Sztálinvárosi Hirlap, 1958 (3. évfolyam, 1-102. szám)

1958-03-14 / 20. szám

ÉVFOLYAM. 20. SZÁM ÁRA 60 FILLÉR jOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOQj 1958. MÁRCIUS Iá. 5 1848 igazi örökösei árcius 15-én ________ arra a forrawnra emlékezünk, amely 110 évezelőtt megrázta Magyarországot, hosszú időre megjelölte hazánka haladás útját. örténelmünkben több évszázados folyt az önálló Magyarországrészben a török, részben az osztelnyomás ellen, de 1848 forrama már úgy tört be a magyar énelembe, mint amely, a nemzeti getlenség kérdését a társadalom fő rendjének gyökeres, radikális változtatásával akarta megolda. A márciusi forradalom hosszú izedeken keresztül ezért vált hakban a haladás zászlajává. A társaság, a demokratikus jogokezelése, az országunk gazdasági ét megbénító Habsburg uralommi harc szorosan összefüggött réius eszméivel. Aki Magyarorgon a haladást képviselte, szakszerűen fordult vissza 1848-hoz, elynek célkitűzései — sajnos — a radalom bukása következtében 8-ig kielégítetlenek maradtak. A két forradalom között eltelt 70 tendő, apróbb reformoktól elteltve, lényeges változást nem hozott radalmunk konstrukciójában. De a 70 év megszülte a magyar bur■áziát és vele együtt a munkásoszyt is. E két osztály közötti harcntő befolyást gyakorolt társadalmi áüak kifejlődésére, így a forratlan további perspektívájára is. A igyar burzsoázia fő ellenségének sosem tekintette ebben a szakasza a Habsburg-monarchiát, és a vele írős szövetséget vállaló hazai nagyrtokos osztályt, hanem — szükségsrűem — az egyre erősödő, egyre riadalmasodó munkásosztályt. Ezt volt kénytelen a kiegyezéstől kzdve szoros szövetséget vállalni a többiekkel. Már a XX. század elen az 1848-hoz való visszafordulás haladó erők részéről egyet jelentt nemcsak a Habsburg elnyomás, múltjához csökönyösen ragaszkodó •udalizmus, de a tehetetlen nemzeti urzsoázia elleni harccal is. Ennek a harcnak a vezetése fokozatosan a munkásosztály kezébe kerlt, amely viszont szükségszerűen ,j követelésekkel bővítette 48 jelzavait. Az őszirózsás forradalom, loha jellegét tekintve polgári volt,ényegében a nemzeti burzsoázia nélkül ment végbe. A magyar polgárságnak, ha szerepe volt is ebben a orradalomban, az inkább visszahúzó, mint progresszív erőként hatott. Az a tény, hogy a nemzeti burzsoázia minden erejével meg akarta állítani egy bizonyos fokon a forradalom lendületét, szükségszerűen maga után irányította az össztüzet. A Magyar Tanácsköztársaságnak, a proletár forradalomnak ezért keltt szükségszerűen követnie a 18-as plgári forradalmat. Jelenthette-e ez 848 örökségének tagadását, ahogy gyesek szívesen emlegették? Jelentette-e ez a két forradalom szembeálítását? Nyilvánvalóan nem, hizen a Tanácsköztársaság nemcsak at valósította meg, amiről Petőfi imádott, hanem sokkal többet énél. Annyival többet, amennyit fáradalmunk a 70 év alatt fejlődött. 8 eszméit ebben az időben senki lazábban nem képviselhette, mint a munkásosztály forradalmi pártja! Mégis a nemzeti színbe burkolt llenforradalom ugyancsak felelőségre vonta a kommunistákat 1848 tökségéért. Azt állították, hogy ők Magyarországon a haladó nemzeti mozgalom folytatói. Ám Horthyék emárcius lényegéhez nyúltak vissza, hanem csak annak külsőséeihez. Az a Horthy, aki restaurálta Magyarországon a monarchiát, aki trténelmünk legvadabb terror uráliéval ölte ki a közéletből a demokatizmus utolsó szikráit is, aki a mayar nép millióit tette földönfutóvá, s végül a német fasizmusnak adta az országot, az nem vehette száján arcpirulás nélkül Kossuth és Petfi nevét. Igaz, mindezt a magyar himnusz hangjai, a háromszínű kvárdák csillogása közben tette, de írte. Az ő számukra a »nemzeti dicsőség «inkább 1867-ig nyúlt vissza, a «haza bölcséig«, folytatódott a Milleneum hamis fényeinél, az 1914-es »honszeretetnél«, és befejeződött a »mindent vissza!