Irodalmi Ujság, 1955. július-december (6. évfolyam, 27-53. szám)

1955-08-27 / 35. szám - Déry Tibor: Meditáció a fiatalságról • vita (5. oldal) - Devecseri Gábor: Messzi magasban | A dalról • vers (5. oldal) - Pándi Pál: Hatvany Lajos: Így élt Petőfi • könyvkritika • Hatvany Lajos: Így élt Petőfi (5. oldal)

1955. augusztus 27. Irodalmi Újság VITA Déry Tibor Meditáció a fiatalságról Még ma is, írói pályám harminc­­nyolcadik évében elfogódottan ülök le íróasztalomhoz, az izgalomnak egy rövid kis sóhajával a tiszta papír elé, s ha akár csak egy kétoldalas cikket kell is írnom. E szorongás szolgáljon magyarázatul arra a ket­tős elfogódottságra, amellyel más írók munkáiról nyilatkozom. Kezdő, fiatal írók előtt a még nagyobb felelősség is terheli az embert s az amúgy is bizonytalan anyagban ta­­pogatódzó elmét még fokozottabb óvatosságra sarkallja. Arra kérem fiatal kartársaimat, az alább követ­kező néhány jegyzetet csupán a mes­terségéért aggódó idősebb író magán­beszédének tekintsék, melyben egy­­egy átvirrasztott éjszaka tűnődését foglalja össze talán több bizalom­mal, mint amennyi zsörtölődéséből kihallatszik. Önző vagyok, szeretném egy magyar könyvet lapozgatván újra átélni azt a libabőröztető meg­rendülést, mely húszéves koromban Ady és Móricz, s húsz évvel később József Attila olvastán elfogott s amelyre olvasói szervezetem még ma is kész. Azt is szeretném, ha akadna a fiatalok között valaki, aki­vel versenyezhetnénk. A magam megnyugtatására mondom: ha van köztük, akinek erre kedve­s ereje lesz, annak a tévedéseim amúgy sem árthatnak, a többi meg nyugodtan eressze el füle mellett ezeket az észrevételeket, melyek számukra csak a csendet pótolják. Számomra az Ifjúság egy örök­ké futó alak képében jelenik meg, melynek — mire odanézek — már csak a levegőbe előrefúródó mellét s a földről feldobbanó talpait pillan­tom meg. Nem tudja, hova fut s nem bír megállni; ha egy szempillantásra is hátratekintene válla fölött, meg­rokkanna; egy önmagával összefér­hetetlen szobor száguldó lázadásból és marasztaló értelemből. Noha in­kább látomás, mint valóság, lába­­nyoma mégis megmarad a sziklá­ban. Arca, miközben elrohan mellet­tem, csupa pörsenés és tisztátalan­­ság, kézfogása nem köt, de old, háta a futás porában eltűnő bizonytalan ígéret. Legfőbb bája és mentsége, a szertelenség. Ezt a képet hordozgatom magam­ban — talán a saját fiatalságomról mintázva — s ha mai fiatalokkal ta­lálkozom, gondolatban ezt emelem arcuk elé. Kíváncsian figyelem, mit ereszt át, mit fed el. Az egyezések s különbségek magyarázzák számomra nemcsak az ő életüket s jellemüket, de a magamét is. Megvallom, gyakran irigylem őket, e mai fiatalokat, amiért annyira kü­lönböznek az én ifjúságomtól. Azt érzem olykor, szinte nagyapáimmá fogadhatnám őket, olyan tisztelet fog el egyik-másik pályájának lát­tán. De ha a szeretet felülkereke­dik a csöppnyi kajánságon, mellyel az idősebb, akarva nem akarva, a szeme sarkából figyeli a fiatalabb pályatársak mozgását, a kezük után szeretnék kapni s megkérni őket: essetek orra, kedves barátaim! Az elbukásban van haszon is, a fel­tápászkodásban még nagyobb. Az a tempós nyugalom, mellyel fiataljaink egy nagy része ellátja a dolgát, le­mondás a nagyságról. Akit a futás szele nem sebez fel, aki nem tud térdreesni, mielőtt felemelkednék s vereséget szenvedni, hogy győzhes­sen, az tegyen le arról, hogy