Élet és Irodalom, 1959. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)
1959-01-02 / 1. szám - Forgács László: A valósághű Petőfi-kép kialakításáról. Dienes András könyve kapcsán • könyvkritika • Petőfi a szabadságharcban (Akadémiai) (9. oldal) - Varsányi Pál: Petőfi „Az apostol” c. költeményéhez készült fametszetsorozatból • kép (9. oldal) - Illés Béla: Fjodor Gladkov • nekrológ • A világirodalom két nagy halottja (9. oldal) - Fáy Árpád: Lion Feuchtwanger • nekrológ • A világirodalom két nagy halottja (9. oldal) - Vlagyimir Lugovszkoj: Csillag • vers • Csanády János fordítása. (9. oldal)
A valósághű Petőfi-kép kialakításáról Dienes András könyve kapcsán Hatvany Lajos így él Petőfi- je óta, úgy tetszik, a Petőfi-kutatók egy része fokozott figyelmet fordít az életrajz kérdéseire. Hatvany igen szépen és újszerűen megírt élet-krónikája ugyanis a kortársak vallomásából s a korabeli forrásokból igyekezett kihámozni a költő egyéniségét, s ebből következtetett vissza a pályaszakaszok költői termésére. A régebbi Petőfiéletrajzok jobbára szubjektivisztikus természetűek voltak, s filológiai megbízhatóságukhoz számos ponton fért kétség. íróik eleve kialakították a maguk Petőfi-képét, s — durván fogalmazva — ezt törik-szabad igazolták az életút magyarázatában. A mai, progresszív igénnyel fellépő kutatók, elsősorban Hatvany és Dienes, tárgyilagosságra törekednek: nincs okuk sem megszépíteni, sem megrágalmazni hősüket, hiszen a magukénak vallják, még ha nem is értik meg hitelesen útja irányát. Ez forrósítja át Dienes adatközlését, szakszerű leírását s a vég magyarázatában egyenesen hadtörténetileg tüzetes stílusát. A kritika rámutatott könyve érdemeire s felhívta a figyelmet néhány fontosabb kifogásolnivalóra is. Ezért célszerűbbnek látszik ez alkalommal arról szólni, ami szemléletében az egész Petőfi-értékelés szempontjából fontos. Az első ilyen kérdés a segédtudományok és az irodalomtörténetírás viszonya. Dienes könyvében (Petőfi a szabadságharcban. — Akadémiai Kiadó, 1958.) az életrajz — 1848 szeptemberétől Petőfi haláláig — túlnyomólag az ember bemutatását célozza. (Nem is szólva műve második, nagyobb feléről, amely kizárólag hadtörténeti szempontból fontos kérdést, Petőfi halálát és valószínű sírhelyének megállapítását tárgyalja.) És szinte meg sem kísérli kapcsolatba hozni az embert a költővel. Figyelme középpontjában az egyéniség tettei, az őt körülvevő környezet bemutatása, ellenségek, feljebbvalók, barátok jellemének megfejtése áll. Sokkal kevésbé nyűgözik a tulajdonképpeni irodalomtörténeti kérdések, szabadságharcos Petőfi költészetének kérdései, ezek semmivel sem pedig hát kevésbé izgalmasak, mint mondjuk Mészáros Lázár „filozófusi” karakterének magyarázata. De nemcsak a költő felett siklik el tekintete. Petőfi politikai összetűzéseit is felületesen, sőt ferdén világítja meg. Hangsúlyozott „megértése” a Petőfivel összetalálkozó nemesi kormányzat többékevésbé tehetséges vagy akár még oly tehetségtelen képviselői iránt: szemlátomást magának a könyv hősének, Petőfinek meg nem értéséből fakad. Számos példát idézhetnénk a könyvből állításunk igazolására. Mészáros Lázár, a maradi hadügyminiszter nem nevetséges többé, hanem mulatságos, humoros alak; Vetter a „nyakravalós” tábornok nem is olyan rossz ember; Klapkára nem haragudhatunk. Kossuth mindig a költő pártfogója volt és csak azért egyezett bele a gáncsoskodó tábornokok és miniszterek döntéseibe, mert azt akarta, hogy a költő verset írjon és ne katonáskodjék. A nemesi liberális