« soviniszta jelszónál, az »édes Erdélynél«, az újvidéki vérengzéseknél, és végül a Don-kanyarban. Hát ezt jelentette a Horthy-rendszer szótárában 1848 március 15-e. Ennél »nemzetibben« már csak Szálasi tudott a kérdéshez nyúlni, amelyet részletezni bűn lenne nemzeti önérzetünk ellen.A felszabadulás^j nemcsak a nemzeti függetlenséget számunkra, hanem olyan jelentette változást is, amelyhez fogható nem ment végbe még a magyar történelemben. Tíz évvel ezelőtt, 1948-ban úgy ünnepeltük meg a centenáriumot, hogy a munkások kezében voltak a gyárak, hogy nem volt hazánkban föld nélküli paraszt, nemzeti kultúránk szabadon fejlődött, és a dolgozóknak eddig soha nem látott jogai voltak. A népi demokratikus rendnek nem kellett szégyenkezni történelmünk előtt. A Nemzeti Dal hangjainak 1948-ban ezek adtak igazi, mély értelmet. Mert ne felejtsék el a nemzeti önérzet apostolai, hogy csak szavalni mindig könnyebb volt, mint cselekedni. Petőfire csak az hivatkozhat, aki cselekedni is tud a haladás érdekében, mert ő maga is a tettek embere volt. És a centenárium utáni években talán vesztett népünk a lendületéből? Minden március új eredményeket, új sikereket hozott. Talán nem pompa, volt mellé elég nemzeti színű de azokban a dolgozókban, akik a nagy alkotásokat létrehozták, a nemzeti öntudat együtt emelkedett az osztályöntudattal — ahogy ennek lennie kell. 1956-os ellenforradalom ezt a nemzeti öntudatot kérte számon a magyar kommunistáktól. Március 15-ből ismét csak a nemzeti színű szalagokat, a Kossuth-címert akarta látni, a Szózatot hallani. Aztán a dagályos szavak, látványos ceremóniák közben megfojtani a proletárdiktatúrát, ahogy 1919-ben tették. Az egész ellenforradalmi sajtó ettől a kérkedő nacionalizmustól, ettől a »nemzeti páthosztól« hangos. Hétfői Hírlap vezércikk írója október 29-én egyenlőséget tesz a nemzeti, népi, demokratikus, szocialista fogalmak között. Pedig hány áramlat volt történelmünkben, amely »nemzetinek« vallotta magát, de se népi, se demokratikus, és főként szocialista nem volt soha. Jó ürügy volt ez a fogalmak teljes összezavarására, az osztályhatárok elmosására. Jó alkalom volt arra, hogy minden jöttment »nemzetinek« és »szocialistának« titulálva magát, gyilkolja kommunistákat és a velük szimpatizálókat, mert szerintünk egyedül ezek nem voltak sem nemzetiek, sem igaz szocialisták. Petőfi Sándort hívjuk tanúságul, akinek nevével oly bőkezűen bánt az ellenforradalmi sajtó! A Magyar Nemzet november elsejei számának egyik cikke Mindszenthy kiszabadításáról ír. Mindszenthyről, »akit a forradalom (!) tüze tett valóban szabaddá, s akire az elnyomatás (!) hosszú esztendeiben is felekezeti különbség nélkül bizakodva nézett a magyarság színejava.» Hát bizony Petőfi 1848-ban nem nézett ilyen bizakodással az akkori hercegprímásra. Vagy ő nem tartozott volna a »magyarság színejavához«? Akkor miért idézték szüntelen a nevét? Vagy ugyanitt a »Nincs többé szegény paraszt, gazdag paraszt» című cikkben írták: »Ezt a szót, hogy kulák ... örökre kitöröljük a magyarság szótárából.» Mi azt gondoljuk, hogy Petőfi inkább beírta volna, Táncsics Mihály pedig véres verejtékére húzta volna alá, amelyet akkor hullatott, mikor »úrdógába» járt. Alább ezek a sorok: »Kiszabadultak a politikai (?) foglyok Vácról és Márianosztráról.» De milyenek? Petőfiék útja 48-ban Táncsics börtönéhez vezetett. 1956-ban pedig sem Vácott, sem Márianosztrán, de még Pálhalmán sem voltak Táncsicsok. A »Valóság« nevet viselő »független« napilap fejlécén öles betűkkel állnak Petőfi szavai: »A néppel tűzön-vizen át.« Alatta egy cikk, amelyben Bíró Réka kifejti, hogy az ellenforradalom által az országos rendőrkapitányság pincéjébe zárt foglyok várják, hogy ítélkezzen felettük a »nép«. »Felettük — írja —, s. akik között van magasrangú tiszt, s van egyszerű rádióműszerész.« Ugyan, melyik az a »nép«, amellyel Bíró Réka »tűzön-vizen át« ítélkezni akart a munkásból lett tiszt és az egyszerű rádióműszerész« felett? Petőfi szerint 1848-ban a nép Lamberg és Latour, és nem saját fiai felett mondott ítéletet. A Magyar Függetlenség, amely ugyancsak nagy előszeretettel »ápolgatta« a 48-as hagyományokat, és igazán rászolgált a soviniszta uszítás babérjaira, nem restelte kijelentani: »Mi szabadságharcosok, a márciusi ifjak utódai vagyunk.