valaha is jó művész lehetne. Hogy a fiatal művész még nem tudja pontosan, hogy mit akar, az egyik legbecsesebb erénye. A tehet­ség, mely szervezete hajszálcsövein át tollába húzódik, még nem bírja ezt gazdaságosan mozgatni, nem is­meri a papír ellenállását, az ábécé fintorait. A serdülő tehetség minden­áron ki akar fejezni valamit, de mint a szélnek, csak mozgása van, for­mája nincs. Egy megfogalmazhatat­­lan nemes szenvedély készteti mun­kára s nekiáll, holott nem ismeri még munkaadóját s az elvégzendő feladat sem mutatkozott be neki. Ta­lán egy gondolat mocorog benne, mely bizonyára világokat fog meg­mozgatni, ha ki tudja mondani, de az is elképzelhető, hogy egy verssor üteme, ríme — melyet esetleg más­tól lesett el — vagy egy drámai ösz­­szeütközés — melyet talán egy sha­­kespean színpadról hallott — indítja el benne idegeinek azt a finom vegy­tani folyamatát, mely végül is az íróasztal elé ülteti. Százfelé kapkod, hogy megtalálja saját magát. Meste­reket keres, akik megsegíthetnék, s hibáikban tesz túl rajtuk. Csupa fül s egyelőre mégsem hall ki magából mást, mint vágyakozó szívének min­den más hangot elnyomó dobogását. A nagyzási hóbort, melyet esetleg aggodalmas szerénység mögé rejte­get, éppúgy hozzátartozik a fiatal művész lelki egészségéhez, mint ké­sőbbi férfikorában ennek fonákja, az önmagával való elégedetlenség. Fiatalságomban úgy ültem neki min­den novellámnak, hogy abból a vi­lágirodalom legnagyobb novellája lesz, s a munka befejezése után legalább egy óra kellett a kiábrán­duláshoz. Attól félek, hogy ez a nagyra­vágyás hiányzik a legtöbb fiatal író alapállásából. Miközben írásaikat lapozgatom, minduntalan azt kér­dezem magamtól, miért nem ros­szabbak ezek a munkák? Talán épp attól lennének biztatóbbak — mor­molja az irodalom szigorú szem­üveges szelleme —, ha több hibá­juk volna s attól erényesebbek, hogy nagyobbat vétkeznek? Talán csak nem olyan gazdagságot muto­gatnak, mely szűkösséget leplez? Legtöbbjüknek jó formája van, megszívlelendő tartalma, az érett­ségi vizsgát megállta s joggal be­nyitott a lapok tárcarovatába. Van köztük néhány kitűnő is. Mégis mi az oka annak, hogyha az egész csokrot együtt nézem, a magyar prózairodalomnak ezt a legfrissebb gyűjtését, a „déja vu“ kissé her­­vatag illata csapja meg lelkesedni kész orromat? Sem rajongani értük, sem megbotránkozni rajtuk nem tu­dok, s az egyiknek éppúgy hiányát érzem, mint a másiknak. Túlságo­san hasonlítanak egymásra, a leg­gyengébb köztük a legkiválóbb­­ra is. Korunk, társadalmunk nagy mondanivalója húzná őket közös kaptafára? De épp mivel­hogy nagy és terjedelmes ez­ a mondanivaló, minden tehetség úgy lovagolhatná ki, ahogy a saját egyéni alkata megkívánja s nyúz­hatná ítéletnapig, előbb merülne ki, mint a tárgya. Fogjam rá a hibát a maga egészében irodalompolitikánk tökéletlenségére? Szívesen megten­ném — volna rá hajlandóságom — de úgy látom, hogy fiatal líriku­saink közül az igazán tehetségesek — akik nagyjából egykorúak fiatal prózaíróinkkal — csak kifogtak az akadályokon, s tehetségük nem sán­­tult bele. Nem irígylésreméltó hely­zet s nem is szolgálja okvetlenül a tehetség fejlődését, az idősebbeket talán el is fárasztja, meg-meg­­állítja, de a végletes nagy művészi szenvedélyt csak a legritkább eset­ben tudja lefojtani. Előtte még az irodalompolitika tévedései is kalapot emelnek. Igen, attól félek, hogy