hadvezetés és kormányzat képviselői mind mélységes megértést váltanak ki a mű szerzőjéből, viszont Petőfi fellépéseinek pusztán morális s elmosódó körvonalazású politikai motiválását kapjuk. A plebejus forradalmár szembenállása, egyre fokozódó s antagonisztikusabbá mélyülő ellentéte az úri Magyarország liberális képviselőivel lényegében eltűnik. Etekintetben Dienes ■ petőfi-értékelése Illyés emlékezetes életrajzához képest is visszakozást jelent. A nyakravaló affér magyarázatában Illyés álláspontja ez volt: „A forradalom fegyelme más, mint a kaszárnyáké.” Dienes revideálja ezt a magyarázatot. Megérti pl. Vetter Antalt, aki „nagyon értelmes és becsületes katona volt, éppen nem hadvezér, de kiváló és erélyes szervező, a forradalom ügyét kevés császári eredetű tiszt szolgálta hűségesebben, mint ő... A szíve a miénk, de a K. u. K.-copf a fején maradt, ez is tagadhatatlan. Ilyen ember volt, ilyennek kell elfogadni.” S végig az egész könyvön ilyen „tárgyilagossággal’ közeledik a költővel szembenálló nemesi kormányzat képviselőihez. Ugyanakkor elhomályosodik a valódi forradalmárok arculata. Bem forradalmi nemzetiségi politikáját rokonszenvezve ismerteti ugyan, a hadvezért mégis „romantikus szabadságrajongónak” nevezi. Miről van itt szó? Iménti Vetter-példánkon is jól láthattuk, hogy Dienes összemossa a forradalom és a szabadságharc fogalmát. Vettert a forradalom szolgálatában állónak tartja csak azért, mert a nemesség vezette szabadságharc tábornoka. Bemet illető értékelésében igen ellentmondáshoz vezet a romantikus szabadságrajongó képe — meg az a nagyon is átgondolt forradalmi demokratikus elgondolás, amellyel a „kis öreg” meghódítja a nemzetiségi területek egész népét. Dienes értékelésének fő tévedései innen már világosan láthatók. Petőfiben csupán a márciusi hőst látja, aki felrázta a népet álmából. És nem veszi észre, hogy — irányát tekintve — Petőfi és a márciusi ifjak radikális szárnya, a nemesi vezetéssel szemben küzdött a nemzet demokratikus forradalmáért és függetlenségéért. Ez az igazi oka annak, hogy a szabadságharcban részvevő nem lelhette meg méltó Petőfi helyét a nemesi hadvezetés gépezetében, s csupán Bem oldalán fejthette ki Szabadságharcos és forradalmi tevékenységét. És ezen a ponton válik további Petőfi-kutatásaink szempontjából fontossá a vita Dienes módszereivel, szemléletével és Marxista Petőfi-kutatóink nem hányhatnak szemet afölött, hogy a politikus és a költő 1848 márciusa után egyre fokozottabban került szembe a nemesi vezetéssel. Tudomásul kellene végre venni, hogy Szabadszállás nem volt véletlen, hogy a debreceni kilincselés, megaláztatás, a forradalmár őrizetbe vétele stb. — a plebejus forradalmár és a nemesi liberális vezetés között kibontakozó, történelmileg szükségszerű konfliktus megnyilatkozása volt. Mit jelent ez a költői életmű szempontjából? Azt, hogy Az apostol nem epizodikus jelentőségű alkotás 1848—1849 Petőfijének művében, hanem egy új szemléletmód bevezetése és kifejezése. És — ehelyütt nincs terünk Az apostol újszerűségének elemzésére — ez az átkezdés a hasonló természetű konfliktusok újraéleződésekor további költői keresést eredményez. Gondoljunk csak arra, hogy a főváros feladása után Mezőberénybe menekülő költő, végképp kiábrándulva a kossuthi vezetésből csak „polgár’ kíván lenni. Abban igaza is van Andrásnak, hogy ekkor Dienes írja a Karaffa-drámatöredéket. A Karaffa-töredék Az apostol vonalának folytatása..Nem arról van szó Mezőberényben, amit annak idején Németh László egyfelvonásosával