Irodalmi Ujság, 1955. július-december (6. évfolyam, 27-53. szám)
1955-08-27 / 35. szám - Déry Tibor: Meditáció a fiatalságról • vita (5. oldal) - Devecseri Gábor: Messzi magasban | A dalról • vers (5. oldal) - Pándi Pál: Hatvany Lajos: Így élt Petőfi • könyvkritika • Hatvany Lajos: Így élt Petőfi (5. oldal)
1955. augusztus 27. Irodalmi Újság VITA Déry Tibor Meditáció a fiatalságról Még ma is, írói pályám harmincnyolcadik évében elfogódottan ülök le íróasztalomhoz, az izgalomnak egy rövid kis sóhajával a tiszta papír elé, s ha akár csak egy kétoldalas cikket kell is írnom. E szorongás szolgáljon magyarázatul arra a kettős elfogódottságra, amellyel más írók munkáiról nyilatkozom. Kezdő, fiatal írók előtt a még nagyobb felelősség is terheli az embert s az amúgy is bizonytalan anyagban tapogatódzó elmét még fokozottabb óvatosságra sarkallja. Arra kérem fiatal kartársaimat, az alább következő néhány jegyzetet csupán a mesterségéért aggódó idősebb író magánbeszédének tekintsék, melyben egyegy átvirrasztott éjszaka tűnődését foglalja össze talán több bizalommal, mint amennyi zsörtölődéséből kihallatszik. Önző vagyok, szeretném egy magyar könyvet lapozgatván újra átélni azt a libabőröztető megrendülést, mely húszéves koromban Ady és Móricz, s húsz évvel később József Attila olvastán elfogott s amelyre olvasói szervezetem még ma is kész. Azt is szeretném, ha akadna a fiatalok között valaki, akivel versenyezhetnénk. A magam megnyugtatására mondom: ha van köztük, akinek erre kedves ereje lesz, annak a tévedéseim amúgy sem árthatnak, a többi meg nyugodtan eressze el füle mellett ezeket az észrevételeket, melyek számukra csak a csendet pótolják. Számomra az Ifjúság egy örökké futó alak képében jelenik meg, melynek — mire odanézek — már csak a levegőbe előrefúródó mellét s a földről feldobbanó talpait pillantom meg. Nem tudja, hova fut s nem bír megállni; ha egy szempillantásra is hátratekintene válla fölött, megrokkanna; egy önmagával összeférhetetlen szobor száguldó lázadásból és marasztaló értelemből. Noha inkább látomás, mint valóság, lábanyoma mégis megmarad a sziklában. Arca, miközben elrohan mellettem, csupa pörsenés és tisztátalanság, kézfogása nem köt, de old, háta a futás porában eltűnő bizonytalan ígéret. Legfőbb bája és mentsége, a szertelenség. Ezt a képet hordozgatom magamban — talán a saját fiatalságomról mintázva — s ha mai fiatalokkal találkozom, gondolatban ezt emelem arcuk elé. Kíváncsian figyelem, mit ereszt át, mit fed el. Az egyezések s különbségek magyarázzák számomra nemcsak az ő életüket s jellemüket, de a magamét is. Megvallom, gyakran irigylem őket, e mai fiatalokat, amiért annyira különböznek az én ifjúságomtól. Azt érzem olykor, szinte nagyapáimmá fogadhatnám őket, olyan tisztelet fog el egyik-másik pályájának láttán. De ha a szeretet felülkerekedik a csöppnyi kajánságon, mellyel az idősebb, akarva nem akarva, a szeme sarkából figyeli a fiatalabb pályatársak mozgását, a kezük után szeretnék kapni s megkérni őket: essetek orra, kedves barátaim! Az elbukásban van haszon is, a feltápászkodásban még nagyobb. Az a tempós nyugalom, mellyel fiataljaink egy nagy része ellátja a dolgát, lemondás a nagyságról. Akit a futás szele nem sebez fel, aki nem tud térdreesni, mielőtt felemelkednék s vereséget szenvedni, hogy győzhessen, az tegyen le