Új Magyar Út, 1950 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1950-03-01 / 3. szám

zott tekintetük mélyen lobogó fénye árulta el, hogy a lelkekben tovább tart a csatatereken elveszett küzde­lem, és ez a belső, meghívásokat el nem fogadó, egyszerű, özvegyi feketébe burkolózó lelki ellenállás nem haj­landó letenni a zászlót a győztes túlerő kegyetlenül terpeszkedő rendőr­állama előtt. De a fiaikat, este, munka után, kemény igékkel nevel­ték ezek az anyák. A nyugaton szervezkedő Kossuth, Klapka, Túri­ István nevei jártak szájról-szájra.­­S a diákkollégiumokban méhkasként rajzott egy szenve­délyes fiatal nemzedék, amely önmagá­ból táplálta ál­mait, mert el volt vágva a világtól. Ez a szenvedélyes, anyai csókból kiboruló politikai látásmód él tovább a felnevelkedő fiúkban, harcol — néhány nagy vezér nyomán — egy emberöltővel később a magyar vezény­lési nyelvért, vívja a maga sokszor érthetetlenül érze­­lem­ fűtötte parlamenti csatáit a közjogi viták során. Anyák­ nevelte nemzedék — az apák politikai higgadt­sága és távlatérzéke nélkül: ez jön a kiegyezés után. Vajjon látták-e ezt a jövőt Kufstein rabjai? A­mit 100 esztendeje, 1850 márciusában a kufsteini rabok a világból láthattak, bizony nem volt sok. A frissen kimondott ítéletek a legtöbb esetben kezdeti súlyosbításokat, tartalmaztak. A világban nagy csend volt a magyar tragédia leszakadása nyomán. A nyu­gati hatalmak egyre halkuló demarsai csak elferdített, suttogott hírek formájában jutottak el a m­agyar tár­sadalomhoz, és a legtöbbször agent provocateur-ök vit­ték a hírt, hogy ha mást nem, az érzékenyebb kedélyek összerándulásán mérjék le a társadalmi reakciót. A legérzékenyebb kedély, Széchenyi ekkor már régóta a döblingi tébolyda lakója, — ezt még tudták a kufsteini rabok. De nem tudhattak arról, hogy odahaza már 1850-ben megjelenik Jókai „Csataképek“ című kötete, sőt an­nak német fordítása is. Alighogy vége a harcoknak, ő­­ már újra ír és lelket önt a maradék jobbakba. A buj­dosó, de kiírthatatlan bőségű fantáziaóriás, a különben lágykedélyű, gyermeki­ lelkű Jókai valami bámulatos optimizmussal otthon marad, ír, dolgozik a legsúlyosabb években, hogy aztán többéves bújdosás után felesége révén, aki gondoskodott róla, hogy Jókai nevét fel­vegyék az amnesztiában részesült komáromi tisztek névsorába, a világ elé merészkedhessek. A kufsteini rabok arról sem tudnak, hogy Deák Fe­rencnek, aki a debreceni országgyűlésről hivatalos meg­bízásból az osztrák hadseregparancsnokságra ment s így az osztrák hadsereg mögött maradt, majd később, a honvédseregek győzelmei idején is visszavonultan élt, éppen úgy igazolnia kellett magát mint bárki másnak. 1850 május 17-én szüntették meg ellene a pécsi had­bíróságon megindított s akkor már féléve tartó vizs­gálatot Pesten, azzal az indokolással, hogy „a rebellisek conventjének“ tárgyalásaiban nem vett részt, tehát nem tartozik a kiadott rendelet hatálya alá. A kufsteini rabok bizonyára gyakran gondoltak Deákra mint árulóra, noha jól ismerték s tudták, hogy a nem­zet egyik legnagyobb értéke. De arról nem értesültek, hogy ugyanez a Deák Ferenc, amikor Schmerling igaz­ságügyminiszter Bécsiben értekezletet akart tartani a magyar magánjog néhány kérdéséről, 1850 április 25.