A Hírlap, 1994. május (5. évfolyam, 85-109. szám)

1994-05-28 / 107. szám

1994. május 28., szombat Színes programok A Jammin kezd Már a tegnapi számunkban beszámoltunk arról, hogy az idén tovább ébredezik Csipke­rózsika-álmából a dunaújvárosi ifipark. Az előzetes műsortervből ki­derül, hogy a blues és a rock ra­jongói ezen a nyáron színvona­las bulikon vehetnek részt. Rögtön az évadnyitó előadás nagy „dobásnak” ígérkezik. A svájci blueszene egyik legjele­sebb képviselője, a Jammin' The Blues vendégszerepel az ifiparkban. A dunaújvárosi kö­zönség számára nem ismeretle­nek, hiszen egy évvel ezelőtt már meghódították az ittenie­ket. A svájci gárdát erősíti majd a műfaj két hazai mestere, Tö­rök Ádám és Muck Ferenc. A folytatásban is jó szórakozásra számíthatunk. Június 4-én Deák Bili egykori zenésztársaiból alakult Sztár Blues Band lép fel. Egy hét múlva őket épp Deák Bili Gyula követi. Június 18-án, a városban rendkívül népszerű, CODA együttes idézi fel a hetvenes évek rockzenéjét. A hónap utolsó vendége a Kart­hago és az East egykori kiváló énekesének, Takács Tamásnak a zenekara, a Dirthy Blues Band lesz, fúvósszekcióval... Gyermeknapra Unicef-vásár Közeleg a gyermeknap — az Intercisa Múzeumban az Uni­cef (az ENSZ Gyermekalapja) kiadványaiból és „termékeiből” rendeznek vásárt. A Gyerme­keknek a gyermekekért! nevet kapta a megmozdulás: igényes, szép kiadványok — képesla­pok, levélpapírok —, valamint játékok kaphatók, a bevétel egy része az ENSZ-szervezetet gya­rapítja. Az érdeklődők hétfő ki­vételével naponta délelőtt tíztől délután hat óráig kereshetik az Unicef-termékeket. KULTÚRA — MŰVELŐDÉS A politikai közösségtől a nemzeti önrendelkezésig Tisztázó előadás A város és a főiskola vendégeként Kende Péter történész, szociológus tartott előadást csütörtökön délután a főiskola tanácstermében. A hajdan Párizsban élő professzor — az Irodalmi Újság cikkírójaként és a Magyar Füzetek alapító fő­szerkesztőjeként írta be magát az emigráció képzeletbeli nagykódexébe —, ma már a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjaként „alapfogalmak tisztázását” vállalta. A meghirdetett cím — A nemzet mint politikai közösség; Nemzet, nép, önrendelkezés, demokrácia — izgalmas elő­adást sejtetett: sajnos be kell vallanunk, mára jószerével el­szoktunk a definitív, tudomá­nyos, elemző állásponttól, ha történelemről, történelmi alap­fogalmakról esik szó. Mire ez­en írás megjelenik, kampány­csend lesz megint, így e ponton abbahagyom e kérdés taglalá­sát, inkább Kende professzor mondandójára koncentrálnék... Az előadás az akadémiai székfoglaló egyfajta vázlata volt: nem véletlen hát, hogy legfontosabb jellemzőjének az alaposság bizonyult . Kende professzor történelmi model­lekben gondolkodott, s ezen sa­játosság mindenképpen az elő­adás egyik fő erényének bizo­nyult. Tisztázni igyekezett a fo­galmakat, amelyekre az elmúlt időszakban rengeteget hivat­koztak (tényleg csak zárójeles megjegyzésként: a „tisztázást” nem sokan vállalták, hogy na­­gyon-nagyon finoman fogal­mazzunk). A politikai közösség és a nemzet kapcsolatát — kap­csolatrendszerét — a modern társadalom ma is aktuális prob­lémájaként, kérdésköreként ke­zelve elsősorban az érvényes definíció foglalkoztatta az elő­adót. Az igen elterjedt megkö­zelítést — miszerint közösség és társadalom közt ellentét fe­szül — elvetve a politikai kö­zösség kifejezést a csoport szi­nonimájaként írta le: szoros kö­telék a tagok között, az együtté­lés problémáinak nyilvános megoldása, a törvény és jog eszközeinek felhasználása: az Arisztotelész