Czeglédi Hirlap, 1905. július-december (1. évfolyam, 6-31. szám)
1905-07-02 / 6. szám
I. évfolyam. 6-ik szám. CZEGLÉDI HÍRLAP___ A ref. egyháztanács tehát ellenkezésbe jött ismeretes határozatával nemcsak a modern világ felfogásával, hanem egyáltalán a haladás törvényeivel, melyekkel szemben az határozottan csökönyösséget, sülyedést jelent. Az azonban ismert dolog, hogy ez a mi egyháztanácsunk ősidőktől fogva nagyzási mániában szenved, s ha e beteges hóbortjában annyira „souverain“-nek képzeli magát, hogy neki a jog, törvény és igazság csak az, amit ő annak talál, mit bántani e jóleső illuzziójában ? Minket ez csak mosolyra késztethet. A boszankodás az egyházmegyének jut, melynek ugyancsak sok dolga akad a határozatok reparálásával. Mi hiszszük, hogy az egyháztanács felettes hatósága a nőtanítók javára fog dönteni és úgy a jelenben, mint a jövőre nézve nem fog elzárkózni egy teljesen igazságos és jogos követelés elől. Azok pedig, akik annyira ellene vannak, hogy a nőtanítók is földes tanítói állásra juthassanak, adják meg magukat, mert nincs igazságuk. De nem is lehet, mert ha a férfiak a nehéz megélhetési viszonyok következtében arra szorultak, hogy utat és módot kell nekik nyújtani a családalapításra és fenntartásra, úgy e módot a férjhezmenetel megkönnyítése végett a nők is követelhetik. De sem feleségül venni, sem versenytársul elfogadni, mégis csak igaztalanság. Pedig ugye uraim, ha mi rajtunk esik igazságtalanság, megostromolnánk miatta még az eget is! Az egyháztanács elutasító határozatát akár érdemileg vizsgáljuk azt, akár pedig, — mint most itt tettük — az általános nőkérdés szempontjából, — nemcsak nem helyeselhetjük, — hanem azt egyenesen elítélendőnek tartjuk,, mert ellenkezik a korfejlődés legelemibb követelményével : az észszerűséggel. — Viskóty I, aki azon a pályán a melyre egész ifjúságát, ifjúsága egész erejét fordította egy lépést sem tud tenni a maga lábán. Az érettségit tett tanulók absolúte semmire sem képesek az élet nagy prakszisában, azért mondják ezekre, hogy olyan semmik, akikből minden valami lehet, de a szakiskoláit elvégzett jogász sem képes ám egy sommás keresetet megcsinálni, ha az előadásokat szorgalmasan látogatta, míg, ha bármi okból elkerülte az iskolát praktikus ismereteit a diplomával együtt megszerezheti. Tehát iskoláink — még a szakiskoláink sem adnak teljes bevégzettség esetén sem az életre kész anyagot, a mi a tanítási rendszer alaphibája. S ez nem új dolog. Hányszor hasonlították már össze a mi nevelési rendszerünket az angollal s hányszor dicsérték ezt, mint követendő példát anélkül, hogy rendszerünkben valami gyökeres változás állott volna be, mert ami történt, az lényegtelen s nem érinti a helytelen alapokat. És vájjon honnan van ez? Annak igen egyszerű az oka! Ha azt kellene mondanunk, hogy nincs szakférfiainkban képesség, hogy a rendszer helyes elveit feliserjék és gyakorlatilag alkalmazni tudják, nagyon szomorú volna s e kérdésről többet nem lehetne szólni sem. De nem igy áll a dolog, mert szakférfiaink az elméletben mind az újítás hívei s igen életre való eszméket pendítettek meg. De hiába van azok szakértelme és ügybuzgalma, jószándékú agitációja. Mindaddig, míg az államférfiak, politikusok nem veszik a dolgot a kezükbe, az óhaj marad óhaj s elmélet. Nálunk egyáltalán semmi sem megy a politikusok vezetése nélkül. A tudományos akadémiát nem a tudósok, hanem a politikusok alapították. Azok csináltak hidakat és emeltek épületeket. S míg az iskolai reformot az államférfiak