arról, hogy valaha is jó művész lehetne. Hogy a fiatal művész még nem tudja pontosan, hogy mit akar, az egyik legbecsesebb erénye. A tehetség, mely szervezete hajszálcsövein át tollába húzódik, még nem bírja ezt gazdaságosan mozgatni, nem ismeri a papír ellenállását, az ábécé fintorait. A serdülő tehetség mindenáron ki akar fejezni valamit, de mint a szélnek, csak mozgása van, formája nincs. Egy megfogalmazhatatlan nemes szenvedély készteti munkára s nekiáll, holott nem ismeri még munkaadóját s az elvégzendő feladat sem mutatkozott be neki. Talán egy gondolat mocorog benne, mely bizonyára világokat fog megmozgatni, ha ki tudja mondani, de az is elképzelhető, hogy egy verssor üteme, ríme — melyet esetleg mástól lesett el — vagy egy drámai öszszeütközés — melyet talán egy shakespean színpadról hallott — indítja el benne idegeinek azt a finom vegytani folyamatát, mely végül is az íróasztal elé ülteti. Százfelé kapkod, hogy megtalálja saját magát. Mestereket keres, akik megsegíthetnék, s hibáikban tesz túl rajtuk. Csupa fül s egyelőre mégsem hall ki magából mást, mint vágyakozó szívének minden más hangot elnyomó dobogását. A nagyzási hóbort, melyet esetleg aggodalmas szerénység mögé rejteget, éppúgy hozzátartozik a fiatal művész lelki egészségéhez, mint későbbi férfikorában ennek fonákja, az önmagával való elégedetlenség. Fiatalságomban úgy ültem neki minden novellámnak, hogy abból a világirodalom legnagyobb novellája lesz, s a munka befejezése után legalább egy óra kellett a kiábránduláshoz. Attól félek, hogy ez a nagyravágyás hiányzik a legtöbb fiatal író alapállásából. Miközben írásaikat lapozgatom, minduntalan azt kérdezem magamtól, miért nem rosszabbak ezek a munkák? Talán épp attól lennének biztatóbbak — mormolja az irodalom szigorú szemüveges szelleme —, ha több hibájuk volna s attól erényesebbek, hogy nagyobbat vétkeznek? Talán csak nem olyan gazdagságot mutogatnak, mely szűkösséget leplez? Legtöbbjüknek jó formája van, megszívlelendő tartalma, az érettségi vizsgát megállta s joggal benyitott a lapok tárcarovatába. Van köztük néhány kitűnő is. Mégis mi az oka annak, hogyha az egész csokrot együtt nézem, a magyar prózairodalomnak ezt a legfrissebb gyűjtését, a „déja vu“ kissé hervatag illata csapja meg lelkesedni kész orromat? Sem rajongani értük, sem megbotránkozni rajtuk nem tudok, s az egyiknek éppúgy hiányát érzem, mint a másiknak. Túlságosan hasonlítanak egymásra, a leggyengébb köztük a legkiválóbbra is. Korunk, társadalmunk nagy mondanivalója húzná őket közös kaptafára? De épp mivelhogy nagy és terjedelmes ez a mondanivaló, minden tehetség úgy lovagolhatná ki, ahogy a saját egyéni alkata megkívánja s nyúzhatná ítéletnapig, előbb merülne ki, mint a tárgya. Fogjam rá a hibát a maga egészében irodalompolitikánk tökéletlenségére? Szívesen megtenném — volna rá hajlandóságom — de úgy látom, hogy fiatal lírikusaink közül az igazán tehetségesek — akik nagyjából egykorúak fiatal prózaíróinkkal — csak kifogtak az akadályokon, s tehetségük nem sántult bele. Nem irígylésreméltó helyzet s nem is szolgálja okvetlenül a tehetség fejlődését, az idősebbeket talán el is fárasztja, meg-megállítja, de a végletes nagy művészi szenvedélyt csak a legritkább esetben tudja lefojtani. Előtte még az irodalompolitika tévedései is kalapot emelnek. Igen, attól