és félig halva koporsóban. — Azért jöttem, hogy ezt megmondjam. — Ó, hát azért... — És elköszönni a rónaságtól itt, a hegyek­től, kertektől, rétektől — és a jó embereim­től. És hogy sokáig nem fogok visszatérni. Azért, — bár kötés közöttünk nincs, nem volt, nem is lett volna oka, miért legyen — szegény zsellérfiú vagyok én —■ eljöttem. Eljöttem megköszönni a jó szavakat, amelyeket régen nékem, tanulni vágyakozó szegény parasztfiú­nak ajándékozott, a biztatást, a bátorítást. Tudom: hamarsággal férjhez men. Hallottam a jegyváltásról. Nemes, derék, tudós ifjat vá­lasztott számára az Isten. Esmérem én is, jó barátom. Ma meg pap, de esperes leszen be­lőle, talán püspök is. Segítse benne az Isten. Éljenek boldogságban, nyugalomban itt. Könnyű s szabad szívvel megyek én s így­­- kell mennem, hogy szabadon engedelmes­­kedhessem az én lelkem Istenének ... 3 nem porhintést csinálunk tehát, hanem becsületes, komoly szociális alkotásokat s nem veszünk példát az egyik közeli utód­államtól, amely az 1922 május 14-iki ha­sonló törvényét az öregség, rokkantság és halál esetére szóló biztosítás tekinteté­ben mindmáig egyszerűen nem hajtotta végre, de behajtja a nemzetközi dicsére­teket. Nem kellett mindehhez nálunk hatalmi pró, császári üzenet, mint I. Vilmos csá­szár 1881. évi üzenete, hogy alkossák meg a társadalmi biztosítási törvényeket, nem kellett hozzá forradalmi megmozdulás sem, sem pedig külföldi napiparancs, — a kormány erős szociális érzékétől indítva magából s magától termelte ki azt a nagy szociális kincset, amely a javaslatban el van raktározva. Meg is mondja nyíltan a javaslat megokolása, hogy az állam „a dekomponáló társadalmi erőkkel sikerrel csak akkor mérkőzhetik, ha megelőzi a társadalomellenes erők kifejlődését, ha elejét veszi annak, hogy a robbanásig fe­szült antiszociális erők szétfeszítsék az állam kereteit.“ Ez a törvény a leghatá­sosabb ellenszere lesz a kommunizmusnak. Olyan világfelforgató s elképesztő erővel és fortélyossággal fellépő, az emberi nem józan kilencvenkilenc percentje ellen in­tézett támadások mellett, amelyeket Oroszország­­ előretolt előőrsei intéznek immár mind az öt földrész ellen, valóban nem csupán katonai, rendőri, bírói védelmi várakat kell emelni, hanem szociális vé­dőgátakat kell emelni. Be kell bizonyí­tani a szélsőségekre mindig hajlamos néptömegeknek, hogy a barrikádtól s a gerilitől nincs mit várni, hogy a mai ál­lam be tudja annyi ihletett szociális al­kotással telíteni programmját, amennyi a szociális kiegyenlítettség, a nyugalom, a kenyér biztosítására szükséges. A hajlott kor nem alkalmas a kenyér­­keresetre. Boldog az, kinek annyija van, hogy elmondhatja, öreg napjaim bizto­sítva vannak. Magyarországon nagyon kevés ilyen ember van ma. De lesz, több mint egy félmillió, akit ez a törvény ki­emel a reménytelenségből s öreg napjaira kenyeret ad nekik. A nemzet egésze tapsolhat annak az emberszeretetnek, mely ebből a javaslat­ból kiáradva, leszerelte az ellenfeleket is s még arra is alkalmasnak kell lennie, hogy az ellenségeket is finom kapitulá­cióra kényszerítse, hiszen programmjukat paragrafusokba öntve láthatják viszont. Fogadják el ezt a sokat szidott mai társa­dalmi rend kezéből. Most pedig egy különös óhaj incselke­dik velünk. Mikor jön a lex Vass III., mely­­ a középosztály agg napjait biz­tosítja. Budapesti Ririaf 1928 Jniűns I. ffíS. » T Osztrák interpelláció nyugat­magyarországi kommunista tüntetés miatt Mire vezetett a burgenlandi kommunistákkal szemben való célzatos tolerancia ? Hogyan akarják elidegeníteni ezt az országrészt a csonkaországtól BÉCS, máj. 31. (A Budapesti Hírlap távirata.) A nemzeti tanács mai ülésén Kroboth, Binder, Gangl és több más keresztényszocialista képviselő inter­pellációt terjesztettek a szövetségi kormány elé egyes nyugatmagyarországi községekben lejátszódott kommunista tüntetések ügyében. Az interpelláció szerint pünkösd hétfőjén dél­után a Bécsből jövő személyvonatból több nyugatmagyarországi állomáson kommunista csoportok szállottak