ez a vég­letes szenvedély hiányzik fiatal prózaíróinkból, az a megvalósítha­tatlan, de munkánk egyetlen per­cében sem nélkülözhető becsvágy, hogy tökéleteset alkossunk. Az a fiatal művész, aki nem ezt az áb­rándot kergeti, gondolatban s for­mában a legmagasabb képletet, az eleve vereségre van ítélve, s legföl­jebb az irodalomtörténeti folytonos­ság bánatos feladatát láthatja el Az is tiszteletreméltó munka a magamfajta öregebb író számára, de ezzel érje be a fiatal zseni? Nem vagyok-e igaztalan, kérdem magamban egyre, félszemmel vere­ségeimre pislogva, melyek oly sűrűn szegélyezik utamat, hogy néha azt hiszem, ki sem látszom mögülük. A magam oktalan példaképéről ve­szem a mértéket, ahelyett, hogy okosságra, mértéktartásra, fontolva haladásra tanítanék? S tetejében tudom, hogy semmi sem vérzéke­nyebb a művészi alkatnál s hogy néha egy igaztalan szóval ágynak lehet dönteni egy író­ Botondot is, még mielőtt betörné az őt megillető kaput. De még ha történetesen sze­mély szerint nem kedvelném is a handabandázó, sértődékeny és hiú fiatalságot, mint ahogy a magamét sem szerettem, szigorú mesterségem felelőssége is arra szorítana, akár kívánnám, akár nem, hogy minden porcikám összegezett tudásával se­gítségére legyek. Nem tudom, hogy a művészet élvezete valóban olyan nagy dolog-e, mint amilyennek mondják, de gyakorlása azoknak a ritka időtöltéseknek egyike, amikor meg tudom bocsátani magamnak gyarlóságaimat Ehhez szeretném hozzásegíteni — amikor olykor szó­­váteszem mesterségünk dolgait — mindazokat, akikben akár a legpará­nyibb képesség is van arra, hogy részvétet érezzenek önmaguk és szeretetet embertársaik iránt Hogy festett más korok fiatal író­nemzedéke? Két antológia fekszik előttem, mindkettő a harmincas évekből abban a nemzedékben válo­gat, mely egy nemzedékkel meg­előzte a mi fiataljainkat. (Mind a kettő verses, prózai nem lévén a kezem ügyében.) Az egyiket Babits gyűjtötte egybe 1932-ben s 33 költőt sorakoztat fel. Közülük csak négy nevet emelek ki, melyek már egy­magukban is megfogalmazzák a magyar irodalomtörténetnek s rajta keresztül a történelemnek egy kor­szakát: József Attilát, Illyés Gyulát, Szabó Lőrincet, Erdélyi Józsefet. De hozzátehetném még vagy hat költőnek a nevét, kik egymástól különböző egyéniségükkel, eszméik­kel, eszményeikkel s hangjukkal tovább lapozzák a korrajzot s ki­ki a maga módján, egymástól eltérő s eredeti felfedezéseket tesz a lélek­ben, társadalomban s a verstanban. Nézzük meg a másik, a Fejtő Fe­renc összeállította 1935-ös ellen­antológiát, mely három évvel ké­sőbb a legfiatalabb költőket mutat­ja be! Csak tizenkét nevet tartal­maz, de ezek közül is négy már belenőtt a magyar irodalomtörté­netbe: Radnóti Miklós, Vas István, Weöres Sándor, Zelk Zoltán s mel­léjük tehetnék még kettőt, tán hár­mat is, melyek jogosan viselik a költő címét, rangját. Hol lehet tehát s mi a baj a mi legfiatalabb nemzedékünkben? Ment­ségükre felhoznám hányatott korunk akadályain kívül azt a köztudomású tételt, hogy a magyarság lírában mindig felülmúlta önmagát, prózában mindig alatta maradt önnön lehe­tőségeinek. A fent említett két anto­lógiával szemben azzal is védhetném novellistáinkat, hogy a prózaíró ál­talában később érik be, mint a ket­tő; de hisz én nem az eredmé­nyeket, hanem a magatartást vizs­gálom, nem a már megfőtt ételt, hanem a tüzet, amely a fazék alatt