« Majd megkérdezte: »Tekints reánk, Petőfi, vajon nem ez a Te ifjú sereged?« Petőfi, ha egyáltalán szóra méltattál volna Dudás Józsefet, e lap néhai felelős szerkesztőjét, bizonyosan így válaszolt volna: »Nem. Ez Dudás ifjú serege.« Ugyanez a Magyar Függetlenség adta ki a világ legostobább jelszavát: »Magyar, ne bántsd a magyart!« Petőfi jelszava az volt: »Pusztuljanak a belső bitangok« A Magyar Függetlenség azonban saját szavát sem vette komolyan, mert arra szólít fel, hogy »csak olyan ÁVH-st semmisítsenek meg, aki ellenáll.« Vagy: »Tegyünk ártalmatlanná mindenkit, aki szabadságharcunk ellensége, és hibás az elmúlt évtized szörnyűségeiért.« S pár napos uralmuk alatt meg is tettek »minden tőlük telhetőt« — mint a márciusi ifjak állítólagos utódai. S persze az Irodalmi Újságban Déry Tibor sem mulasztotta el, hogy ne utaljon márciusra. »48 ifjúsága után — írja — most támadt hazánknak egy 56-os ifjúsága is.« Csak, ha már az íróknál tartunk, ne felejtsük el, amit Déry »elfelejtett«, hogy 48 ifjúságának olyan irodalmi vezérei voltak, mint Petőfi vagy Jókai, míg 56 ifjúságának csak egy-egy Acél^? Tamásra vagy Sándor Andrásra futotta ... összehasonlításuk pedig — enyhén szólva — tapintatlanság lenne. «? Az a kétszínűség, amellyel az ellenforradalom be akarta csempészni 1848 eszméit saját ideológiájába, és amellyel a Szovjetunióval való proletár internacionalista barátságunkat el akarta vágni, ma már világos kommunisták és pártonkívüliek előtt egyaránt. Az ellenforradalom a fiatalabb nemzedéket is megtanította arra, hogy nem az az igaz magyar, az igaz hazafi, aki magyarságát, hazaszeretetét lépten-nyomon üres frázisokban hangoztatja, hanem, aki becsülettel dolgozik ezért a hazáért, aki fáradhatatlanul küzd népe felemelkedéséért, aki nemzeti örökségünkből nemcsak a formát, de a forradalmi tartalmat is magának vallja. Aki tagadja március 21-ét, az nem ünnepelheti őszintén március 15-ét sem! A A mi pártunk büszkén vallja magát 1848 örökösének. Ezt az örökséget senkinek nincs joga elvitatni tőle, mert kiállt érte a nehéz megpróbáltatások idején is, megőrizte tisztán és a proletár nemzetköziség nevében úgy emeli fel, ahogy Petőfi emelte fel 110 évvel ezelőtt a szent világszabadság nevében. NAGY JENŐ CK Tapolczai Jenő A Hazafias Népfront március 14-én 18 órakor nagygyűlést tart a Bartók Béla Művelődésház színháztermében. A nagygyűlés napirendje: Megemlékezés az 1848-as szabadságharcról és a Hazafias Népfront feladatai A nagygyűlés előadója az MSZMP városi végrehajtó bizottságának tagja, a városi tanács elnöke ŐOOOOOOOOOOCXXKKXIOOOOOOOOOOOOCXXXXXXÍOOOOÍXXIOOOOOOOOC CÁ obi zászlótartó írta: PETŐFI SÁNDOR (?it Bécs felé Jellasich, a gyáva, Seregének seregünk nyomába, Megrémülve Jut a magyar hadtól; Magyar hadban egy vén zászlótartó. Ki az a vén zászlótartó ottan Olyan tüzes lelkiállapotban? Szemem rajta keményen mereng el: Az én apám az az öreg ember! Az én apám e vén zászlótartó. »Vészben a hon•'» elhatott a nagy szó. Elhagyott kórágyához, fülébe, S mankó helyett zászlót vett kezébe. Vállait egy kínos élet gondja, Betegség és ötvennyolc év nyomja, S ő feledve minden baját, búját, Ifjak közé hadi bajtársul állt. S kit eddig az asztaltól az ágyba Alig-alig bírt elvinni lába. Ellenséget űz mostan serényen Ifjúsága régi erejében. Mi vitte őt háború zajába? Hiszen neki nincsen gazdagsága. Mit féltene, mit védenie kéne. Hogy ne jusson ellenség kezére. Annyi földet sem mondhat övének, Melyben egykor koporsója tér meg. S mégis, mégis viszi lobogóját Azok előtt, kik a hazát órák. Épp azért ment, mert semmivel sem bír: Küzd a gazdag, de nem a hazáér, Védi az a maga gazdagságát... Csak a szegény szereti hazáját. Édesapám, én voltam tenéked Ekkoráig a te büszkeséged. Fordult a sor, megfordult végképpen Te vagy mostan az én büszkeségem. Érdemes vagy a cserkoszorúra Alig várom, hogy lássalak újra, S megcsókoljam örömtől reszketve Kezedet, mely a szent zászlót vitte. És ha többé nem látnálak téged? hátni fogom fényes dicsőséged, Könnyem leszen sírodnak harmatja, S híred a nap, mely azt fölszárítja!