kapcsolatban pro és kontra tévesen állítottak. Nem a szabadságharc elutasítása, a tettekről való lemondás igénye — de nem is a töretlen forradalmi optimizmus ütközik itt meg Petőfi lelkében. Arról van szó, hogy a plebejus forradalmár teljes joggal és immár végérvényesen ábrándult ki az ingatag, a forradalmárokkal szemben a kőkemény kéz, a Görgey-féle belső ellenséggel szemben engedékeny politikát folytató nemesi vezetésből, s ezzel a politikával szemben — Az apostol kezdeményeit folytatva — most már az úri Magyarország egésze ellen fordul. a A „szabadságharc" Petőfije Kossuthékat bírálva támogató, taktikus Petőfi is —, aki egyébként jól látta Kossuth fölényét a korlátolt, békepárti liberálisok fölött. A szabadságharc Petőfije Kossuthékból kiábránduló és a az úri Magyarországgal szakító, stratégiáját kialakító plebejus forradalmár is. És az igazságot nem lehet elleplezni semmiféle „tárgyilagossággal”, amelyről egyébként a döntő pontokon kiderül, hogy merő szubjektivizmus. Petőfi a szabadságharcban is forradalmár volt s ez jellemzi e korszakban keletkezett költői alkotásait... FORGÁCS LÁSZLÓ ,, ... Szomszédasszony, viselje gondját..." Varsányi Pál: Petőfi „Az apostol” c. költeményéhez készült fametszetsorozatból - 9 A VILÁGIRODALOM KÉT NAGY HALOTTJA FJODOR GLADKOV Már évtizedek óta klasszikusnak számít, a szocialista kusának. irodalom élő klassziEgyike azoknak, akik ott voltak az indulásnál, a szocialista realizmus útját építették, amikor még hírét sem hallották ennek a fogalomnak. És megérte, hogy a szocialista kultúra minden ellenségének, minden nyílt és titkos támadása, méregkeverése, minden gáncsvetése ellenére, a világirodalom élén a szocialista irodalom halad, megértve és hirdetve a világ népeinek a munkásosztály vezetése, a kommunista párt vezetése alatt vívott nehéz, sikeres harcainak tanulságait, biztos kézzel mutatva a jövendő felé. Még nem volt negyvenéves Fjodor Gladkov, amikor Cement című regénye világsikert aratott. Alig fejeződött be a háromesztendős polgárháború, s még nem fejeződött be a romok eltakarítása, amikor ő már regényt, nagyméretű és mélyenszántó regényt írt a szocialista építés sikereiről. Szépített? Lakkozott? Nem! Elsőül mutatott rá nemcsak a szocialista építés nehézségeire, de elsőül ábrázolta azokat az erőket is, amelyek legyőzik ezeket a nehézségeket, amelyek minden akadályt elsöpörnek. Ezzel jelentősen hozzájárult nemcsak a szovjet nép, hanem az egész világ dolgozói szocialista öntudatának erősítéséhez. Gladkov Cementje tapasztotta, forrasztotta egybe, hatalmas oszloppá az új irodalom köveit. A Cement megjelenéséig a polgárháború utáni szovjet irodalom kizárólag a polgárháború élményeit dolgozta fel — vagy régebbi, a forradalom győzelme előtti eseményeket ábrázolt. E korszak után Gladkov pontot tett. Természetes, hogy a Cement megjelenése után is egyik legfontosabb témája maradt a szovjet irodalomnak a polgárháború, de a Cement után írott polgárháborús regények már nemcsak azt mutatták meg, hogy a proletariátus forradalma legyőzhetetlen, de előre mutattak a polgárháború befejezése utáni feladatok és eredmények irányába is. Gladkov nem állott meg első világsikerénél, nem pihent babérjain: a Cementet egész sor regénye követte, amelyeknek hatása ugyan nem volt, nem lehetett olyan irodalomtörténelmi, sőt történelmi jelentőségű, mint a Cementté volt, nem lehettek zárókövei egy korszaknak, és faltörő kosai egy új korszaknak, de mélyítették és szélesítették a Cement hatását. Gladkov szeme még élesebb lett, és