lobog. Nem József Attila-i összege­ket kérek számon, hanem az össze­gezés szenvedélyes folyamatát. Akárhogy nézem, ha a formát, ha a tartalmat, e munkák legtöbbjéből hiányzik az ágaskodás princípiuma, az a szép mozdulat, amellyel a fia­talság magasabbra nyúl, mint ahová egyelőre el tud érni, összehasonlít­ván fiatal írók régebben írt mun­káival, pld. egy 1951-es antológiá­val, persze magasabb színvonalról tanúskodnak, s így nézve talán fej­lődésről is beszélhetnénk, ha az az antológia nem lett volna elemi is­kolás szinten, tehát mércének al­kalmatlan, vagy legföljebb arra jó, hogy vele az irodalompolitikai kor­látok, a hivatali ízlés, tehát bizo­nyos értelemben a gyakorlati írói szabadság némi további tágulá­sát lemérhessük. Ez a nagyobb szabadság önmagában véve örvende­tes jelenség, de úgy látom, fiatal íróink nem éltek vele abban a mértékben, ahogy épp fiatalságuk indokolná. Ha az ember húsz-huszonöt éves, s téma után szétnéz a világban, első­sorban önmagával találkozik. Csak a jellegzetes prózaírói alkat képes ar­ra, hogy ezt a mindenhova betola­kodó tükörképet visszaszorítsa helyé­re, a világ tárgyai mögé, s ezeken át, s ezek révén fejezze ki önmagát. Százezer tárgy, személy, helyzet kí­nálkozik a művész keze alá, hogy vá­logasson köztük s kiszemelje azokat — s változataikat —, melyek a legal­kalmasabbak arra, hogy engedelme­sen közvetítsék sajátos mondanivaló­ját a társadalom számára, de a fiatal művész többnyire bőszemű, nagyob­bat markol, mint amennyit meg bír fogni, s akárhányszor nem marad a kezében más, mint saját szenvedé­­lyesen dobogó szíve. Sok ravasz ta­pasztalat kell ahhoz, hogy az író a próza kerülő útjain ugyanoly gyorsan érjen el oda, ahova a líra látszólag nyílegyenesen vezet: a kinyilatkozta­táshoz. Több olyan munkát is találtam, melyben felfedezhető e jellegzete­sen prózaírói alkat s köztük nem egyet, melynek szerzője természe­tes mozdulattal helyezkedik el azon a keskeny mesemondó padkán is, melyen a novellaíró istenigazá­ban jól érzi magát De aggodal­maim, melyek az egész nemzedéket kísérik, e nagyon rokonszenves te­hetségeket sem ok nélkül figyelik, s féltik a lankadástól. Úgy látom, mindegyikükben van valami illetlen szerénység a célok kitűzésében. A tartalom, s ami ezzel együtt­jár, a témák szegénysége jellemzi általában munkáikat. Pedig az asz­tal terítve van. Soha nagyobb gaz­dagság s változatosság a világ kon­stellációjában, mint ma, amikor szin­te szemmel követhető gyorsasággal cserélnek alakot a föld személyei és tárgyai, s az emberi viszonylatok eddig nem tapasztalt szögekben kö­­tözgetik a társadalmat. Mennyi megoldásra váró nagy és kis feladat a megfigyelésben és az ítéletmondásban! Mekkora lehető­ségek arra, hogy az ifjúság a maga sajátosan tárgytalan lelke­sedésével felfedezze az új helyzetek­(Folytatás a 6. oldalon,||| Devecseri Gábor versei Messzi magasban Messzi magasban, míg aluszom, tovaúsznak a felhők* Éjszaka van. Ki se látja meg őket a messzi magasban, Álmaimat mind ők hordozzák. Hosszú az útjuk. És gomolyogva szövik-bontják-szövik álmaimat mind. Hogy mi a vágyam, hogy tudnám elmondani nekik? Kívülem él a világ s ő mondja ki, hogy mi a vágyam. Pára szalad föl a fellegekig, nem az én szemeimből s ajkamról pusztán, versengő pára szalad föl bánatosaknak könnyeiből, nevetők ajákáról, tóból és hóból s véréből bánatosaknak. Mint a verejték, gőzöl a föld milliónyi patakja, míg tévelygve ezüst fénnyel fut, mint a verejték. Érzi a felhő, hogy nehezebbek az emberi párák, minden más gőznél, szövi álmomat, érzi a felhő, hogy súlyosabbak az álmaim is, mint voltak a festő gyermekkor tavaszán, hogy a kőnél is súlyosabbak. A dalról A költőt öröm nélkül nem képzelhetni el.