A Hírlap, 1994. május (5. évfolyam, 85-109. szám)
1994-05-28 / 107. szám
1994. május 28., szombat Színes programok A Jammin kezd Már a tegnapi számunkban beszámoltunk arról, hogy az idén tovább ébredezik Csipkerózsika-álmából a dunaújvárosi ifipark. Az előzetes műsortervből kiderül, hogy a blues és a rock rajongói ezen a nyáron színvonalas bulikon vehetnek részt. Rögtön az évadnyitó előadás nagy „dobásnak” ígérkezik. A svájci blueszene egyik legjelesebb képviselője, a Jammin' The Blues vendégszerepel az ifiparkban. A dunaújvárosi közönség számára nem ismeretlenek, hiszen egy évvel ezelőtt már meghódították az ittenieket. A svájci gárdát erősíti majd a műfaj két hazai mestere, Török Ádám és Muck Ferenc. A folytatásban is jó szórakozásra számíthatunk. Június 4-én Deák Bili egykori zenésztársaiból alakult Sztár Blues Band lép fel. Egy hét múlva őket épp Deák Bili Gyula követi. Június 18-án, a városban rendkívül népszerű, CODA együttes idézi fel a hetvenes évek rockzenéjét. A hónap utolsó vendége a Karthago és az East egykori kiváló énekesének, Takács Tamásnak a zenekara, a Dirthy Blues Band lesz, fúvósszekcióval... Gyermeknapra Unicef-vásár Közeleg a gyermeknap — az Intercisa Múzeumban az Unicef (az ENSZ Gyermekalapja) kiadványaiból és „termékeiből” rendeznek vásárt. A Gyermekeknek a gyermekekért! nevet kapta a megmozdulás: igényes, szép kiadványok — képeslapok, levélpapírok —, valamint játékok kaphatók, a bevétel egy része az ENSZ-szervezetet gyarapítja. Az érdeklődők hétfő kivételével naponta délelőtt tíztől délután hat óráig kereshetik az Unicef-termékeket. KULTÚRA — MŰVELŐDÉS A politikai közösségtől a nemzeti önrendelkezésig Tisztázó előadás A város és a főiskola vendégeként Kende Péter történész, szociológus tartott előadást csütörtökön délután a főiskola tanácstermében. A hajdan Párizsban élő professzor — az Irodalmi Újság cikkírójaként és a Magyar Füzetek alapító főszerkesztőjeként írta be magát az emigráció képzeletbeli nagykódexébe —, ma már a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjaként „alapfogalmak tisztázását” vállalta. A meghirdetett cím — A nemzet mint politikai közösség; Nemzet, nép, önrendelkezés, demokrácia — izgalmas előadást sejtetett: sajnos be kell vallanunk, mára jószerével elszoktunk a definitív, tudományos, elemző állásponttól, ha történelemről, történelmi alapfogalmakról esik szó. Mire ezen írás megjelenik, kampánycsend lesz megint, így e ponton abbahagyom e kérdés taglalását, inkább Kende professzor mondandójára koncentrálnék... Az előadás az akadémiai székfoglaló egyfajta vázlata volt: nem véletlen hát, hogy legfontosabb jellemzőjének az alaposság bizonyult . Kende professzor történelmi modellekben gondolkodott, s ezen sajátosság mindenképpen az előadás egyik fő erényének bizonyult. Tisztázni igyekezett a fogalmakat, amelyekre az elmúlt időszakban rengeteget hivatkoztak (tényleg csak zárójeles megjegyzésként: a „tisztázást” nem sokan vállalták, hogy nagyon-nagyon finoman fogalmazzunk). A politikai közösség és a nemzet kapcsolatát — kapcsolatrendszerét — a modern társadalom ma is aktuális problémájaként, kérdésköreként kezelve elsősorban az érvényes definíció foglalkoztatta az előadót. Az igen elterjedt megközelítést — miszerint közösség és társadalom közt ellentét feszül — elvetve a politikai közösség kifejezést a csoport szinonimájaként írta le: szoros kötelék a tagok között, az együttélés problémáinak nyilvános megoldása, a törvény és jog eszközeinek felhasználása: az Arisztotelész