Debreceni Szemle, 1941 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1941 / 8. szám - Hankiss János: Irodalom és nemzeti jelleg

Hankiss János : Irodalom és nemzeti jelleg. 193 mélységre és előre. A mélység lehet időbeli távolság : Vörösmarty, Arany, Lechner a történetből következtettek a magyarság ma is élő lényegére. De lehet társadalmi-kulturális mélység is : a viszonylag legkevésbbé­ újuló réteg, a falusi nép. Petőfi s ismét Arany (Attila régi is, parasztos is) a népben keresték a magyarság sűrűjét ;18 őket követi dicséretes szívóssággal mai irodalmunk óriási többsége. A folklór, a nép­rajz, a néplélektan, a népművészet alapos tanulmánya egyre való­színűbbé teszi azt a megnyugtató hitet, hogy Arany Jánosnak igaza volt, amikor a mai nép és a magyar ősök között nem látott lényeges különb­séget, hanem megegyező lényeget. S ez az egyetlen út, amit az író követ­het, ha nem akar lemondani a magyar hagyomány egész kincséről s a mai magyar élet legmagyarabb kincséről sem. Megint csak a művész, mégpedig, amíg úttörésre volt szükség, csak a korszakos művész jutha­tott erre a szintézisre. Arany János költői érdemét így egy époly óriási nemzeti érdem kettőzi meg : rájött a magyar élet két szárnyának össze­függésére, az urak tudatában élő irodalmi hagyomány és a nép lelki kincse lényegbeli azonosságára. A nemzet nagy sebét ő kezdi össze­forrasztani. A művész ösztönös politikája ez. A nemzeti érzésnek, sőt a nemzeti eszmének is van misztikuma. Ez a mohos kútfők kristályvizet adó belseje, várbéli kutak feneketlen mélye, a bordák kosarának fenekén rejtett szív, a kultúra kérge alatt ítéletet csörgedező vér. A XVIII. század hitt a „vér szavában“, amely ismeretlen apja kebelére veti a névtelen gyermeket. Mindenki szíve­sen hisz a „természet törvényében“, amely hazafias drámák forduló­pontján megfordítja az ember sorsát és megcsúfolja rideg számításait. És mindnyájunkat boldogsággal tölt el a folytonosság tudata, az ősök lánca — annyira, hogy akik közülünk egyénileg nem rendelkeznek is magyar fölmenőkkel, örömest képzelnek valami misztikus kapcsolatot a honfoglalók és maguk között. Az irodalom a csodák melegháza,19 az embernek oly szükséges miszticizmus legfőbb eszköze mai templom­ban és antik színházban, romantikus és modern lírában, de még akkor is, amikor a legjózanabb kezek nyúlnak hozzá : az irodalom maga is „csoda“. A nemzeti érzés alapizgalmait semmi más nem fejtheti ki, mint az iroda­lom : ez adja a hódításra táruló közösségi lélek lendületét is, formába igazult érveit is ; ez fordítja önmaga felé a nemzetet s ez ad sorsa min­den fordulatának isteni értelmet. Ez kovácsolja egyéniséggé, „nemzeti lélekké“ a hazafiak lelkeit : az ihlet ereje ezerféle nemes i­zalommal olvasztja össze őket, amikor annak órája üt. Ezt a misztikumot csak az irodalom ereje teheti kifogástalanul szilárddá. Rendkívül érdekes, hogy még azok a népek is, amelyeknek egyéb vonásaival a kirobbanó erő oly nehezen egyeztethető össze, dinamikusnak képzelik „gyökeres“ és „mély“ nemzeti lényegüket. Minden szétszóródás és pepecselés helyett egy tömbből öntik a nemzet szobrát. 18 A „sűrűség“ mint újabban használt kép („hígmagyarok“) is dinamikus töltésű. 19 L. Défense et illustration, 160 skk. 11.

Next