Criticai Lapok, 2011 (20. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 1. szám
magukban hordtak, felülmúlhatatlan előadást eredményezett a maga nemében. Olyan óriási színésznőknek számítottak, hogy minden szavuknak, mozdulatuknak súlya volt. De rettentő nehéz dolga volt ott Székely Gábornak, mert mindkettő kizárólag magával foglalkozott. Szolnokon összeszokott csapat dolgozott a produkción, és bár eleinte nem értették Székelyt, hamar megszerették. Gizát Koós Olga alakította, Orbánnét Hegedűs Ági - aki nagyon jó színésznő volt, fiatalon halt meg, a Macskajáték idején még nem töltötte be a negyvenet. Isteni humorral, szellemileg és fizikailag jó állapotban léptek színpadra, tudtak öreget játszani, miközben frissek és virgoncák maradtak. Hegedűs tökéletesen hozta az idős asszony fittségét, a szerep sokféleségét, színes volt, virtuóz. Ez az előadás „örkényesebbre” sikerült, közelebb állt az író világához, különleges, abszurd humorához, tragikomikus felfogásához. Sulyok és Bulla lelkéhez a halál járt közelebb, őket az anyag drámaisága érintette meg inkább, így ez nehezebb, súlyosabb, fájdalmasabb előadás lett. Az én szempontomból nem elhanyagolható, hogy a budapesti előadásba beugrottam, míg Szolnokon én próbáltam végig Egérkét, és borzasztó boldog voltam, hogy olyan előadásban vehetek részt, olyan módon dolgozhatok, amiért színésznő akarok lenni. Székely végig nagyon jókat mondott, fontos dolgokat tanultam tőle. Jól ismert színházi legendák szólnak Sulyok és Bulla feszült viszonyáról, gyűlölködésig fajuló veszekedéseikről. Önt mindkét színésznő nagyon szerette. Hogy csinálta? Nagyon meg kellett szervezni. Eleve botrány tört ki, mikor megtudták, hogy egy előadásban kell játszaniuk, csak Várkonyi legendás diplomáciája tudta a konfliktust elsimítani. Ám aki benne volt a darabban, azonnal választásra kényszerült, vagy Bullával beszél, vagy Sulyokkal, a kettő együtt nem megy. A színészek is tudták, aki tétovázik, elveszett. Sulyok és Bulla ellentéte épp olyan békíthetetlen volt, mint a Marton-Major konfliktus a Nemzetiben. Én úgy úsztam meg, hogy mikor odacsöppentem, még nem tudtam semmit a kapcsolatukról. Négy körül mentem be a színházba, ismételgettem a szöveget. Sulyok fél ötre járt. Mikor meghallotta, hogy a másik öltözőben dumál valaki - igen érzékeny és ideges volt a legkisebb zajokra is -, átküldte az öltöztetőnőt, aki beszámolt neki, hogy én vagyok a beugró, Bodnár Erika, stb... „Akkor jöjjön át!” - adta ki a parancsot. Átmentem, beszélgettünk, majd közölte, minden előadás előtt fél ötkor vár az öltözőjében. Nagyon nagy megtiszteltetés volt. Ettől kezdve minden Macskajáték előtt fél öttől hatig beszélgettem Sulyokkal, ekkor ő elkezdett sminkelni, ilyenkor már nem lehetett hozzá szólni. Én meg gyorsan öltöztem, mert fél hétre oda kellett érnem Bullához, aki szintén áthivatott már első nap, hogy megismerkedjen velem. Ő nagyon kedvesen és finoman fogadott, hihetetlen elegánsan lenyűgöző teremtés volt. Barátságát egy a nyilvános főpróbán megesett incidensnek köszönhetem. Elfelejtette a szöveget, a súgó pedig a színpad másik oldalán állt, ahol Sulyok, így Bulla nem hallhatta, mit mond. Én is Sulyok oldalán vártam a takarásban. Amikor láttam, mi történik, átfutottam Bullához, és besúgtam neki a szöveget. Persze ugrottam egy kicsit, hogy a nézők lehetőleg ne érzékeljék a hibát. A többiek nem vették észre a közreműködésemet, Bulla természetesen nem említette senkinek, de a premierre kaptam tőle egy gyönyörű levelet. Az Ön jelenlétében beszéltek egymásról? Ki sem ejtették a másik nevét. De ha összetalálkoztak, a viceházmester tanulhatott volna tőlük. Előadás után az öltözőajtók előtt szórták egymásra a minősíthetetlen jelzőket, úgy ordítottak, hogy zengett az egész ház. Közben ott várt Várkonyi, Székely, a többi színész, de mindenki tudta, hogy nem érdemes közbelépni. Meg kellett várni, amíg mindkettő becsapja maga mögött az ajtót. Akkor Várkonyi ment az egyik öltözőbe, Székely a másikba, majd cseréltek. Azt mondják, Várkonyi fantasztikus színházi ember volt és jó igazgató, viszont nem a múlhatatlan pedagógiai munkássága miatt őrizte meg az emlékezet. De olyan is akad, aki állítja, hogy rengeteget tanult tőle. Nagyon ritkán járt be. Nem tudom, hogy szeretett-e tanítani. Az első négy-öt órát rendszerint megtartotta, aztán eltűnt, és már csak a rostavizsgák előtti főpróbákon jelent meg. Megnézte, mit hoztunk össze, mondott néhány dolgot. Kíméletlen volt. Egyvalamit tanultam tőle, amiért nagyon hálás vagyok, mert soha többé senki mástól nem tanulhattam volna meg: őrjöngve zavart le minket a színpadról, ha színészkedtünk, illusztráltunk, ha őszintétlenül, kimódoltan játszottunk, ha ordított rólunk, hogy figurát csinálunk. Szerette, ha valaki ügyes volt, ha bátor dolgot talált ki, de nem tűrte a hamis beszédet. Ezt olyan erősen belénk verte, hogy irgalmatlan éles szemem lett e tekintetben. Egyvalamiben tévedett. Negyedik év végén mindenkinek adott egy kis útravalót, kiből mi lesz, mire számítson. Nekem a következőt mondta: „Nézze, maga nem... Magát nem fogják leszerződtetni, vagy ha igen, nagyon, nagyon sanyarú sorsa lesz. Ha nem megy tönkre, ha meg tud kapaszkodni a pálya szélén negyvennegyvenöt éves koráig, akkor talán jó színésznő lesz magából. Most biztos, hogy nem.” Kern Andrisnak hasonlót mondott, azt, hogy negyvenig ne is gondoljon arra, hogy szerepeket fog játszani, legfeljebb aprókat, „akármiket” - de persze őt többre tartotta, sokoldalú, kreatív fiatalembernek látta, ami akkoriban ritkaságszámba ment. Őt oda is vette a Vígszínházba. Őszintén így gondolta, vagy valamiféle pedagógiából adta elő Önnek ezt a lelkesítő jóslatot?