a keze határozottabb, így szerves része, jelentős életműve tényezője a szocialista kultúráért folyó harc döntő sikerének. A szegényparaszti fiúból 7* lett világhírű író minél magasabbra emelkedett, annál öntudatosabban érezte a dolgozó osztályokkal való közösségét. A nép nyelvén írt, nemcsak a népről, hanem a népnek, millióknak, százmillióknak. A néppel való egybeforrottsága — és egyre gazdagodó elméleti tudása — adta neki azt a tisztánlátást és azt az erkölcsi erőt, amivel sok nehézségen segítette kereső írótársait. Az utathuszas esztendők második felében, amikor a fiatal szocialista írók megrészegedve első sikereiktől, már a hétmérföldes lépéseket is rövideknek tartották, Gladkov óvatosságra intett, a feladatok és e feladatok megoldását szolgáló erők nyugodtabb, elmélyültebb értékelésére. És néhány esztendő múlva, mikor a párt föloszlatta az irreális tempót diktáló, szektássá vált proletár írószervezetei. Gladikov figyelmeztette a magukat győztesnek tekintő „útitárs” írókat, hogy a Rapp által elkövetett hibák nem vették le a történelem napirendjéről a szocialista irodalom győzelmét, nem ástak sírt az osztálytapasztalatok irodalminak, plebejus irodalomnak. Harsányan hirdette, hogy a párt, mikor pálcát tört a szektás irodalompolitika fölött, utat mutatott és utat nyit az igazi szocialista irodalom felé. És ő, aki egy pillanatra sem került volt a szektások befolyása alá, most harcot hirdetett és harcot vívott azok ellen, akik hibáinkból fegyvert akartak kovácsolni a munkásosztály kultúrája, és mindenekelőtt a munkásosztály irodalma ellen. A történelem igazolta Gladkov derűlátását, kemény helytállását. Ahol a szocializmus diadalmasan épül, ott (bármily göröngyös az út) — célhoz ér a szocialista irodalom. A párt vezetése alatt — a most már Mikor Berlinben és szerte Németországban fellobbantak az első könyvmáglyák és a német írók legjava a szélrózsa minden irányába szétszóródott, Lion Feuchtwanger neve a Jud Süss, meg a Josephtus-trilógia első kötete révén már világszerte ismert. A trilógia első része még Németországban jelent meg, a második kötet már Amszterdamban lát napvilágot, 1935- ben, a harmadik Londonban 1942-ben. Jellemző a hitlerizmus aljasságára, hogy a Feuchtwanger könyveket otthon máglyára vetették, azonban tízezerszámra titokban nyomtatták tovább és exportálták külföldire valutáért. Feuchtwanger neve az emigrációban is nagy és népszerű név volt, írói sikereinek titka az angol—amerikai világiban. Thomas Mann szerint az a tulajdonsága, amit az angolok „readable”-nek (olvasmányos nak) neveznek. Tegyük hozzá: nem a bestsellerek silány érdekfeszítéséről van szó, hanem nemesen lebilincselő írásművészetről, amely megbízható, élvezetes, feszültséget teremtő és tartó; minden alapossága ellenére mentes a történelmi regényírás német példáinak csikorgó nehézségétől; filológiai nem húzza le írói pontossága képzelete szárnyait és szárnyalás közben sem téved soha a szemfényvesztés vagy illuzionizmus valóságmentes légkörébe. A nagy német irodalom menekülése sajátos polarizációt teremtett. A két Mann-fivér, Franz Werfel, Lion Feuchtwanger és mások a roosevelti Amerikában kerestek és találtak menedéket, Johannes R. Becher, Willi Bredel, s társaik —a Szovjetunióban, Arnold Zweig — Palesztinában. Ez a földrajzi polarizáció a politikai mágnesesség vonzására alakította ki a maga német emigráns irodalmi központjait, amelyeket túl e kristályosodási pontok távolságán az antifasiszta harc lendületének hatalmas íve kapcsolt egymáshoz. Az antifasiszta