Élet és Irodalom, 1958. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)

1958-03-14 / 11. szám - Simon Lajos: Hangulat csillag-nézés közben… | Akit a pártja megtagad… • vers (4. oldal)

4­ELEM ÉS IRODALOM A művészeti élet új Kossuth-díjasai A kormány a művészetek terén kifejtett munkásságáért a Kossuth­­díj I. fokozatával és a vele járó 50 000 forintos pénzjutalommal tün­tette ki DÉSI-HUBER ISTVÁN FESTŐMŰVÉSZT egész életművéért. A Kossuth-díj II. fokozatával és a vele járó 35 000 forintos pénzjuta­lommal tüntette ki MEDGYASZAY VILMA ELŐADÓMŰVÉSZT az új magyar dalirodalom megértése és megszerettetése érdekében végzett több évtizedes tevékenységéért. NÁDASI FERENC BALETTMŰVÉSZT több évtizedes kiváló balettoktatói és balettművészi tevékenységéért. RAJZ JÁNOS SZÍNMŰVÉSZT kiemelkedő színházi és fiknaalakítá­­saiért, TÁTRAI VILMOS, BANDA EDE, IVÁNYI JÓZSEF és SZŰCS MIHÁLY ELŐADÓMŰVÉSZEKET a klasszikus, valamint a magyar ze­neművek kiváló tolmácsolása és nép­szerűsítése terén végzett munkáju­kért. (A díj egyenlő arányban meg­osztva). A Kossuth-díj III. fokozatával és a vele járó 20 000 forintos pénzjuta­lommal tüntették ki HINCZ GYULA FESTŐMŰVÉSZT kiváló könyvillusztrációiért, KOLLÁNYI ÁGOSTON FILMRENDEZŐT több nagysikerű természettudomá­nyos, ismeretterjesztő és népszerű tudományos film alkotásáért. SIMON LAJOS: Hangulat csillag­ nézés közben... Milyen közel van most az ég , földünkre hajlik szép szelíden Ujjam hegye az űrbe ér, s a csillagoknál melegítem. Nagyképű bolygó-gyermekek vásottak kissé, kicsit rosszak szaladgálnak, s a tejúton színes kövekkel játszadoznak. Magot talált az égi tyúk csibéit hívja kotkodálva A Vénusz, mintegy szép szemi leány áll egy szál pongyolába A Göncölszekér lovai megtáltosultan elloholtak, mert bóbiskol a vén kocsis szájából dől az alkohol szag. Akit a pártja megtagad... Akit az anyja megtagad úgy jár a földön, mint a vak de társat talál végül s nem kóborol a semmibe, () az árvasággal bús szíve majd lassan összebékült Kit megtagad a kedvese tűnődik: vízbe vessem-e testem, vagy sínre dűljek? De megy a bánat, jön a lány kiért a ráncok homlokán mosolyra szelídülnek. Akit a pártja megtagad mert rongy volt egykor, rongy alak s még most is bűnt takargat Akad barátja még neki zsebeit pénzzel tömheti, de nem lel nyugodalmat! T PETŐFI ÉS KOSSUTH (Folytatás az L oldalról) válása. A másik: Kossuth kezdi a „robbantást” (ha forrásaink szavahi­­hetőek), mégpedig néhány fokkal nyersebben, fölényesebben és arisz­­tokratikusabban, semhogy a maga plebejus módján büszke Petőfi ezt szó nélkül eltűrhetné. Ennél keve­sebbért is felforrt a vére, de most történt meg először, hogy politikai szövetségessel kellett szembefordul­nia. Ezilőtt járt Pesten Beck Károly, a magyar származású német író, az „ifjú Németország“ egy időben túl­­hangosan ünnepelt költője. Találko­zott Petőfivel, s később, sajnos, évti­zedekkel később, leírta hosszas be­szélgetésüket. Nagy kár ezért a ké­sésért, hiszen egy rekonstruált be­szélgetés hitele fordított arányban áll a beszélgetés és a rögzítés között eltelt idő hosszával. Amit Beck le­jegyzett, az aligha tükrözi Petőfi 1846-os véleményét, sokkal inkább két évvel később,­ álláspontját. De bizonyos igazság-elemek nyilván az 1846-os keltezés mögött is vannak, hiszen a két nagy, a költő és po­litikus ellentéte törvényszerűen éle­ződött ki 1846-ban. Petőfi azt mon­dotta volt Becknek, hogy „Kossuth tehetségeit csodálom, de személyesen nem bírja sympathiámat”. Fontos az érvelés: „Egy igazi demokratának nem volna szabad oly gyermekesen belebőszülve lenni aristokratikus kedvtelésekbe és válogatott modorá­ba. ” Caesar hírszomjával és vesze­delmes svadájával bír, de hiányzik neki — kell gyanakodnom — egy Brutus és Cassius önmegtagadása.