-én mint minden mást, ezt is elutasította, azt írván, hogy „a legközelebbi múlt szomorú eseményei után, azon viszonyok közt, amelyek még most is uralkodnak, lehetetlen nyilvános ügyekben tettleg közreműködnie“. De lassanként egyre többen fordulnak hozzá tanácsért s szavai az ország távoli zugaiba is eljutnak. Otthon ebben az időben a „haladó konzervatívok“ kísérleteztek Bécs megszelídítésével. Előbb Dessewffy Emil, majd Somsich Pál dolgoz ki emlékiratot, illetve röpiratot a magyar közjog kérdéseiről. De ez a törekvés csak szűk körre korlátozódik, mert a nemzet Deák ta­nácsait hallja, Wesselényi bámulatosan felduzzadt le­velezéseiben lélegzik és Kossuth első nyugati fellépésére vár feszült figyelemmel. De minderről mit sem tudtak Kufstein rabjai. a­mi szellemi érték van az akkori Magyarországon, a élhetetlenült­ falánk rendőrállam mind megsemmi­síti vagy szétszórja. Arany János, a történelemmé vált magyarság legnagyobb költője, aki a szabadságharc alatt Vas Gerebennel együtt szerkesztette a parasztság szá­mára írt, a Nép Barátja című kormánylapot és egy ideig nemzetőri szolgálatot is teljesített. Világos után elveszti állását és nevelő lesz a Tisza-családnál Geszten. Vörösmarty, közelebb lévén az elnyomás fészkéhez, bújdosik. Évekbe kerül, amíg kegyelmet kap, de már csak arra jut ereje, hogy földet béreljen s gazdálkod­jék, amíg elborult lelkiállapotából majd megváltja a halál. Tompa Mihály Bején majd Keleméren lelkészkedik. S bármennyire benne is él a magyar valóságban, még két év múlva sem tudja, hogy még mindig nagyon ko­rán van és börtönnel fizetnek érte, ha „A gólyához“ verset mer írni a költő. A szellemi színtér rettenetesen leverő látványt nyújt. Az írók legjava szétszéledt, bújdosik, katonának vitték vagy internálták. S amikor lassan-lassan ismét meg­jelenik valami, a tárgy csak egy: „A forradalom utolsó napjai“, „Emléklapok 1848-494301“ c címen jelennek meg az első, főleg gyűjteményes munkák. A kép fölé, a­­melyet ez a korszak nyújt, valóban azt ia Moore-verset lehetne írni mottóul, amelyet a kor nagy költői, Vörös­marty, Petőfi és Arany lefordítottak — s az első kettő, látnoki érzékkel még a szabadságharc előtt, mintegy sejtve a jövő alakulását — ahogy Szerb Antal írja: „Forget not the field where they perished“ „Ne feledd a mezőt, ahol ők elestek . . .“ D­e az emlékezés mellett az önkritika is körülhordoz­za a tekintetét. Kemény Zsigmond illúziókat tép szét és a „Forradalom után“ című tanulmányaiban rámutat a forradalom hibáira, hogy a meggyengült nemzet passzív ellenállását a maradék realitás alapjaira építse. Arany kétségbeesett önmarcangolása a Nagyidai cigányok Csőri vajdájába öltözteti át Kossuthot. Nem csoda, ha a kortársak évekig hagyták sárgulni­­ Arany e művét a könyvárusok ablakaiban. Kettejük nyomán a magyar lélek magába fordul és felszínére felmerül az az ös­szeszorított fogú, néma dac, amely a török háborúk idején már megtanította, hogyan kell huszadjára is felépíteni az újból és újból felperzselt otthont, az elrabolt igásállat helyébe saját magát befogni a gazdának, hogy a termés ősi törvényeit idejében tel­jesíthesse a föld és templomnak tekinteni minden haj­lékot, — ha mást nem, az ég végtelen boltozatát — amely alá imádság szomjával terül be a lélek. Valóban, megfellebbezhetetlenül igaz Gyulai Pál e­gy későbbi verse: „Hazáját most jobban szerette, Az eltiport, szegény hazát! Magyar természet, öröklötté, Már így van többszáz éven át. Ha jobb dolgunk van, meg nem férünk, Hiúság és viszálynak élünk. S csak akkor csüggünk igazán, Ha tönkretettük, a hazán.“ És így rendezkedik be az új élet odahaza, amelyről szintén nem tudnak a kufsteini rabok. S jó, hogy nem tudnak, mert talán a fogságuk első szakaszában nagyon kemény csapás lenne nekik. Ennek az életnek a jel­szava pedig ott olvasható Toldy Ferenc lapjának, az Új Magyar Múzeum­nak az élén, (amely az Akadémia csendes, de igen hasznos orgánumaként 1850-ben indul): „Peragit tranquilla voluntas, quae violenta nequit.“ (Véghezviszi a csendes erő, amit az erőszak nem ké­pes megvalósítani.) 4

Next