létszükségletnek fel nem ismerik, addig nem is lesz abból semmi. Ez pedig — sajnos — csak a beláthatlan jövő kétes reménye, mert azoknak van idejük egy összekötő „és“ szócskán esztendőkig vitatkozni, de ma még nincs idejük a reális élet feltételeit kutatni s az ország életszükségleteinek célszerű kielégítésére gondolni. A magyar tanítási és nevelési rendszer hibája tehát ott keresendő! (ld.) Szeptembertől júniusig. Ez az időszak — az iskolák szorgalmi ideje — nemcsak a tanulók és tanítóik s a közvetlen érdekeltek, hanem az egész társadalomra nézve fontos időszak. Ha az iskolák ezt az időt jól használják fel, akkor a nyert jó eredmény az egész nemzetre nyereség, mert a szellemi gyarapodás, melyet az iskolákból évről-évre kapunk valóban nemzeti kincs. A jó iskola s a jó tanítási és nevelési rendszer az országok legbiztosabb támasza s mivel hatása nem külsőleges, hanem ellenkezőleg mindig közvetett és nehezen felismerhető, azért itt a helyes út feltalálása a legnehezebb. Az volna leghelyesebb tanítási rendszer, mely a tudományos kiképzést az élet praktikus követelményeivel össze tudja egyeztetni, — mely a tudományos ismereteket úgy oltja be az ifjúság lelkébe, hogy azzal együtt a való élet szükségleteit is felismerni képes, — a mely a képzett ifjút úgy adja át a társadalomnak, hogy az azzal már teljesen ismerős, abban teljesen otthon érzi magát Most, hogy az évet bezáró vizsgálatok nálunk is, meg az egész országban is befejeződtek, helyénvalónak tartom, hogy a magyar tanítási és nevelési rendszerrel itt foglalkozzam. Rég ismeretes és panaszolt dolog, hogy a mi tanítási rendszerünk a tudományos képzést nem egyezteti össze a mindennapi élet szükségleteivel. Nálunk az életbe lépő ifjú magával az élettel ismetetten abba csak később találja bele magát s nem egy olyan végzett fiatalember akad. Színészet. Az előadó művészet legfőbb célja a hatás, a közönség tetszésének kinyerése. E végből minden képzelhető eszközt megragadnak s felhasználnak. Az ambitiosus színész minden szavára, minden mozdulatára, minden egyes lépésére vigyáz, hogy előadásában az érzelmek, gondolatok kellő kifejezést nyerjenek s gesztusai a megfelelő színezetet adják szavaihoz. Az ilyen színész mindig szaval, magasan jár, az „Isten Önnel“-t is választékos hangsúlyozással mondja, mozdulatai kerekdedek, simák s a szavalás külső kellékeinek tudományosan is megfelelnek. Tudja, hol kell a karjait a feje fölé emelni s azt a szabályszerű ívet, melyben ennek történni kell, egy hajszálnyival el nem téveszti — s tudja, hol kell gesztusainak vállmagasságban történni, hol kell előre lépni, meghajolni, nyakát, fejét hátraszegni. Hogy erre bárki képes legyen, ahoz hosszú tanulmány és nagy gyakorlat szükséges, de ha valaki megszerezte ezt az előadási modort, azt mondják rá: képzett, jó színész s bármely társulatnak igen hasznavehető tagja lesz. Van azonban a színészeknek egy másik csoportja. Ezek is ambitióból mennek e pályára. Hanem ezek nem igen törődnek a szavalás megállapított szabályaival, a mozdulatok simaságával, a kerekded gesztusok alkalmazásával. Náluk mindez magától megy. Mert ezek csak azt az alakot, azt a jellemet nézik, a melyet ábrázolniok kell s belegondolják magukat annak az alaknak lelki világába s úgy beszélnek, úgy mozognak, min képzeletük s legtöbbször tapasztalatuk szerint az ábrázolt alak beszélt s mozgott, még ha ez a beszéd és mozgás a szavalás és előadás akadémiai szabályainak nem felel is meg, ezeknél minden más mellékes, csak a jellem