félek, hogy ez a végletes szenvedély hiányzik fiatal prózaíróinkból, az a megvalósíthatatlan, de munkánk egyetlen percében sem nélkülözhető becsvágy, hogy tökéleteset alkossunk. Az a fiatal művész, aki nem ezt az ábrándot kergeti, gondolatban s formában a legmagasabb képletet, az eleve vereségre van ítélve, s legföljebb az irodalomtörténeti folytonosság bánatos feladatát láthatja el Az is tiszteletreméltó munka a magamfajta öregebb író számára, de ezzel érje be a fiatal zseni? Nem vagyok-e igaztalan, kérdem magamban egyre, félszemmel vereségeimre pislogva, melyek oly sűrűn szegélyezik utamat, hogy néha azt hiszem, ki sem látszom mögülük. A magam oktalan példaképéről veszem a mértéket, ahelyett, hogy okosságra, mértéktartásra, fontolva haladásra tanítanék? S tetejében tudom, hogy semmi sem vérzékenyebb a művészi alkatnál s hogy néha egy igaztalan szóval ágynak lehet dönteni egy író Botondot is, még mielőtt betörné az őt megillető kaput. De még ha történetesen személy szerint nem kedvelném is a handabandázó, sértődékeny és hiú fiatalságot, mint ahogy a magamét sem szerettem, szigorú mesterségem felelőssége is arra szorítana, akár kívánnám, akár nem, hogy minden porcikám összegezett tudásával segítségére legyek. Nem tudom, hogy a művészet élvezete valóban olyan nagy dolog-e, mint amilyennek mondják, de gyakorlása azoknak a ritka időtöltéseknek egyike, amikor meg tudom bocsátani magamnak gyarlóságaimat Ehhez szeretném hozzásegíteni — amikor olykor szóváteszem mesterségünk dolgait — mindazokat, akikben akár a legparányibb képesség is van arra, hogy részvétet érezzenek önmaguk és szeretetet embertársaik iránt Hogy festett más korok fiatal írónemzedéke? Két antológia fekszik előttem, mindkettő a harmincas évekből abban a nemzedékben válogat, mely egy nemzedékkel megelőzte a mi fiataljainkat. (Mind a kettő verses, prózai nem lévén a kezem ügyében.) Az egyiket Babits gyűjtötte egybe 1932-ben s 33 költőt sorakoztat fel. Közülük csak négy nevet emelek ki, melyek már egymagukban is megfogalmazzák a magyar irodalomtörténetnek s rajta keresztül a történelemnek egy korszakát: József Attilát, Illyés Gyulát, Szabó Lőrincet, Erdélyi Józsefet. De hozzátehetném még vagy hat költőnek a nevét, kik egymástól különböző egyéniségükkel, eszméikkel, eszményeikkel s hangjukkal tovább lapozzák a korrajzot s kiki a maga módján, egymástól eltérő s eredeti felfedezéseket tesz a lélekben, társadalomban s a verstanban. Nézzük meg a másik, a Fejtő Ferenc összeállította 1935-ös ellenantológiát, mely három évvel később a legfiatalabb költőket mutatja be! Csak tizenkét nevet tartalmaz, de ezek közül is négy már belenőtt a magyar irodalomtörténetbe: Radnóti Miklós, Vas István, Weöres Sándor, Zelk Zoltán s melléjük tehetnék még kettőt, tán hármat is, melyek jogosan viselik a költő címét, rangját. Hol lehet tehát s mi a baj a mi legfiatalabb nemzedékünkben? Mentségükre felhoznám hányatott korunk akadályain kívül azt a köztudomású tételt, hogy a magyarság lírában mindig felülmúlta önmagát, prózában mindig alatta maradt önnön lehetőségeinek. A fent említett két antológiával szemben azzal is védhetném novellistáinkat, hogy a prózaíró általában később érik be, mint a kettő; de hisz én nem az eredményeket, hanem a magatartást vizsgálom, nem a már megfőtt ételt, hanem a tüzet, amely a fazék alatt