háború befejeztével azonban az is kitűnt, hogy a polgári államokba emigrált német írók a politikai távlatlátás másmás fokáig jutottak el: a két Mann-fivér a polgári harcos humanizmus legmagasabb fokáig érkezett, már Werfel lülll!! tudatosan szocialista realista irodalom győzedelmeskedett. És milyen kicsi lett az a „nagy irodalom”, melynek nagysága abban állott, hogy félreértette, vagy tudatosan meghamisította az osztályharc és irodalom viszonyát. Csak az nőtt be az élő irodalomba, ami — habár késéssel — megértette a kort. Mint Maxim Gorkij és mint Martin Andersen Nexő, Gladkov is szinte legutolsó órájáig dolgozott. Élete utolsó esztendői derűsek voltak, hisz ő, aki ott volt a szántásnál, részt vett az aratásban is. Egy életen át harcolt a szocialista irodalom győzelméért, és megérte, látta a szocialista irodalom diadalmas honfoglalását. ILLÉS BÉLA megrekedt individualista pesszimizmusában, Lion Feuchtwanger Franciaországból együtt szerkesztette a Das Wort című moszkvai német, irodalmi lapot Becherékkel, és munkatársa volt az ugyanott kiadott Internationale Litératur-nak is. Az amerikai emigráns polgári írók közül Feuchtwanger jutott el a legmesszebbre a szocialista jövő helyeslésében. Emigrációjának színhelyét az USA-t már nem hagyta el, de mindig hangosan és bátran vállalta a szolidaritást a szocializmus országai, mindenekelőtt saját, német munkás-paraszt állama és Szovjetunió iránt. Amikor az a NDK kormánya 1953-ban a Nemzeti Díjjal tüntette ki, azt írta: „..hogy az NDK ezt a díjat olyan írónak adja, aki nem él államában, döntő bizonyítéka annak a nagyvonalúságnak, amellyel minden építő erőt, amely német, egyesíteni törekszik." A Szovjetunióban való tartózkodása, a szovjet néppel való megismerkedése a harmincas években, nagy hatással volt Feuchtwanger írói szemléletére. „A szovjet olvasóval való találkozásom történelmi regényeimnek nagy próbája volt. Kiderült ám, hogy egyik-másik alakom e próbatételben törékenynek bizonyult." Műveinek szovjetunióbeli kiadása elé írt köszöntőjében beismeri, hogy korai történelmi regényeiben sok még a játékos, öncélú elem, olyasmi, amit szovjet ember formalizmusának nevez. Sajátos, hogy ez a művei elé írt bevezető milyen mély és őszinte önbírálatot tartalmaz; sajátos, hogy a szovjet olvasóval, Gorkij népével való találkozása ilyen öntisztázó számadásra ösztönözte. „Azt gondolom, hogy a műtermek igényét valóban csak olyan művek támaszthatják, amelyek a műértőt és a nagy tömegeket egyaránt kielégítik. Ami csak a tömegízlést elégíti ki — ideig-óráig — az túl könnyű masszából van gyúrva; ami viszont csak az esztétát gyönyörködteti, az többnyire a formájával hat s ezért nem lehet tartós hatása. Igazi értéket az a mű jelent, amely a műértőt, s a natív tömegeket egyaránt megindítja. Ezt a felismerést a szovjet olvasó«el való találkozásaimnak köszönhetem” EAF Árpád LION FEUCHT WANG EU A VLAGYIMIR LUGOVSZKOJ: Csillag Csillag! hideg fényed az angyalok telén átszúr a fenyőtűk hegyébe! Hajnalra rajtuk csak a hó ragyog — s a fehér éj tűz újra szőnyegére. Messzi világod — szárnyas tűzvihar hol atommagvak oldó lánca perdül. Mért nézel rám a jég magvaival, homokszemre, kit a földkéreg eltűr? Lehet, szűk fényed már csak jel nekem, nem űzi láng, mert tested rég kilobbant — s mint vak öreg a rozzant tereken, tétován kapaszkodsz meg földgolyónkban. Légy sanda vén vagy ifjú és erős, nagy-sorsú, kit homok-árnyam csodálhat — de látom tűid és tudom: az egyidős gondolat hatalmasabbá tesz nálad! CSANÁDY JÁNOS FORDÍTÁSA