kidomboritására, hű interpraetálására törekesznek s a hű jellemzés kedvéért szükség esetén kitekerik a rethorika legtiszteletreméltóbb paragrafusának is a nyakát. Az előadásnak ezt a módját azonban semmiféle tanulmánynyal megszerezni nem lehet. Erre születni kell. Az ilyenekre mondják: művész! Igen, mert nagyon jó színész lehet valaki, anélkül, hogy művész volna. S a különbség csak gondos megfigyelés után vehető észre. Tóváry társulatának tagjai közt is megtaláljuk a színművészet e két csoportját. E rovat szűk kerete nem engedi, hogy részletességgel foglalkozzam e kérdéssel, de ha már felvetettem, csak arra utalok: tessék összehasonlítani Makai és Rajcsányi játékát (az énekléstől teljesen eltekintve), vagy Hegyesiét Vetési Dánielével, avagy a nők között Herczeg Eugéniáét Szendenéével. Rövid szemle után mindenki tisztába lesz vele, hogy kinek szól a dicséret s kinek az elismerés, mert véletlenül hatásoknál tertium non datur. Áttérve az egyes előadásokra: Hétfőn: Herczeg Eugénia jutalomjátéka volt. Itt csak annyit mondunk, hogy a szorgalmas és tehetséges primadonna bőségesen rászolgált mind a jutalmazásra, mind a közönség osztatlan szeretetére s jutalomjátéka iránti nagy érdeklődésére. Kedden: Duru-Chivot „Üdvöskéjé“-t adták telt ház mellett. A darab a jobb operettek, az előadás pedig a legjobbak közül való. Ma ka i mint Rokkó bérlő, eredeti alakítást nyújtott. Hegyesi Lórán fejedelem szerepében igen „jó izó“ volt, s míg Szigethy Pippója a falu vályogfalai közé varázsolt bennünket, addig Rajcsányi Fritelini hercege hallatára és láttára önként nyúlt az ember a monokli után. (Persze nem talált az ember. Szerk.) Természetes, hogy az előadást Herczeg vezette. Igen szépen, jó kedvvel s kedvesen játszott, táncolt és énekelt. Tóváry elmondhatja: ő az én társulatom Üdvöskéje. Szerdán: Zieher Svihákjait adták. Az előadás a szokott gördülékeny, a nehéz jelenetezés igen sikerült volt. H egyesi (Vondracsek) elemében volt. Egy komoly szót sem kellett mondania s az neki olyan jól esett! Blitz Fritz is emberére akadt Makaiban, a ki a hálás szerepet alaposan kihasználta s csak úgy a kabátja ujjából szórta a svihákos ötleteket. Méltó párja volt Herczeg Eugénia. Vetési (Gilka herczeg) méltóságosabb lehetett volna, de Karácsonyi (Mimi) már nem. Sikerült volt Szalma Sándor (Master Prém) epizódja. Csütörtökön, Tóváryné jutalomjátékául színre került „A kis baba“ vígjáték. Az ötletekkel túlspékelt bohóság elejétől végig hangos kacagásban tartotta a jól megtelt nézőteret. A főfigyelem persze a jeles komikára, Tóvárynéra irányult, akinek művészi előadása más darabokban is gyönyörködtetett bennünket. Játéka ezúttal is az ismert színvonalon állott s jól megérdemlett tapsokat provokált. Pénteken: „A szókimondó asszonyság“ ment volna, de sehogyse ment s mi is kimondhatjuk a szót, hogy ez a felületes előadás mindenkit szinte meglepett. Határozottan kínos volt, hogy Szirmai Jozefin szavait a címszerepben — alig lehetett megérteni s a legszebb fordulatok és „szókimondások“ hatástalanul vesztek el. A többi szereplőkön is bizonyos határozatlanság látszott s ez az első alkalom, hogy az előadást a súgó vezette. Szombaton: Barrie „Vén lányok“ c. vígjáték kerül színre. Azután még egy előadás és bezárulnak a színház kapui. E hó 4-én a társulat már Abonyban játszik, ahova szívélyes búcsú üdvözletünket viszi. Hogy a társulat, mint egész, a hozzájuk kötött várakozásunknak megfelelt — mondanunk se kell s ha sorsuk újra közénk hozza őket, meleg szeretettel fogadjuk.