ki, összesen körülbelül 2000-en, többnyire magyar kommunisták. A­­­ommunista csoportok élén vörös lobogókat vittek a szovjet csillaggal. A kommunisták se­­hol sem kértek engedélyt a felvonulások meg­tartására. Az egyes falvakban hevesen tüntet­tek a kormány ellen, Kun Béla szabadonbocsá­tását követelték és éltették Kun Bélát meg a proletárdiktatúrát. A lakosságot mindenütt nagy nyugtalanság fogta el és csupán a jó­zanabb elemek közbelépésének köszönhető, hogy a kommunista tüntetések nem vezettek véres zavargásokra. A keresztényszocialista képviselők most azt kérdezik az interpellációban a szövetségi kor­mánytól, van-e tudomása ezekről az esemé­nyekről és mit szándékozik tenni, hogy a jövő­ben hasonló — az ország nyugalmát veszélyez­tető — tüntetések ne fordulhassanak elő. A döntőbíráskodás kérdése a külügyi bizottságban El fog jönni az idő, amikor Magyarország a belpolitikai meg­erősödés gyümölcseit külpolitikai téren is le fogja szakíthatni — mondta a miniszterelnök A képviselőház külügyi bizottsága Pekár Gyula elnöklésével ma tartotta május havi rendes ülését, amelyen a kormány részéről Bethlen István gróf miniszterelnök és Walko Lajos külügyminiszter jelent meg. Az ülés megnyitása után Walko Lajos kül­ügyminiszter a külpolitikai helyzetről adott rövid összefoglaló képet. Különösen a döntő­bíróság kérdésével foglalkozott és rámutatott arra a mind általánosabban érvényesülő tö­rekvésre, hogy az államok a közöttük felme­rülő vitás kérdéseket békés úton, az n. n. békéltető bizottsági, illetőleg választottbíró­sági intézmény igénybevételével oldják meg. A magyar kormány a legnagyobb rokonér­­zéssel kíséri ezt a törekvést és ami Magyar­­országot illeti, annak előbbrevitelében maga is részt vesz, amit bizonyítanak a már eddig Ausztriával, Svájccal és Olaszországgal kö­tött békéltető és választott bírósági szerződé­sek. A magyar kormány ezidőszerint is hét ál­lam kormányával folyta­t megbeszéléseket ilyen szerződések megkötése érdekében, ne­vezetesen az Amerikai Egyesült­ Államokkal, Spanyolországgal, Észtországgal, Finnország­gal, Lettországgal, Len­gyel­országgal és Svéd­országgal. Ezek a tárgyalások azon az alap­elven folynak, hogy mindazok a vitás kérdé­sek, amelyeket diplomáciai úton elintézni nem lehet, békéltető bizottsági eljárás alá bocsát­tassanak, ennek eredménytelensége esetén pe­dig, amennyiben jogi természetűek, a válasz­tott bírósági eljárás útján oldassanak meg. A döntőbírósági szerződések megkötéséhez ter­mészetesen a törvényhozás intézkedésére van szükség és így, ha a folyamatban levő tárgya­lások eredményre vezetnek, a külügyi bizott­ságnak alkalma lesz ezekkel részletesen fog­lalkozni. A külügyminiszter tájékoztatása után hosszabb vita indult meg. Apponyi Albert gróf Magyarország külpo­litikai helyzete javulásának jeleivel foglalko­zott és hangsúlyozta, hogy nemzeti céljaink megvalósítása hatalmi és erőviszonyok alaku­lásától függ, amelyben igen jelentékeny, de nem egyedül döntő tényező a közvélemény ál­lásfoglalása. Lakatos Gyula a barátsági és döntőbírósági szerződések hálózatának nem tulajdonít túl­­nagy jelentőséget és részben annak a jelét látja az ilyen szerződések elszaporodásában, hogy a hatalmak érzik, hogy az úgynevezett békeszerződéseknél erősebb szankciókra van szükség. Lukács György a Kellogg-féle békepatkum­javaslattal és a leszerelés kérdésével foglal­kozott. Beck Lajos az európai politikai helyzet vizs­gálatából azt a következtetést vonja le, hogy elsősorban gazdaságpolitikai téren kell elő­nyök biztosítására törekednünk. Gratz Gusztáv a népszövetségi alapokmány 19. cikkéből folyó lehetőségekkel és a lehető­ségek érvényesítésének nehézségeivel foglalko­zott. Szükségesnek tartaná, hogy a közép­európai kérdések tudományos feldolgozásában a magyarság is minél nagyobb mértékben ve­gyen részt. Bleyer Jakab rámutatott azokra a jelensé­ gekre, amelyek azt bizonyítják, hogy az úgy­nevezett utódállamokban a konszolidáció folya­­mata egyáltalában nem halad előre, amit előbb-utóbb az európai politika