leírta „zoon politikon” — közösségi (társadalmi) állat/lény — modemn újrafogalmazását kaptuk a csütörtöki előadáson. A professzor természetesen kitért a politikai közösség morális tartását bizosító vallásra, a családi és tulajdonjogi közösségektől való eltérésekre, illetve — tovább haladva a modellalkotás útján — az állam és politikai közösség összefüggéseire. Csak a politikaelméleti értelemben modern államról ejtett szót, több állítása — saját szavával — „nehéz” volt: ilyenkor érzékletes történelmi példákkal — Nagy Sándor birodalmától a jelenkori délszláv válságig, Boszniáig bezárólag hosszú sora volt a példáknak — segített hallgatóságán. Talán még az előző körnél is problematikusabb témát választott az előadás második felében Kende profeszor — a nemzet fogalmának tisztázása volt a téma: a nemzetet az egyik — legfontosabb — politikai közösségnek fogva fel (tehát nem az etnikai-nyelvi közösségre helyezve a fő hangsúlyt) Bibó István elképzeléseihez közelített. Azt a tényt belátva, hogy nincs két egyforma nemzet — lévén a nemzetek elsősorban önmaguk definiálják önmagukat —, a professzor szerint tökéletes definíció sincs a nemzet fogalmára. Az előadó — európai mintákat vizsgálva — a nemzetté válás két alaptípusát különböztette meg. Kitérőinek, zárójeles megjegyzéseinek, példáinak szemléletessége imponáló volt, csakúgy, mint pontossága és annak biztos tudata, hogy a modell mindig csupán konvergál a valóság felé, a történelmi tények, politológiai elméletek mélyén azonban mindig a valóság rejtezik, ezért mondhatta teljes joggal, hogy bár érthető és történelmileg le is írható a boszniai öldöklés, mégis diabolikus folyamatról van szó. Kende professzor emberarcú tudományt művel, ezt ráadásul alázattal teszi — nem elfeledi, vagy eltagadja a problémákat, hanem a szó nemes értelmében „kibeszéli” azokat... Ny.Zs. a hírlap Szellemi duplacsavar Szokatlan — stílszerűen: állati — kísérlet részese lesz az az olvasó, ki kezébe veszi Anna Moll magyar származású amerikai költőnő immár magyarul megjelent kötetét, az Itt éltünk köztetek című munkát. A könyv ugyanis — becsületszavamra — állatsírverseket tartalmaz. Meglepő empátiával, szomorú lényeglátással közelít az érzékeny tollú költő művei tárgyához, de a kötetet finom irónia is jellemzi: nem csupán a háziállatok sanyarú sorsáról tudunk meg szinte mindent, de a homo-nak becézett-csúfolt sapiensről — Barry Gordimer tragédiájáról (az Állatvédő Egylet elnökét Robert, a hátasló küldte a másvilágra egy jól irányzott rúgással) és a Lincoln tér kispolgárainak mindennapjairól, a börtöntöltelékről, Bradley-ékről és a Jefferson téri kisdiákokról, lehetne sorolni mégis érzékletes képet fest a szerző. Állat és ember: közös sors, két sorozatban (a „köznapi” állatok mellett feltűnnek a cirkusz négylábú — vagy kettő, esetenként csúszómászó — sztárjai, természetesen Moll-os ábrázolásban). De ki is az ismeretlen — ráadásul magyar! — költőnő? A kötet végén rövid életrajz válaszol. Anna Moll magyar szabómester lányaként 1905-ben már az Államokban látja meg a napvilágot, szintén magyar származású férjet választ, 1946-ban állatmenhelyet alapít (ma is működik), 1945 és 1970 között versekben örökíti meg kedvenceit. Anna Moll 1989-ben hal meg, versei — végrendelete értelmében — csak halála után láthatnak napvilágot. Most magyarul: Nagyon szép életpálya. Csak éppen nem igaz. Anna Moll sosem élt (ám a könyv tényleg létezik). Hát akkor mi az igazság? Nem mondom meg. — nyulasi — (Anna Moll: Itt éltünk köztetek — Állatsírversek; Tekintet