­­Ha csak fájdalma van, akkor tán énekel? Bizony csak jajgat akkor, mint minden föld­ fia. De ha megadatik a jajt fölraknia ékszerként homlokára, vagy úgy fűznie fel a jajokat, mint gyöngyöket, már kedvvel énekel, mert akkor már dalával a világot rendezi, s mert (bárha fájó) rendbe szedte, már tetszik neki. De hogyha tetszik, búsul is, hogy el kell mennie: a fájdalmat már visszaadta, nincsen semmije. Csak hogyha újra kapja, szólalhat meg megint: múlandóság búsítja, tetszés törvénye szerint, mert fájdalmas dalából az élet öröme szól.) De ha fájdalma nincs, a költő nem dalol. »«fed?»« Hatvany Lajos: így élt Petőfi HATVANY LAJOS, a magyar kul­túrának máig fiatalos szerelmese, izgalmas könyvvel gyarapította Pe­­tőfi-irodalmunkat. Feladatául tűzte ki, hogy a kortársi emlékezések, fel­jegyzések valóságos dzsungeljében megmutatja azt az életutat, amelyen Petőfi járt, sokszor ellentmon­dó adatok szigorú megrostálá­sával ad képet az olvasónak arról, hogyan élt Petőfi. Az el­ső kötet félezer oldalán a Pet­rovics- és Hruz-család múltjával is­mertet meg Hatvany Lajos, s nyo­mon követi Petőfi életét 1841 már­cius elejéig, amikor is a költő 19 hónapi katonáskodás után obsitot kapott és Sopronból Pápára indult. Tudós munkája Hatvany Lajos könyve, olyan tudósé, akiben szép­írói ihletettség párosul a filológusi gonddal, aki nem rabja a kutatás módszereinek, hanem fölényes-ele­gáns kezelője. Hatvany Lajos érin­tésére szinte átszellemiesül az egész filológiai apparátus. Mint dráma­író a figurákat, úgy mozgatja Hat­vany az adatokat, úgy élez ki el­lentéteket, ütköztet meg véleménye­ket, igen, valósággal színpaddá ele­venednek könyvének lapjai. A tu­­dós-szépíróban kivételesen élénk irodalmi detektív-hajlam él, izgal­mas kereső-tisztázó szellem. Ahogy Hatvany Lajos a gyakran bőbeszé­dű kortársi emlékezésekből kihá­mozza a hiteles tényeket, ahogy az emlékezések szövegében leleplezi az utánérzések jegyeit, vagy egy­­egy mondatból kiemel néhány eredeti, jellemző szót, s a stílusmoz­zanatokból kibontja az igazságot, — az Riedl Frigyes remek filológiai­­bravúrjára emlékeztet, amellyel an­nak idején leleplezte Thaly Kálmán kurucvers-hamisításait. A „LELEPLEZŐ“ SZENVEDÉLY egyik éltető eleme Hatvany Lajos könyvének. Leleplezi a Petőfiről gyártott legendákat, hogy a le­gendánál is fényesebb valóságban állítsa elénk Petőfi életét; cáfolja, kipellengérezi a hamisítók, a szobor­­mintázók hazugságait, s nagy szigor­ral számol le azokkal, kik a költő gyermekkorát az életmű által „meg­vesztegetve” retusálták az utókor számára. A legenda-rombolás szen­vedélye — ritkán — végletekbe ra­gadja Hatvany Lajost, olykor hiper­­kritiku­ssá válik azáltal, hogy tény­legesen az életmű felé mutató élet­rajzi mozzanatok jelentőségét deg­radálja. Könyvére azonban nem ez jellemző elsősorban, hanem az, hogy ismert és eddig ismeretlen adatok tömegéből Petőfi hiteles életrajzát rekonstruálja, megtisztítva a költő életét a hamis legendáktól. Nem utolsó sorban értéke Hatvany Lajos könyvének, hogy több, eddig kiadat­lan levelet, tanulmányt