lobog. Nem József Attila-i összegeket kérek számon, hanem az összegezés szenvedélyes folyamatát. Akárhogy nézem, ha a formát, ha a tartalmat, e munkák legtöbbjéből hiányzik az ágaskodás princípiuma, az a szép mozdulat, amellyel a fiatalság magasabbra nyúl, mint ahová egyelőre el tud érni, összehasonlítván fiatal írók régebben írt munkáival, pld. egy 1951-es antológiával, persze magasabb színvonalról tanúskodnak, s így nézve talán fejlődésről is beszélhetnénk, ha az az antológia nem lett volna elemi iskolás szinten, tehát mércének alkalmatlan, vagy legföljebb arra jó, hogy vele az irodalompolitikai korlátok, a hivatali ízlés, tehát bizonyos értelemben a gyakorlati írói szabadság némi további tágulását lemérhessük. Ez a nagyobb szabadság önmagában véve örvendetes jelenség, de úgy látom, fiatal íróink nem éltek vele abban a mértékben, ahogy épp fiatalságuk indokolná. Ha az ember húsz-huszonöt éves, s téma után szétnéz a világban, elsősorban önmagával találkozik. Csak a jellegzetes prózaírói alkat képes arra, hogy ezt a mindenhova betolakodó tükörképet visszaszorítsa helyére, a világ tárgyai mögé, s ezeken át, s ezek révén fejezze ki önmagát. Százezer tárgy, személy, helyzet kínálkozik a művész keze alá, hogy válogasson köztük s kiszemelje azokat — s változataikat —, melyek a legalkalmasabbak arra, hogy engedelmesen közvetítsék sajátos mondanivalóját a társadalom számára, de a fiatal művész többnyire bőszemű, nagyobbat markol, mint amennyit meg bír fogni, s akárhányszor nem marad a kezében más, mint saját szenvedélyesen dobogó szíve. Sok ravasz tapasztalat kell ahhoz, hogy az író a próza kerülő útjain ugyanoly gyorsan érjen el oda, ahova a líra látszólag nyílegyenesen vezet: a kinyilatkoztatáshoz. Több olyan munkát is találtam, melyben felfedezhető e jellegzetesen prózaírói alkat s köztük nem egyet, melynek szerzője természetes mozdulattal helyezkedik el azon a keskeny mesemondó padkán is, melyen a novellaíró istenigazában jól érzi magát De aggodalmaim, melyek az egész nemzedéket kísérik, e nagyon rokonszenves tehetségeket sem ok nélkül figyelik, s féltik a lankadástól. Úgy látom, mindegyikükben van valami illetlen szerénység a célok kitűzésében. A tartalom, s ami ezzel együttjár, a témák szegénysége jellemzi általában munkáikat. Pedig az asztal terítve van. Soha nagyobb gazdagság s változatosság a világ konstellációjában, mint ma, amikor szinte szemmel követhető gyorsasággal cserélnek alakot a föld személyei és tárgyai, s az emberi viszonylatok eddig nem tapasztalt szögekben kötözgetik a társadalmat. Mennyi megoldásra váró nagy és kis feladat a megfigyelésben és az ítéletmondásban! Mekkora lehetőségek arra, hogy az ifjúság a maga sajátosan tárgytalan lelkesedésével felfedezze az új helyzetek(Folytatás a 6. oldalon,||| Devecseri Gábor versei Messzi magasban Messzi magasban, míg aluszom, tovaúsznak a felhők* Éjszaka van. Ki se látja meg őket a messzi magasban, Álmaimat mind ők hordozzák. Hosszú az útjuk. És gomolyogva szövik-bontják-szövik álmaimat mind. Hogy mi a vágyam, hogy tudnám elmondani nekik? Kívülem él a világ s ő mondja ki, hogy mi a vágyam. Pára szalad föl a fellegekig, nem az én szemeimből s ajkamról pusztán, versengő pára szalad föl bánatosaknak könnyeiből, nevetők ajákáról, tóból és hóból s véréből bánatosaknak. Mint a verejték, gőzöl