Könyvek 1994.) A menekültek és Európa Tolerancia-tárlat Az Anna Frank Alapítvány rendezi azt a kiállítást a budapesti Goethe Intézetben, amelynek középpontjában a menekültek és a „felvilágosult, civilizált” földrész, Európa viszonya áll. A tárlaton éppúgy helyet kap a menekülés okainak taglalása, mint a menekültek szociális és politikai helyzete, vagy a menekült-státusz mint életforma. Az alapítvány fel kívánja hívni a figyelmet arra is, hogy miközben egyre többen menekülnek el otthonukból háború, elnyomás, erőszak elől, a világ egyik leggazdagabb régiója, Európa bezárul a menekültek előtt. A problémakör részletes dokumentációja mellett a budapesti kiállításon „szót kapnak” a legérdekeltebbek, a menekültek is. A tárlat május 30-tól várja az érdeklődőket a Goethe Intézetben (Andrássy út 24.). Még javában tartott a II. világháború, amikor megkezdődött a kelet-európai országokban élő német nemzetiségű lakosok kálváriája. Idén ötven esztendeje, hogy a „felszabadított” területekről „malenkij robot”-ra hurcolták őket — az őslakosokkal együtt —, hogy azután nem sokkal immár „törvényesen” is megkezdődjön kitelepítésük. Írásunk a fél évszázaddal ezelőtti eseményekre pillant vissza: egyrészt felvillantja azokat a világpolitikai indítékokat, motívumokat, amelyek a németség sorsának alakulását befolyásolták, másrészt egy község, Mezőfalva — az egykori Hercegfalva — lakosai sorsának alakulásán keresztül próbálja felidézni a kort. Nem számonkérési szándékkal, csak emlékeztetőül. 1. A nagyhatalmi érdekek hatása a Németország határain kívül élő németek sorsának alakulására Már a II. világháború folyamán megérlelődött a szövetséges hatalmakban az elhatározás, hogy a kelet-európai országok német nemzetiségű lakosságát legkésőbb a háború győztes befejezése után ki kell telepíteni Németországba. Ezen elhatározás kialakulásában több szempont is szerepet játszott. Ide lehet sorolni a későbbi úgynevezett „kisgyőztes” államok — Lengyelország és Csehszlovákia — pánszláv törekvéseit, illetve a Szovjetunió akkor nyíltan nem deklarált terjeszkedési politikáját. Csehszlovákiában — főleg a Benes vezette emigráns kormányban — túlsúlyba került az a nézet, miszerint a háború után Csehszlovákiát tiszta szláv állammá kell tenni. Ezt úgy tartották kivihetőnek, ha Magyarországról megfelelő „mennyiségű” német nemzetiségű lakost telepítenek ki, helyet teremtve a Csehszlovákiából kitelepítendő magyarságnak. Lengyelország pedig , amely a II. világháború befejezését követően Európa térképén nyugatra „csúszott el”, a Szovjetunió által birtokba vett keleti területekért kárpótlásként kapta az Odera- Neisse határt, s e területek szláv jellegének megteremtése megkívánta az ott élő németek kitelepítését, s keletről a lengyel lakosság betelepítését. Ugyanakkor a győztes hatalmak képviselői sem tartották kívánatosnak az új európai határok kialakítása szempontjából, összefüggő németlakta területek megmaradását. Erre már a teheráni találkozón Churchill határozottan célzott. A német nemzetiségű lakosság elleni rendszabályok foganatosításával azonban meg sem várták a háború végét, már annak folyamatában megkezdődtek a deportálások, internálások. Ezen intézkedések „magyarázatára” Sztálin a potsdami értekezlet július 25-ei ülésén vállalkozott, azzal indokolva a deportálásokat, hogy azoknak katonapolitikai okai voltak. Nevezetesen: el akarták kerülni, hogy a harcoló Vörös Hadsereg hátában viszonylag homo r. Kiss Csaba kitelepítve gén német közösségek maradjanak együtt, s