Dunántúl, 1956 (5. évfolyam, 15-20. szám)
1956 / 15. szám
Keresztury Dezső Rendületlenül — Vörösmarty emlékének 1— Foszlik, sürül az ég, fénytenger a fák habos orma; árny-ujjakkal nyúl le a völgybe a lankadozó nap; áll fénylő lehelettel a szarvas, mint feszülő íjj, a bőgne sosem hallott hangon s elnémul a földet tündér-látvánnyá bűvölő alkonyban, amely mézfény s keserű avar illat közt hordozza gyülemlő kínját s őrzi nehéz könnyét a halálba hanyatló ősznek ... Szívja az ifjú a lágy bút s felriad: árva népét érzi búcsúzni az őszben. Szomjú sóvárgás gyújtja fel újra, s had kel az ég bibor utjain, új hont hódító seregek, fényből támadt paripákon felgomolyáló ősök, a nagyság férfidiszében tettre hevítni a méltatlan maradékot.. . Utánuk vonja a vágy és képzeletével a fénykoszorús ég könnyű fölében héjáz. Zengő éneke hívja mind, ami fent s lent szendereg, ébred. Ujongva alánéz mélyen az égtájak part nélküli forgatagába, s érzi szavára derülni-kerülni a végtelen arcú mindenséget... S már fordul részvétlen a túl nagy s néma világ: dermedten elejti s visszataszítja vágyai csillag egéből a léttelen úri magány. Hull, szárnyán reszket az éter fénypora még, s a kihúnyó tájat a vesztett mennyért futja be, mint aki tűnő álma után néz ... Társkereső szava felszökik, árad, bársony színnel ivódik, alakba szövődik: ezüst lány lép ki a fény hímzette homályból; még tünemény s már él, formát vált, libben a hűs harmattal azúr moh szőnyegein, s lágy semmibe hal, mint végtelenül halk szárnysuhanás ... Fut, tépett lélekkel fut az ifjú, szembecsapó ág, tüske, bozót, kő sebzi, utat veszt, s szörnnyé nőnek az arcuk-vesztett dolgok az árnyak