“■ Beck, aki szeretett színezni, poéntí­­rozni, nyilván ezúttal is eltúlozta az évtizedekkel korábban hallottakat, hozzáadva azokhoz Petőfi és Kossuth kapcsolatának 1848—49-ből ismert diszharmonikus mozzanatait. De a lényeg találó: a plebejus demokrata Petőfi makacsul kifogásolja a liberá­lis progresszió vezéralakjának arisz­tokratikus kedvteléseit. Ismeretes például, hogy amikor 1849 júniusá­ban Kossuth családjával bevonult a felszabadult Pestre, Petőfi és bará­tai elítélték ezt a fejedelmes mozdu­latot Az Ellenzéki Körben ismét együtt vannak. Amikor 1847-ben, Baj­za szerkesztésében, Németországban, megjelenik a Kör politikai zsebköny­ve, az Ellenőr, a „poéta” mellett ott „,figurái” Kossuth Lajos, igaz, hogy Dergenyei álnéven. Amikor kiélező­dik­ a harc, amikor élesen kerül szembe egymással progresszió és reakció, akkor Petőfi és Kossuth egymás mellett állnak, s kapcsola­tukat az jellemzi, ami összeköti őket, s nem az, ami nézeteiket elvá­lasztja. Mint 1848 márciusában is. Sajátos egység ez a márciusi, hiszen erős szubjektív ellentéteken keresz­tül érvényesül. Nemcsak régi ellen­téteken, hanem újkeletű, friss, már­ciusi ellentéteken keresztül is. Kos­suth harcát a pozsonyi országgyűlés­ben, majd frontáttörését a reakcióval szemben történelmi erővel segítette a pesti népmegmozdulás. Enélkül nem győzött volna. Kossuth felismer­te a pesti események jelentőségét,és a népmozgalom szelét befogta a maga politikájának vitorláiba. A plebejus népmegmozdulás lenn, a győzelem­re vitte a középnemesi progressziót fenn. De Kossuth nemcsak jobbról védte meg a maga politikáját a bal­oldali erőkre támaszkodva, hanem fellépett a baloldallal szemben isi, háta mögött Pozsony tekintélyével. Amikor a pesti fiatalok küldöttsége Pozsonyba érkezik, Kossuth ellenzi meghallgatásukat, sőt rosszallását is érezteti a márciusi megmozdulás miatt. Mennyi ebből az elvek szerinti taktika, vagy a hézagos információ­kon alapuló bizonytalanság, ki tud­ná azt ma már megmondani! Ennél sokkal fontosabb az, hogy mindettől függetlenül: Kossuth a haladás ér­dekében használja ki Pozsonyban a márciusi eseményeket, viszont Pest, értesülve Kossuth bizalmatlanságá­ról, egy időre még szembe is fordul vele. Március 22-én írja levelében Kovács Lajos Széchenyinek: „Kinek cocarde-ján még reggel Kossuth ne­ve volt, délbe letépték és elvetették: rémítő az exasperatio a diaeta ellen, hogy itt nincs.’* (Kossuth ugyanis ek­kor még ellenezte az országgyűlés Pestre költözését.) Petőfi egész politikai tevékenysé­ge bírálatot sugároz Kossuth fe­lé. Nem személyi síkon éleződik ez ki, de politikai felfogásuk között nyilvánvaló a jelentős különbség. Is­merjük a történelem menetét: már­cius után átmenetileg forradalmi apály következik, Petőfiék politikája időlegesen elszigetelődik, tömegbázi­suk gyengül, Petőfi versekben, nép­gyűléseken támadja a megalkuvás­ra hajló, bizonytalan kormánypo­litikát. Ez a bírálat Kossuthot is éri, de a lényeg most nem az, hogy a ple­bejus bírálat kiélezi ellentéteiket, ha­nem az, hogy Kossuth a maga követ­kezetes középnemesi progressziójá­nak