azok szabotázsakciókkal, kémkedéssel, az utánpótlás zavarásával nehezítsék a harcoló csapatok dolgát. A szövetséges nagyhatalmak potsdami tanácskozásán az USA, Nagy-Britannia és a Szovjetunió megegyezett abban, hogy: „A három kormány minden vonatkozásban megvizsgálva a kérdést elismeri, hogy a Lengyelországban, Csehszlovákiában és Magyarországon maradt német lakosságnak vagy egy részének Németországba történő áttelepítésére vonatkozóan intézkedéseket kell foganatosítani.” A német kitelepítések ügyével, a konkrét végrehajtással kapcsolatosan a potsdami értekezlet úgy határozott, hogy Csehszlovákiában és Lengyelországban a nemzeti kormányok, míg Magyarország esetében a Szövetséges Ellenőrző Bizottság jogosult intézkedni. Ez lényegében azt eredményezte, hogy az Ideiglenes Nemzeti Kormány és az azt követő kormányok feladatait és kötelezettségeit — legalábbis a békekötésig de jure is —,a német lakosság kitelepítésével kapcsolatban a SZEB határozta meg és ellenőrizte.4 Döntés a magyarországi németek kitelepítéséről A fegyverszüneti szerződés — 1945. január 20. — első lépésként arra kötelezte Magyarországot, hogy internálja a német állampolgárokat. A német nemzetiségű lakosság kitelepítése tulajdonképpen már 1945 februárjában megkezdődött, amikor a szovjet katonai hatóságok a Tiszántúlon élő németek jelentős részét deportálták, illetve jóvátételi-helyreállítási munkákra Szovjetunióba szállították. Mivel a deportálások nemcsak a német a nemzetiségű, hanem a magyar polgári lakosságot — nőket, fiatalokat — sújtották, kétségbe vonható azok bármiféle politikai magyarázata. Egyszerűen modern rabszolgaszedésről volt szó: a háborúban kivérzett Szovjetunió így jutott ingyen munkaerőhöz. A német állampolgárok internálásáról szóló 302/1945. M. E. sz. rendelet 1945. február 20-án jelent meg. Ezt megelőzte a népbíráskodásról 1945. január 25-én kiadott 81/1945. M. E. sz. rendelet, amely kimondta, hogy háborús bűnös az, „aki magyar állampolgár létére a német hadsereg vagy biztonsági szolgálat (SS, Gestapo stb.) kötelékébe lépett.” Ezt követően néhány hétig gyakorlatilag nem történt semmi a magyarországi német lakosság ügyében, mígnem 1945 márciusában-áprilisában a földosztásról szóló rendelet adott újabb lendületet a kitelepítések ügyének. A rendeletnek az a kitétele, miszerint: „Teljes egészében és nagyságra való tekintet nélkül el kell kobozni a hazaárulók, a nyilas, nemzetiszocialista és egyéb fasiszta vezetők, a Volksbund-tagok, továbbá a háborús és népellenes bűnösök földbirtokait” közvetlenül érintette a német nemzetiségű lakosságot. A földreform végrehajtása időszakában megkezdték a német nemzetiségű állampolgárok rendőrhatósági őrizetbevételét. Fölállították az internálótáborokat és — az egyébként nem internált — német nemzetiségű lakosokat korlátozták szabad mozgásukban. Nem egy helyen négy-öt sváb családot zsúfoltak össze egy portára, hogy a felszabaduló épületeket — és ezekkel együtt az igásállatokat, gépeket, mezőgazdasági felszerelést — az újonnan földhöz juttatottaknak adhassák át. A német lakosság ezt nehezen viselte el, gyakoriak voltak az összetűzések a volt gazdák és az újonnan betelepítettek között. A koalíciós pártok álláspontja is megfogalmazódott. Az „alaphangot” — látszólag — a Nemzeti Parasztpárt adta meg: „Ki az országból a sváb hazaárulókkal!” jelszóval. ______________ (Folytatjuk) 14 Fehér István: A magyarországi németek kitelepítése 1945—1950. ^Balogh Sándor: A népi demokratikus Magyarország külpolitikája 1945—1947.