használt fel munkájához, így pl. Delhányi Zsig­­mondnak, a költő aszódi iskolatár­sának levelét, vagy Pintér Jenőnek eddig kiadatlan tanulmányát Petőfi tanárairól, amely — úgy tetszik — a szerző legértékesebb munkája. Hatvany Lajos gazdagon dokumen­tálja s megragadó ihlettel írja le az aszódi és selmeci diák, majd a csá­szári katona életét. Summálásai érdekes-szép olvasmányok, s érdek­­feszítőek a kutatás, az értékelés módszereiről, problémáiról írott fej­tegetések. Egy elvi-gyakorlati kér­désben azonban eltér a véleményünk Hatvany Lajosétól. Könyvének közel egynegyedét foglalják el a Petőfi szülőhelye körüli vita dokumentu­mai. A Félegyháza és Szabadszállás kontra Kiskörös-vita elintézett ügy, természetesen Kiskőrös javára, így véli ezt Hatvany Lajos is. Elég lett volna az egyébként nem jelentős vi­tának pro és kontra érveit ismer­tetni, abból is kiderülne, hogy a vitá­ban majdhogy nagyobb szerepet nem játszott Félegyháza és Szabadszál­lás híveinek lokálpatriotizmusa, mint a Petőfi-biográfia szempontjából termékeny, komoly érvelés. Nem éppen szerencsés azoknak a minden alapot nélkülöző, többnyire pletyka­szerű írásoknak közlése és vitatása sem, amelyek ízléstelenül kétségbe­vonták az öreg Petrovics apaságát, s a székálló legénnyel keverték hírbe Hrúz Máriát. E tekintetben egyetlen dokumentumnak van valódi érde­kessége, pontosabban: tragikus ku­riózuma — melyet Hatvany Lajos nem közöl — Széchenyi egy kései, egzaltált levelének, melyben Petőfi apjának vallja magát. Ugyancsak túlzott részletességgel foglalkozik Hatvany Lajos azokkal a hamis fel­tevésekkel, amelyek apává léptették elő Petrovics Sándor selmeci tanulót. Hatvany Lajos megcáfolja mindeze­ket a szenzációt-hajhászo­v század-? végi, századeleji „adalékokat”, — de vajon nem enged-e ő is a szenzáció csábításának, amikor oldalakon át dokumentálja az alaptalan feltevé­sek érveit és ellenérveit? Mindez azzal a veszéllyel jár, hogy a doku­mentációban háttérbe szorul az, ami lényeges s előtérbe kerülnek a ri­kító ál­problémák. (Ez természetesen elsősorban a pletykára és nem a szülőhely-vitákra vonatkozik.) Vi­szont megemlítjük itt egy moz­zanatát Petőfi életének, amely bővebb dokumentációt igényelne: a katonáskodás hónapjait. Hatva­ny Lajos közli Bayer Ferenc 1879-ben megjelent cikkét, amely hi­teles adatokat tartalmaz Petőfi ka­tonai szolgálatáról. De újabb adatok is rendelkezésünkre állanak. Baróti Lajos tüzetesen átvizsgálta a 48-as számú gyalogezred 1839—1841. évi ezredparancskönyveit s kutatásának új eredményeit közzé is tette. (Iro­dalomtörténet, 1912.) LEHET ELVI ellenvetésünk Hat­vany Lajos könyvének első fejeze­teivel kapcsolatban, lehetnek kriti­kai észrevételeink egy-egy részkér­dést illetően, de sem ezek, sem a kö­tetben ritkán előforduló toll-, vagy sajtóhibák nem tehetik kétségessé. Hatvany Lajos így élt Petőfi-je már első kötetével is Petőfi-irodalmunk alapvető monográfiái közé tartozik. Öröm forgatni ennek a gazdag és szellemes könyvnek a lapjait. S van abban valami szép igazságtevés, hogy a Magyar Tudományos Akadé­mia adta ki ezt a munkát, annak a Hatvany Lajosnak a könyvét, aki év­tizedeken át küzdött a régi akade­­mizmus, irodalmi konzervatívizmus ellen, akit külföldre kén­yszerített az ellenforradalom s aki idegenben is úgy őrizte készülő könyvének cédu­láit, mint egy-egy darabját az igazi hazának.Pándi Pál 5

Next