érdekében tudja felhasználni az őt is érő plebejus­­kritikát. S amikor július 11-én az országgyűlés Kos­suth nagyszerű beszédének hatása alatt egyhangúlag megajánlja a száz­ezer katonát, s a negyvenkét milliót, Petőfi minden fenntartás nélkül zen­­dít rá, hogy „Ismét magyar lett a magyar’*. S hozzáteszi, nagyon jel­lemzően és nagyon jelentősen: „Mert ekkorig nem volt a* ’*. A forradalmi ár emelkedése, amely 1848 őszén Pe­tőfi igazolásához, Lamberg felkonco­­lásához vezetett, Kossuth útját is jelentette a Honvédelmi Bizottmány elnöksége felé, s a hadsereg győzel­meit is a betolakodókon. Kossuth zsenialitását dicséri, hogy mert a tö­megre támaszkodni, még akkor is, ha a tömegmozgalom célkitűzései nem voltak mindenben azonosak az övéi­vel. Ebben, ennek az erőnek a nem­zeti függetlenségi politika érdeké­ben való felhasználásával, lépett túl saját osztálya korlátain is. A Petőfi és Kossuth kapcsolatát megvilágító adatok nagy része megtalálható Hatvany Lajos koszo­­rútlanul is koszorús Petőfi-könyvé­­ben. Ő az, aki pompás szemléletes­séggel állítja egymás mellé Petőfi és Kossuth gondolatmenetét, amellyel megindokolják, hogy miért fogadták el az 1848 március 30. leiratot. Si duo faciunt idem non est idem —■ kettejük álláspontjának közös voná­sa mögött liberalizmus és demokra­tizmus éles ellentéte húzódik meg. S mégis, Hatvany Lajos, aki ilyen ki­tűnően illusztrálja ellentéteik lénye­gét, arra a következtetésre jut sum­­málásában, hogy ,,A forradalomnak Kossuthban és Petőfiben megteste­sült szelleme ellen vét, aki a forra­dalom alatti magatartásuk ellenté­teit a forradalom előtti torzsalkodá­saiknak s a belőlük folyó hiúsági sé­relmeiknek tulajdonítja. Amikor pe­dig nyilvánvaló, hogy ezek az el­lentétek az ellenzéki vezérből lett guvernementális politikus és a sza­bad költő helyzetének ellentmondá­saiból fakadtak. Ezért kellett Kos­suthnak taktikáznia, amikor Petőfi az utcai tömegek élén kiálthatta ki és írhatta le a maga szenvedély-su­gallta igazát.“ A mi felfogásunk sze­rint a 48-as ellentétek nem függet­lenek a 48 előtti „torzsalkodásoktól“, s az ellentét lényege 48-ban sem a „szabad költő’* és a „guvernementá­lis politikus” ellentéte, hanem a libe­rális vezér-politikus és a plebejus költő-vezér ellen­tété.­­■ Az pedig, hogy Kossuth 48-ban „guvernementális’*, Petőfi pedig kormányhivataltól „sza­­bad költő“, megintcsak szükségszerű megnyilatkozása társadalmi viszo­nyainknak. E viszonyok között for­radalmas, minőségi ugrás 48-ban, hogy Kossuthból miniszter lett, hogy hatalomra került a nemesi ellenzék — de ezek az állapotok nem voltak még elég érettek arra, hogy a plebe­jus demokrácia kormányra kerüljön. S ami ezzel együtt jár: Kossuth aktív politikai bázisa szélesebb volt, mint Petőfié. A mi viszo­nyaink között 1848—49-ben Kossuth politikája volt a legtöbb, amit még mint guvernementálisan országos po­litikát lehetett csinálni. Országos po­litika volt a Petőfiéké is, olyan té­nyező, amellyel a kormányzatnak számolnia kellett, de ezt a politikát akkor még nem lehetett kormányza­tivá tenni. De lehetett képviselni köl­­tőileg, lehetett akkor verssel csinál­ni országos politikát, lehetett verssel hatni a közvéleményre és a kor­mányzatra, lehetett lírában kiteljesí­teni azt, amit a közvetlen politikai cselekvésben még nem, vagy csak féleredményig lehetett elvégezni. Pe­tőfi és Kossuth szövetségének is, el­lentéteinek is végső oka tehát: libe­ralizmus és demokratizmus viszonya a reformkorban és 1848-ban. S ez a döntő eleme Petőfi és Vörösmarty szövetségének és ellentétének is, amely a kor haladó irodalmán belül jellegzetesebb és korváltóbb ellentét (és szövetség) mint a Petőfi és Arany-párhuzam, amelynek lényege az alapelveken nyugvó, a demokra­tizmuson belüli szövetség. (Szövetség, s nem teljes nézet és tempó-azonos­ság Petőfi haláláig sem, de ennek a kapcsolatnak természete sokkal kö­zelebb áll — ha ugyan hasonlítható reláció az írói kapcsolat — Ady­­és Móricz kapcsolatához, mint Ady és Babits ellentétéhez.)­e nem véletlenül játszik oly nagy szerepet a Petőfi és Kos­suth érintkezéseire emlékezők leírá­saiban és Hatvany Lajosnak egyéb­ként izgalmasan mozgató summálá­­sában a modor, illetve a kettejük helyzete közti különbség kérdés­komplexuma. Ha igaz az, hogy Kos­suth túllépett osztálya korlátain, amikor politikájában merészen tá­maszkodott a tömegekre, márpedig ez igaz, akkor sematizálnánk a Kos­­suth-képet, ha eltagadnánk, hogy mi­ben maradt meg viszont osztálya hű fiának, miben váltak el ő egyéni korlátaivá osztályának korlátai. A marxista történetírás rámutatott már arra, hogy Petőfiék demokratikus bi­zalmatlanságára Kossuth iránt, Kos­suth liberális bizalmatlansággal vá­laszolt a demokraták iránt. Kétségte­len az is, hogy Petőfi feltétlen rajon­­­­gása nemért abban a forradalmi­ egyetértésben gyökerezik, amely a költő és a hadvezér kapcsolatát alap­vetően meghatározza. S ebből az is következik, hogy Bem és Kossuth kö­zött is voltak politikai nézeteltérések — például a nemzetiségi kérdésben Bem forradalmi álláspontot foglalt el, viszont Kossuth nézetei e tekintet­­ben ekkor még korlátai voltak poli­tikai harcainak. S osztályának korlá­tait mutatta Kossuthnak az az em­beri hibája is, hogy modorában, gesz­tusaiban, allűrjeiben gyakori volt az arisztokratikus, „uralkodói“ vonás, ami lehetett imponáló, meggyőzhe­tett futó benyomások alapján hatal­ma erejéről, de sokakat taszított is, elsősorban a demokratákat. Ez a modor, ez a vezetői stílus lényege szerint ellentmondásba került politi­kája nagy erényével, a tömegekre­­támaszkodás képességével. Ez utób­bi, Kossuth politikája a döntő, de ez a másod-harmadlagos kérdés, a stílus kérdése, nagyon is alkalmas arra, hogy emberi kapcsolatokat mo­tiváljon, kiélezzen, esetleg túlélezzen. Mint ahogy Petőfi esetében is tör­tént. A költő 1848 decemberében, il­letve 1849 janárjában levelet írt Kossuth Lajosnak. A december 24. levelében őrnaggyá való kine­vezését kéri, a második, január 13-án kelt levelében Bem táborába való áthelyezését, vagy — ha ez nem teljesíthető — akkor előleget kér verseire, hogy magánemberként Bemhez indulhasson. Fojtott indulat feszül Petőfi leveleiben, érzik, hogy nehezére esik kérnie Kossuthtól, s hogy gondolatainak és stílusának nyomatékaival is hangsúlyozza ket­tőjük egyenlőségét. Innen a levelek túlzottnak tetsző határozottsága, szinte kihívó öntudata. „Mindenki látja, s ön legjobban — írja — hogy egynek vagyunk legnagyobb díjában, a vezéreknek. Ha sejtésem nem csal — s az én sejtéseim nem szoktak csalni — bennem van annyi erő, hogy, ha pályám nyílik, egyike leszek azon vezéreknek, kiknek Magyaror­szág szabadságát fogja köszönni. Ismétlem: e kérelmemre semminemű önérdek, egyedül a hazaszeretet ösz­tönzött. Ha ambícióból tenném ezt, miilyen nyomorú ambíció volna az, hogy valaki őrnagyságért folyamod­jék, ki máshol, mint én a költészet­ben, már régen generális.