a föld milliónyi patakja, míg tévelygve ezüst fénnyel fut, mint a verejték. Érzi a felhő, hogy nehezebbek az emberi párák, minden más gőznél, szövi álmomat, érzi a felhő, hogy súlyosabbak az álmaim is, mint voltak a festő gyermekkor tavaszán, hogy a kőnél is súlyosabbak. A dalról A költőt öröm nélkül nem képzelhetni el.Ha csak fájdalma van, akkor tán énekel? Bizony csak jajgat akkor, mint minden föld fia. De ha megadatik a jajt fölraknia ékszerként homlokára, vagy úgy fűznie fel a jajokat, mint gyöngyöket, már kedvvel énekel, mert akkor már dalával a világot rendezi, s mert (bárha fájó) rendbe szedte, már tetszik neki. De hogyha tetszik, búsul is, hogy el kell mennie: a fájdalmat már visszaadta, nincsen semmije. Csak hogyha újra kapja, szólalhat meg megint: múlandóság búsítja, tetszés törvénye szerint, mert fájdalmas dalából az élet öröme szól.) De ha fájdalma nincs, a költő nem dalol. »«fed?»« Hatvany Lajos: így élt Petőfi HATVANY LAJOS, a magyar kultúrának máig fiatalos szerelmese, izgalmas könyvvel gyarapította Petőfi-irodalmunkat. Feladatául tűzte ki, hogy a kortársi emlékezések, feljegyzések valóságos dzsungeljében megmutatja azt az életutat, amelyen Petőfi járt, sokszor ellentmondó adatok szigorú megrostálásával ad képet az olvasónak arról, hogyan élt Petőfi. Az első kötet félezer oldalán a Petrovics- és Hruz-család múltjával ismertet meg Hatvany Lajos, s nyomon követi Petőfi életét 1841 március elejéig, amikor is a költő 19 hónapi katonáskodás után obsitot kapott és Sopronból Pápára indult. Tudós munkája Hatvany Lajos könyve, olyan tudósé, akiben szépírói ihletettség párosul a filológusi gonddal, aki nem rabja a kutatás módszereinek, hanem fölényes-elegáns kezelője. Hatvany Lajos érintésére szinte átszellemiesül az egész filológiai apparátus. Mint drámaíró a figurákat, úgy mozgatja Hatvany az adatokat, úgy élez ki ellentéteket, ütköztet meg véleményeket, igen, valósággal színpaddá elevenednek könyvének lapjai. A tudós-szépíróban kivételesen élénk irodalmi detektív-hajlam él, izgalmas kereső-tisztázó szellem. Ahogy Hatvany Lajos a gyakran bőbeszédű kortársi emlékezésekből kihámozza a hiteles tényeket, ahogy az emlékezések szövegében leleplezi az utánérzések jegyeit, vagy egyegy mondatból kiemel néhány eredeti, jellemző szót, s a stílusmozzanatokból kibontja az igazságot, — az Riedl Frigyes remek filológiaibravúrjára emlékeztet, amellyel annak idején leleplezte Thaly Kálmán kurucvers-hamisításait. A „LELEPLEZŐ“ SZENVEDÉLY egyik éltető eleme Hatvany Lajos könyvének. Leleplezi a Petőfiről gyártott legendákat, hogy a legendánál is fényesebb valóságban állítsa elénk Petőfi életét; cáfolja, kipellengérezi a hamisítók, a szobormintázók hazugságait, s nagy szigorral számol le azokkal, kik a költő gyermekkorát az életmű által „megvesztegetve” retusálták az utókor számára. A legenda-rombolás szenvedélye — ritkán — végletekbe ragadja Hatvany Lajost, olykor hiperkritikussá válik azáltal, hogy ténylegesen az életmű felé mutató életrajzi mozzanatok jelentőségét degradálja. Könyvére azonban nem ez jellemző elsősorban, hanem az, hogy ismert és eddig ismeretlen adatok tömegéből Petőfi hiteles életrajzát rekonstruálja, megtisztítva a költő életét a hamis legendáktól. Nem utolsó sorban értéke Hatvany Lajos könyvének, hogy több, eddig kiadatlan levelet, tanulmányt