leírta „zoon poli­­tikon” — közösségi (társadal­mi) állat/lény — modemn újra­fogalmazását kaptuk a csütörtö­ki előadáson. A professzor természetesen kitért a politikai közösség mo­rális tartását bizosító vallásra, a családi és tulajdonjogi közössé­gektől való eltérésekre, illetve — tovább haladva a modellal­kotás útján — az állam és poli­tikai közösség összefüggéseire. Csak a politikaelméleti érte­lemben modern államról ejtett szót, több állítása — saját sza­vával — „nehéz” volt: ilyenkor érzékletes történelmi példákkal — Nagy Sándor birodalmától a jelenkori délszláv válságig, Boszniáig bezárólag hosszú so­ra volt a példáknak — segített hallgatóságán. Talán még az előző körnél is problematikusabb témát válasz­tott az előadás második felében Kende profeszor — a nemzet fogalmának tisztázása volt a té­ma: a nemzetet az egyik — leg­fontosabb — politikai közös­ségnek fogva fel (tehát nem az etnikai-nyelvi közösségre he­lyezve a fő hangsúlyt) Bibó Ist­ván elképzeléseihez közelített. Azt a tényt belátva, hogy nincs két egyforma nemzet — lévén a nemzetek elsősorban önmaguk definiálják önmagukat —, a professzor szerint tökéletes de­finíció sincs a nemzet fogalmá­ra. Az előadó — európai mintá­kat vizsgálva — a nemzetté vá­lás két alaptípusát különböztet­te meg. Kitérőinek, zárójeles meg­jegyzéseinek, példáinak szem­léletessége imponáló volt, csak­úgy, mint pontossága és annak biztos tudata, hogy a modell mindig csupán konvergál a va­lóság felé, a történelmi tények, politológiai elméletek mélyén azonban mindig a valóság rejte­zik, ezért mondhatta teljes jog­gal, hogy bár érthető és törté­nelmileg le is írható a boszniai öldöklés, mégis diabolikus fo­lyamatról van szó. Kende pro­fesszor emberarcú tudományt művel, ezt ráadásul alázattal te­szi — nem elfeledi, vagy elta­gadja a problémákat, hanem a szó nemes értelmében „kibe­széli” azokat... Ny.Zs. a hírlap Szellemi duplacsavar Szokatlan — stílsze­rűen: állati — kísérlet részese lesz az az olva­só, ki kezébe veszi An­na Moll magyar szárma­zású amerikai költőnő immár magyarul megje­lent kötetét, az Itt éltünk köztetek című munkát. A könyv ugyanis — becsületszavamra — állatsírverseket tartal­maz. Meglepő empátiával, szomorú lényeglátással kö­zelít az érzékeny tollú költő művei tárgyához, de a köte­tet finom irónia is jellemzi: nem csupán a háziállatok sanyarú sorsáról tudunk meg szinte mindent, de a ho­­mo-nak becézett-csúfolt sapiensről — Barry Gordimer tragédiájáról (az Állatvédő Egylet elnökét Robert, a há­tasló küldte a másvilágra egy jól irányzott rúgással) és a Lincoln tér kispolgárainak mindennapjairól, a börtöntöl­telékről, Bradley-ékről és a Jefferson téri kisdiákokról, lehetne sorolni még­­­is érzékletes képet fest a szerző. Állat és ember: közös sors, két sorozatban (a „köznapi” állatok mellett feltűnnek a cirkusz négylábú — vagy ket­tő, esetenként csúszómászó — sztárjai, természetesen Moll-os ábrázolásban). De ki is az ismeretlen — ráadásul magyar! — költő­nő? A kötet végén rövid életrajz válaszol. Anna Moll ma­gyar szabómester lányaként 1905-ben már az Államok­ban látja meg a napvilágot, szintén magyar származású férjet választ, 1946-ban állatmenhelyet alapít (ma is működik), 1945 és 1970 között versekben örökíti meg kedvenceit. Anna Moll 1989-ben hal meg, versei — végrendelete értelmében — csak halála után láthatnak napvilágot. Most magyarul: Nagyon szép életpálya. Csak éppen nem igaz. Anna Moll sosem élt (ám a könyv tényleg létezik). Hát akkor mi az igazság? Nem mondom meg. — nyulasi — (Anna Moll: Itt éltünk köztetek — Állatsírversek; Tekintet Könyvek 1994.) A menekültek és Európa Tolerancia-tárlat Az Anna Frank Alapítvány rendezi azt a kiállítást a buda­pesti Goethe Intézetben, amely­nek középpontjában a menekül­tek és a „felvilágosult, civili­zált” földrész, Európa viszonya áll. A tárlaton éppúgy helyet kap a menekülés okainak tagla­lása, mint a menekültek szociá­lis és politikai helyzete, vagy a menekült-státusz mint életfor­ma. Az alapítvány fel kívánja hívni a figyelmet arra is, hogy miközben egyre többen mene­külnek el otthonukból háború, elnyomás, erőszak elől, a világ egyik leggazdagabb régiója, Európa bezárul a menekültek előtt. A problémakör részletes dokumentációja mellett a buda­pesti kiállításon „szót kapnak” a legérdekeltebbek, a menekül­tek is. A tárlat május 30-tól várja az érdeklődőket a Goethe Intézet­ben (Andrássy út 24.). Még javában tartott a II. világháború, amikor megkezdődött a kelet-európai országokban élő német nemzetiségű lakosok kálváriája. Idén ötven esztendeje, hogy a „felszabadított” te­rületekről „malenkij robot”-ra hurcolták őket — az őslako­sokkal együtt —, hogy azután nem sokkal immár „tör­vényesen” is megkezdődjön kitelepítésük. Írásunk a fél év­századdal ezelőtti eseményekre pillant vissza: egyrészt fel­villantja azokat a világpolitikai indítékokat, motívumokat, amelyek a németség sorsának alakulását befolyásolták, másrészt egy község, Mezőfalva — az egykori Hercegfalva — lakosai sorsának alakulásán keresztül próbálja felidézni a kort. Nem számonkérési szándékkal, csak emlékeztetőül. 1. A nagyhatalmi érdekek hatása a Németország határain kívül élő­ németek sorsának alakulására Már a II. világháború folyamán megérlelődött a szövetséges ha­talmakban az elhatározás, hogy a kelet-európai országok német nemzetiségű lakosságát legkésőbb a háború győztes befejezése után ki kell telepíteni Németországba. Ezen elhatározás kialakulá­sában több szempont is szerepet játszott. Ide lehet sorolni a későb­bi úgynevezett „kisgyőztes” államok — Lengyelország és Cseh­szlovákia — pánszláv törekvéseit, illetve a Szovjetunió akkor nyíltan nem deklarált terjeszkedési politikáját. Csehszlovákiában — főleg a Benes vezette emigráns kormányban — túlsúlyba került az a nézet, miszerint a háború után Csehszlovákiát tiszta szláv ál­lammá kell tenni. Ezt úgy tartották kivihetőnek, ha Magyarország­ról megfelelő „mennyiségű” német nemzetiségű lakost telepítenek ki, helyet teremtve a Csehszlovákiából kitelepítendő magyarság­nak. Lengyelország pedig , amely a II. világháború befejezését kö­vetően Európa térképén nyugatra „csúszott el”, a Szovjetunió által birtokba vett keleti területekért kárpótlásként kapta az Odera- Neisse határt, s e területek szláv jellegének megteremtése megkí­vánta az ott élő németek kitelepítését, s keletről a lengyel lakosság betelepítését. Ugyanakkor a győztes hatalmak képviselői sem tar­tották kívánatosnak az új európai határok kialakítása szempontjá­ból, összefüggő németlakta területek megmaradását. Erre már a teheráni találkozón Churchill határozottan célzott.­ A német nemzetiségű lakosság elleni rendszabályok foganato­sításával azonban meg sem várták a háború végét, már annak folyamatában megkezdődtek a deportálások, internálások. Ezen intézkedések „magyarázatára” Sztálin a potsdami értekezlet július 25-ei ülésén vállalkozott,­ azzal indokolva a deportálásokat, hogy azoknak katonapolitikai okai voltak. Nevezetesen: el akarták ke­rülni, hogy a harcoló Vörös Hadsereg hátában viszonylag homo­­ r. Kiss Csaba kitelepítve gén német közösségek maradjanak együtt, s azok szabotázsak­ciókkal, kémkedéssel, az utánpótlás zavarásával nehezítsék a har­coló csapatok dolgát. A szövetséges nagyhatalmak potsdami tanácskozásán az USA, Nagy-Britannia és a Szovjetunió megegyezett abban, hogy: „A három kormány minden vonatkozásban megvizsgálva a kérdést el­ismeri, hogy a Lengyelországban, Csehszlovákiában és Magyar­­országon maradt német lakosságnak vagy egy részének Németor­szágba történő áttelepítésére vonatkozóan intézkedéseket kell fo­ganatosítani.”