“ Nem cse­kély szakák ezek, p­apírravetésüket csak a "két vezér közti korábbi fe­szültség teszi érthetővé, s az a ple­bejus dac, az a hangsúlyos hajlítha­tatlanság, amelyet a hatalmon kívüli költő-generális jelleme présel a so­rokba. K­ossuth áthelyeztette Petőfit Bem táborába, de a kérést, s annak idején Petőfi szabadságolási kérel­mét is, hűvös hivatalossággal teljesí­tette. Sőt az is előfordult, hogy Kos­suth nem fogadta Petőfit személye­sen, amikor a költő ezt levélben kér­te tőle (1849 január 13), amikor pedig május 6-án Bem levelével jelentkezik nála, Kossuth „lekicsinylőleg” fogad­ja Petőfit, amint a költő írta Bemnek: „Amikor tőle kérdeztem, hogy mi­ként rendelkezik jövőm felől, azt a lakonikus választ adta, hogy ez nem tartozik rá, forduljak a hadügymi­niszterhez.’* Vetter, Mészáros és Klapka: velük került összeütközésbe a költő, s bár formálisan igazságuk is volt ezeknek a katonáknak Petőfi­vel szemben, lényegileg Petőfinek volt igaza — az egyébként kitűnő — katonákkal szemben. Akik közül Klapka a szabadságharc vezérkará­nak legjobbjaihoz tartozott. Kos­suth nem ismerte fel ezekben az af­férokban Petőfi lényegi igazát, hű­vös fölényt tanúsított Petőfi iránt, inkább átnézett ügyei felett, mint­sem érdeklődött volna irántuk. Petőfi nem tartozott Kossuth köl­tő-rajongói közé. Sohasem írt verset Kossuthról, annál inkább írt Hindor- Jámbor Pál, Sárosy Gyula, s mások, akik akkor hasznos lírával emel­ték Kossuth nimbuszát. Petőfit po­litikai nézetei, Vörösmartyt zárkó­­zottabb egyénisége tartóztatta meg az aktuális ditirambusoktól. A de­mokraták körében pedig, különö­sen a legkövetkezetesebb forra­dalmárok közt, egyre erősödött az elégedetlenség a Kossuthot övező kritikátlan rajongás miatt, s ennek a véleménynek nemcsak Petőfi adott kifejezést, a maga módján, Kossuth­­hoz írott leveleiben és baráti beszél­getéseken, hanem Horarik János is, 48 egyik legradikálisabb forradalmá­ra, aki már szocialisztikus nézeteket is hirdetett. „Ti mint újságírók és politikusok, sohase kapaszkodjatok életre-halálra személyekbe, ha még úgy istenítik is őket, mert ezzel el­áruljátok, hogy még nem vagytok tisztában az igazi élettel és a világ­­történelemmel. Senkit se csodál­junk ... Egy politikai személyiség ér­tékelésénél ne menjünk tetteiknél tovább, tehát a máig, a holnap me­gint tettei által legyen megjelölve és igazolva.’* Majd Zerffy ellen fordítva szavait, írja: „Amit Kossuth polgár­társ elvégzett, igazságosan értékelni képes vagyok és tényleg értékelem. Tömjénezni és csúszni, mászni előtte azonban nem fogok soha ... Mennyi­re szenvedhet belsejében a derék Kossuth, hogy maga körül és az egész országban alázatos, szolgai ele­mek nagy számát látja és ezen elgon­dolkozik.’* (Lásd Torday György: Horarik János c. könyvét.) De többről is szó van itt, mint Kossuth magatartásának s a kö­rülötte kialakult hódolkodás szelle­mének Petőfit és a demokratákat sértő voltáról. Nemrégiben olvastam Csabai Tibor „Kossuth és az iroda­lom“ című, kéziratban levő monog­ráfiáját. Kossuth és a kor képét sok új adattal s érdekfeszítő szempont­ból világítja át ez a tanulmány, amelynek egyik legnagyobb s leg­­szívenütőbb tanulsága számomra az volt, hogy Kossuth, a reformkornak és 48-nak ez az óriása, aki zseniális politikusnak, nemzetvezérnek bizo­nyult, aki páratlan tetterővel és hely­zetismerettel aknázta ki a magyar