Budapesti Viszhang, 1854. május-december (1. évfolyam, 1-35. szám)
1854-05-07 / 1. szám
BUDAPESTI VISZHANG. lásd szám. Május 1 - én 1854. Emléktelen sírja felett díszült a virágbokor, midőn már sem illat sem árrnyék nem enyhítheti az égő fájdalmat, minek gyötrelmei közt elhamvadott. Kölcsey, K. felett. Látogassuk meg sírját a kedves halottnak! Hadd peregjen egy két köny a sülyedező hantok nefelejtseire. Ne gondoljátok, hogy az elérzékenyült kebel könyhullatásitól lehervadnak e virágok, bármint égesse is az arczaitokat. Kevés örömeink emléke múló, mint tavaszi harmatcsepp, melyet rövid hajnal után hamar leéget a munkás verejtékével táplálkozó napnak tűzheve. Legtovább tart a fájdalom, és legmesszebb nyúlik ennek árnyéka: az emlékezet. Hazám reményei fiatal bajtársak, kik csendesen de buzgón fáradoztak, művelvén lelkeiteket, hogy küzdhessetek annyi zivatar után ingadozó létünk megszilárdítása körül, mindannyian kik előmozdítani óhajtjátok e haza dicsőségét , s a tiszteletet megakarjátok tartani nevének, foglalkozzatok, os foglalkozzatok mentői gyakrabban jeleseink emlékezetével! Ne feledjétek őket soha, ne feledjétek egy Kazinczy nevét, ki félszázadon túl küzdött, javított, épített szent hivatásérzettel, a jutalomnak minden reménye nélkül; — induljatok egy Czakó sírjának fölkeresésére, s érezzétek bút, keserű fájdalmat, midőn e viharos kebel nyughelyét rövid nehány év után már nem tudja megmutatni senki, — röpítsetek egy sóhajt a messze tengeren túlra, hol egy kedély- BUDAPESTI VISZHANG. !