használt fel munkájához, így pl. Delhányi Zsigmondnak, a költő aszódi iskolatársának levelét, vagy Pintér Jenőnek eddig kiadatlan tanulmányát Petőfi tanárairól, amely — úgy tetszik — a szerző legértékesebb munkája. Hatvany Lajos gazdagon dokumentálja s megragadó ihlettel írja le az aszódi és selmeci diák, majd a császári katona életét. Summálásai érdekes-szép olvasmányok, s érdekfeszítőek a kutatás, az értékelés módszereiről, problémáiról írott fejtegetések. Egy elvi-gyakorlati kérdésben azonban eltér a véleményünk Hatvany Lajosétól. Könyvének közel egynegyedét foglalják el a Petőfi szülőhelye körüli vita dokumentumai. A Félegyháza és Szabadszállás kontra Kiskörös-vita elintézett ügy, természetesen Kiskőrös javára, így véli ezt Hatvany Lajos is. Elég lett volna az egyébként nem jelentős vitának pro és kontra érveit ismertetni, abból is kiderülne, hogy a vitában majdhogy nagyobb szerepet nem játszott Félegyháza és Szabadszállás híveinek lokálpatriotizmusa, mint a Petőfi-biográfia szempontjából termékeny, komoly érvelés. Nem éppen szerencsés azoknak a minden alapot nélkülöző, többnyire pletykaszerű írásoknak közlése és vitatása sem, amelyek ízléstelenül kétségbevonták az öreg Petrovics apaságát, s a székálló legénnyel keverték hírbe Hrúz Máriát. E tekintetben egyetlen dokumentumnak van valódi érdekessége, pontosabban: tragikus kuriózuma — melyet Hatvany Lajos nem közöl — Széchenyi egy kései, egzaltált levelének, melyben Petőfi apjának vallja magát. Ugyancsak túlzott részletességgel foglalkozik Hatvany Lajos azokkal a hamis feltevésekkel, amelyek apává léptették elő Petrovics Sándor selmeci tanulót. Hatvany Lajos megcáfolja mindezeket a szenzációt-hajhászov század-? végi, századeleji „adalékokat”, — de vajon nem enged-e ő is a szenzáció csábításának, amikor oldalakon át dokumentálja az alaptalan feltevések érveit és ellenérveit? Mindez azzal a veszéllyel jár, hogy a dokumentációban háttérbe szorul az, ami lényeges s előtérbe kerülnek a rikító álproblémák. (Ez természetesen elsősorban a pletykára és nem a szülőhely-vitákra vonatkozik.) Viszont megemlítjük itt egy mozzanatát Petőfi életének, amely bővebb dokumentációt igényelne: a katonáskodás hónapjait. Hatvany Lajos közli Bayer Ferenc 1879-ben megjelent cikkét, amely hiteles adatokat tartalmaz Petőfi katonai szolgálatáról. De újabb adatok is rendelkezésünkre állanak. Baróti Lajos tüzetesen átvizsgálta a 48-as számú gyalogezred 1839—1841. évi ezredparancskönyveit s kutatásának új eredményeit közzé is tette. (Irodalomtörténet, 1912.) LEHET ELVI ellenvetésünk Hatvany Lajos könyvének első fejezeteivel kapcsolatban, lehetnek kritikai észrevételeink egy-egy részkérdést illetően, de sem ezek, sem a kötetben ritkán előforduló toll-, vagy sajtóhibák nem tehetik kétségessé. Hatvany Lajos így élt Petőfi-je már első kötetével is Petőfi-irodalmunk alapvető monográfiái közé tartozik. Öröm forgatni ennek a gazdag és szellemes könyvnek a lapjait. S van abban valami szép igazságtevés, hogy a Magyar Tudományos Akadémia adta ki ezt a munkát, annak a Hatvany Lajosnak a könyvét, aki évtizedeken át küzdött a régi akademizmus, irodalmi konzervatívizmus ellen, akit külföldre kényszerített az ellenforradalom s aki idegenben is úgy őrizte készülő könyvének céduláit, mint egy-egy darabját az igazi hazának.Pándi Pál 5