döntő ténye­zőinek is fel kell ismerniük. Bíró Pál a gazdaságpolitikai pesszimizmus­­sal szemben foglal állást. Nem tulajdonít semmi gyakorlati jelentőséget azoknak a ter­veknek, amelyek a gazdasági nehézségek meg­oldását politikai kombinációk megvalósulásá­tól várják. Végül Bethlen István gróf miniszterelnök hangsúlyozta, hogy el fog jönni az idő, amikor Magyarország a belpolitikai konszolidáció­­s megerősödés gyümölcseit külpolitikai téren is le fogja szakíthatni, de helytelen volna, ha ezt idő előtt akarnék elérni A kormányzó beszé­dének nem volt semmi éle a magyar kereske­delemmel szemben Sándor Pál országgyűlési képviselő ma in­terpellációt jegyzett be a Házban ama beszéd tárgyában, amelyet a kormányzó a közgazda­sági egyetem doktoravató ünnepén mondott. Sándor Pál ugyanis egy hírlapi közlésből, mely a beszédről megjelent, a kereskedőkre sérelmes vonatkozást olvasott ki Az interpel­lációval kapcsolatban Klebelsberg Kunó gróf vallás- és közoktatásügyi miniszter az alábbi nyilatkozat közlésére hatalmazta fel a Magyar Távirati Irodát: — Jelen voltam, amikor a kormányzó úr őfőméltósága a közgazdasági egyetem ünnepén beszélt és megállapíthatom, hogy szavainak egyáltalán semmi éle nem volt a magyar ke­­reskedelemmel szemben. A kormányzó úr nem i is a jelenről beszélt, hanem buzdítás volt a jövőre nézve az, amit kijelentett. Elmondotta a kormányzó úr, hogy szoros összefüggés van a külföld bizalmának mértéke és a kereskede­lem megbízhatósága között. Éppen azért az a nagy hivatása a közgazdasági egyetemnek, hogy ne csak tanítson, hanem neveljen is és hozzáértő, jellemez és megbízható kereskedőket adjon a nemzetnek. Kállay Tibort újból elnökévé választotta a Polgári Egység Klubja A Polgári Egység Klubja csütörtökön dél­után tartotta második évi rendes közgyűlé­sét, melyen a tagok nagyszámban jelentek meg. Kozm­a Jenő elnöki megnyitójában vissza­emlékezett a klub alakulásának körülményeire és kifejtette, hogy ez a tömörülés, amely a polgári egység gondolatát tűzte ki lobogójára, sokkal jobban és gyorsabban érvényesült a fővárosban, mintsem azt a megalakuláskor gondolni lehetett volna. Ma már a főváros közönsége megértette annak a szükségességét és fontosságát, hogy a jelszavas politika he­­lyett a komoly munka politikáját kell követni. Ennek az eredménynek az elérése oroszlán­részbeni Kállay Tibor (nagy éljenzés) és a klub tisztikarának, választmányának az ér­deme. Ezért erről a helyről köszönetet mon­dok a klub nevében Kállay Tibor elnöknek. Gerlóczy Lajos titkár olvasta fel ezután az évi jelentést, majd Bacsinszky Vladimir a múlt szerdán tartott igazgatósági és választ­mányi ülésről delegált tizes bizottság jelenté­sét terjesztette elő a tisztújításra vonatkozó jelöléseikről. Ennek alapján a közgyűlés egy­hangú lelkesedéssel és percekig tartó viharos ováció közepette a klub elnökévé újból Kál­lay Tibort választotta meg. Társelnökök let­tek: Kozma Jenő, Tolnay Kornél és Ugrón Gábor, alelnökök: Becsey Antal, Bódy Tiva­dar, G­horin Ferenc, Dési Géza, Éber Antal, Ereich Károly, Gaál Vilmos és Szilágyi La­jos. Igazgatók: Görgey István, Scheuer Ró­bert, Bacsinszky Vladimir; háznagyok: Dár­­day Ede, Fejér Ottó, Morvay Zsigmond fő­ispán, Battenberg Lajos, Usetty Béla. Ügyé­szek: Gerlóczy Endre, Medvigy Gábor; pénz­táros: Holczer Sándor; ellenőrök: Bittner János és Erdei Henrik. Számvizsgálók: Ben­czúr Valdemár, Galambos Jenő, Ilossányi Antal és Pirkner Konrád. Az intézőbizottság tagjai: Andréka Károly, Bayer Antal, Biró Ármin, Bohn József, Bánd Dezső, Bittner Já­nos, Csécsi-Nagy Miklós, Dmich Vidtor, Hoór- Tempis Mór, Hubert Vilmos, Merky Jenő, Molnár Lajos, Németh Béla, Orova Zsigmond, Popolka Béla, Rakovszky István, Sajó János, Szalay József, Szam­ek Emil, Szilágyi Sándor dr., Schmidt Richard, Th­ury Zoltán és Zreg­ier Géza lettek. Választottak azonkívül két­száztagú választmányt. Tisztelettel kérjük igen t, vidéki elő­fizetőinket, hogy lapunk zavartalan küldése érdekében az előfizetést idejé­ben megújítani szíveskedjenek.

Next