vi­szonyok lehetőségeinek maximumát a nemzeti függetlenség ügyéért, ez az óriás valójában nem eszmélt rá ar­ra, hogy milyen hatalmas szerepe van a magyar irodalomnak a negy­venes években, hogy micsoda nem­zetmozgató erő feszül Petőfi, Arany, Eötvös, Tompa, Vörösmarty, Jókai s a többiek munkásságában. Mintha megrekedt volna Jósikánál. Nem ar­ról van itt szó, hogy Kossuth nem ismerte vagy nem ismerte el ezeket az írókat. Nyilatkozatai ennek ellen­kezőjét bizonyítják. Tudjuk azt is, mennyire becsülte Vörösmartyt, s hogy Bajzát a Kossuth Hírlapja szer­kesztésével bízta meg. Az is kétség­telen, hogy a negyvenes évek elején, a Pesti Hírlap hasábjain, jelentősen szólt hozzá irodalmi kérdésekhez, s látta is az irodalom feladatait. De mindezt nem tudta szervesen bele­­építeni a maga politikai koncepció­jába. Nem látta meg ennek az iro­dalomnak tényleges politikai jelentő­­ségét. Eötvössel vitába szállt, s jog­gal, hiszen a centralizmussal szem­ben abban a konkrét történelmi hely­zetben Kossuthnak volt igaza. De nem ismerte fel Eötvös centralista nézetei mögött regényeinek hatalmát; jelentőségét a 41 felé emelkedő ma­gyar közéletben Petőfi plebejus de­mokratizmusával szembefordította őt. liberális meggyőződése, de ellentéteik mögött nem ismerte fel Petőfi köl­tészetének korszakos nagyságát. S ez a lényegi fel­ nem ismerése az iroda­lom konkrét nagyságának és szere­pének: ez is korlátja volt Kossuth tevékenységének, ez is olyan vonás, amely távolította tőle, Petőfit, vagy Aranyt, sőt Tompát is, aki egyik le­velében azt írta Arany Jánosnak, hogy „olyan ember, mint Kossuth, minden ötven évben születhetik, de olyan, mint Petőfi, ötszáz alatt sem“. A történelem túlzásnak minősítette ennek az állításnak mindkét oldalát: Kossuthoz fogható politikust nem lá­tott a század második fele sem, de Petőfihez­­fogható költő kettő is élt és halt már a megjósolt „ötszáz éven*’ belül: Ady, s — a Petőfi és Ady fü­zét továbbvivő — József Attila, Petőfi és Kossuth. Nem állítot­tunk ide tanúskodni minden fellelhető adatot kettejük kapcsolatá­ról. De talán az eddigiekből is kiraj­zolódik a fegyvertársi viszonyon be­lül megmutatkozó diszharmónia a kor két nagyja között. Ha valaki a lé­nyegtől függetlenül, önmagukban né­­zi ezeket az adatokat, nyilván árnya­kat fog látni a Kossuth-arcon, ed­dig észre­ nem­ vett árnyakat. De csak azok számára tűnhet szentségrombo­lónak ez a gondolatmenet, akik nem az igazi Kossuthot (és az igazi Pető­fit) látták maguk előtt, hanem az istenített, embertelen arányúvá és jelleművé növelt politikust és köl­tő-vezért. A lényeget lássuk a ne­mesi liberális Kossuthot és a plebe­jus forradalmár Petőfit, s akkor ter­mészetessé válik, ami különben pro­fánul hat: kettejük ellentéteinek megmutatása. Közvetlen és közvetett ellentéteké egyaránt. S mégegyszer billentsük helyre az esetleg elmoz­dult arányokat. Ez az ellentét a ha­ladás táborán belüli ellentét volt, de sohasem vetette le a történelem­ kö­­vetelte fegyvertársi viszony kötelé­keit. Amikor a császári csapatok Pest alá érkeznek, Kossuth magához hivatja Petőfik Aranyt, Egressyt és Fáncsyt, s felhívja őket, hogy tartsa­nak népgyűléseket a város védelme érdekében. A két költő és a két szí­nész vállalja a feladatot, másnap meghirdetik a népgyűléseket, jú­lius másodikára. De azok megtartá­­sára már nincs idő. Július másodikára a kormány és az országgyűlés Sze­gedre távozik. PÁNDI pAl­ us

Next