­ A német kitelepítések ügyével, a konkrét végre­hajtással kapcsolatosan a potsdami értekezlet úgy határozott, hogy Csehszlovákiában és Lengyelországban a nemzeti kormányok, míg Magyarország esetében a Szövetséges Ellenőrző Bizottság jogosult intézkedni. Ez lényegében azt eredményezte, hogy az Ideiglenes Nemzeti Kormány és az azt követő kormányok felada­tait és kötelezettségeit — legalábbis a békekötésig de jure is —,a német lakosság kitelepítésével kapcsolatban a SZEB határozta meg és ellenőrizte.4 Döntés a magyarországi németek kitelepítéséről A fegyverszüneti szerződés — 1945. január 20. — első lépés­ként arra kötelezte Magyarországot, hogy internálja a német ál­lampolgárokat. A német nemzetiségű lakosság kitelepítése tulaj­donképpen már 1945 februárjában megkezdődött, amikor a szov­jet katonai hatóságok a Tiszántúlon élő németek jelentős részét de­portálták, illetve jóvátételi-helyreállítási munkákra Szovjetunióba szállították. Mivel a deportálások nemcsak a német a nemzetiségű, hanem a magyar polgári lakosságot — nőket, fiata­lokat — sújtották, kétségbe vonható azok bármiféle politikai ma­gyarázata. Egyszerűen modern rabszolgaszedésről volt szó: a há­borúban kivérzett Szovjetunió így jutott ingyen munkaerőhöz. A német állampolgárok internálásáról szóló 302/1945. M. E. sz. rendelet 1945. február 20-án jelent meg. Ezt megelőzte a népbírás­kodásról 1945. január 25-én kiadott 81/1945. M. E. sz. rendelet, amely kimondta, hogy háborús bűnös az, „aki magyar állampol­gár létére a német hadsereg vagy biztonsági szolgálat (SS, Gesta­po stb.) kötelékébe lépett.” Ezt követően néhány hétig gyakorlatilag nem történt semmi a magyarországi német lakosság ügyében, mígnem 1945 márciusá­­ban-áprilisában a földosztásról szóló rendelet adott újabb lendüle­tet a kitelepítések ügyének. A rendeletnek az a kitétele, miszerint: „Teljes egészében és nagyságra való tekintet nélkül el kell kobozni a hazaárulók, a nyilas, nemzetiszocialista és egyéb fasiszta veze­tők, a Volksbund-tagok, továbbá a háborús és népellenes bűnösök földbirtokait” közvetlenül érintette a német nemzetiségű lakos­ságot. A földreform végrehajtása időszakában megkezdték a német nemzetiségű állampolgárok rendőrhatósági őrizetbevételét. Fölál­lították az internálótáborokat és — az egyébként nem internált — német nemzetiségű lakosokat korlátozták szabad mozgásukban. Nem egy helyen négy-öt sváb családot zsúfoltak össze egy portá­ra, hogy a felszabaduló épületeket — és ezekkel együtt az igásálla­­tokat, gépeket, mezőgazdasági felszerelést — az újonnan földhöz juttatottaknak adhassák át. A német lakosság ezt nehezen viselte el, gyakoriak voltak az összetűzések a volt gazdák és az újonnan betelepítettek között. A koalíciós pártok álláspontja is megfogalmazódott. Az „alap­hangot” — látszólag — a Nemzeti Parasztpárt adta meg: „Ki az országból a sváb hazaárulókkal!” jelszóval. ______________ (Folytatjuk) 14 Fehér István: A magyarországi németek kitelepítése 1945—1950. ^Balogh Sándor: A népi demokratikus Magyarország külpolitikája 1945—1947.

Next