Adelaidei Magyar Értesítő, 1981 (14. évfolyam, január-december)

1981-11-01

Miska a ház öreg vizslája. Nincs e világon jám­­borabb lélek nálánál, a házbeli aprónép folyton nyaggat­­ja, öleli, simogatja, fülét-farkát húzkodja , se tűri. Hanem azt már mégse tűrte, hogy Gergő, az átkozott, követ kezdje haj­igál­ni. Hirtelen megdühödött, s odaka­pott a gyerek füléhez. Csak úgy csurgott belőle a vér. Ijedtség, kimosás, bekenés, kötözés, doktor — Gergő mindezt férfiként állta. A veszettség se tört ki rajta azóta, úgyhogy már csak nevetünk az eseten, meg ami utána történt. — Kinek a fülét harapta meg a kutya, Gergő? — kérdem egy alkalmas pillanatban. — Az enyimet — mondja némi büszkeséggel. — Hát akkor te vagy a kutyafülű? Pillanatnyi csend. — Én vagyok a kutyafülű — egyezik bele aztán kicsit bizonytalanul. Ennek az érvelésnek, hiába, nem tud ellenállni. — Na látod, ugye, te vagy az? — s felkapom, feldobom, hogy majd a mennyezetet éri a feje (repülni nagyon szeret). Majd anyjának is mindjárt kiáltok: — Gyere csak! Megismételjük a produkciót. Gergő leszegett fejjel, szégyenlősen somolyogva, halkan, de állja az előbbi szavát, lévén született jellem. Anyja persze majd megeszi. Attól fogva nem is emlegetjük másképp: ,,A kutyafülű­’. — Szereted a kutyafülűt? — kérdi néha anyja. — Nem szeretem — felelem fordul, s milyen jót lehet nevetni ezen. Régi és untig emlegetett bölcsesség: a szülők min­den gyereküket egyformán szeressék. Kicsi koruktól fogva szoktassák meg őket: jóban-rosszban osztozniuk kell a többiekkel, kiváltságok nincsenek. Igen, de csak másképp kell és lehet szeretni egy hétéves lakötőt, aki már kitartóan lázad a szülői min­denhatóság ellen, aki percenként próbálgatja, hogy tudná az akaratát velünk szemben is érvényesíteni, s másképp egy ilyen hozzánk bújó kicsit, aki még konflik­tusok nélkül, a létezés öntudatlan boldogságában él. Egyiket se jobban (anyja különben épp azzal szokott vádolni, hogy nekem ama lókötő Andris a leg­kedvesebb), de másképp. Hanem míg az egyik korból kinő a gyerek, s belenő a másikba! Kisdombi az ősszel lesz négyéves. Mamlaszabb, mint a két „nagy”: a nyílt pártütő, fejjel a falnak ugró Andris és a fortélyos Petyó, aki tökéletes diplomáciájá­val úgy tudja kicsalni kisebb testvéreinek féltve őrzött kincseit, játékait, csak bámulom. Kisdombi, az más: ártatlan, szelíd, jószívű gyerek. Akkor dühödik csak meg, ha úgy érzi néha, jogtalanság érte, ő valamiből a kisebb részt kapta, ilyenkor képes ököllel támadni rám: „Rossz apja!” De ha meg, mondjuk, valahová csak ővele megyünk el, kivirul az örömtől, hogy ő most egy­­fia apjának, anyjának, keze majd elolvad a miénkben... szíve szerint ő örökké megmaradna kicsinek. Egy időben — nem is olyan régen — éjszakáról éj­szakára felsírt, ötször is, tízszer is néha, ott kellett ülni az ágya mellett, csitítgatni, szeretgetni — mi baja lehet neki, csak nem beteg? De nappal nem látszott rajta semmi, majd ki­csattant az arca, mi meg jobbra-balra dűltünk az ál­mosságtól. — Te — mondom anyjának —, ez csak egy kis extra szeretetet akar kicsikarni tőlünk, azért ordibál éjjel. Hetekbe telt, míg abbahagyta. Megérezhette tán, hogy már csakugyan magára haragított. Akkor meg arra kapott rá, hogy félórával előbb felserkent, mint a többiek (hogy mivel tudja magát tetszése szerint fel­­költeni egy ilyen gyerek?), s aztán ragyogó pofával jött minket is mindjárt ébreszteni: — Én nem ordibáltam! — Na jó, bújj az ágy végébe, megfoghatod apja lábát — honorálom ezt az óriási jóságot... — só már ott is kucorog boldogan, a meztelen lábam szárát ölelgetve. — Szereted ezt a kis egykét? — súgom anyjának. Nevet, hogy most visszaadhatja a kölcsönt. — Nem szeretem. Büdös kölyök! Jaj, de Kisdombi csakugyan él a gyanúperrel, hogy őt nem szeretjük annyira, mint a többit, különösen Gergőt. Egy este mosdatjuk őket, vakarjuk ki a napi koszból. Gergő elemében van, táncol a fürdőkádban, megereszti a zuhanyt, fröcsköli a vizet, kénytelen vagyok már ráordítani: — Te kutyafülű. Megáll a gyerek, érzi az eddig csak kedveskedve emlegetett szó mögött az őszinte mérget, megáll és el­­pityeredik: — Nem vagyok kutyafülű. — Jó, jó, nem vagy, csak ne pocskolj — egyezem bele — Akkor szeretlek. Kisdombi­a közben felkerült a hálóing. Viszem be a szobába, teszem az ágyába. Kettesben vagyunk. Mikor betakarom, megfogja a kezem. — Apja! — Mi az? Rám néz, reménykedő szemmel. S hangjában egyszerre cseng kérés és ajánlkozás: — Apja, én vagyok a kutyafülű! A szívem szorul össze, ahogy ezt mondja. Mióta forgathatja magában ezt a titkos, nagy fájdalmát? — Te vagy, hát persze hogy te vagy! Gondosan betakargatom nyakig, s megcsókolom a fürdővíz melegétől, de tán a belső izgalomtól is kipirult arcát. — Aludj szépen! Szeret apád. Átvettük a torontói Krónikából,irta VARGA DOMOKO 24

Next