Élet és Irodalom, 1959. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)

1959-01-02 / 1. szám - Forgács László: A valósághű Petőfi-kép kialakításáról. Dienes András könyve kapcsán • könyvkritika • Petőfi a szabadságharcban (Akadémiai) (9. oldal) - Varsányi Pál: Petőfi „Az apostol” c. költeményéhez készült fametszetsorozatból • kép (9. oldal) - Illés Béla: Fjodor Gladkov • nekrológ • A világirodalom két nagy halottja (9. oldal) - Fáy Árpád: Lion Feuchtwanger • nekrológ • A világirodalom két nagy halottja (9. oldal) - Vlagyimir Lugovszkoj: Csillag • vers • Csanády János fordítása. (9. oldal)

A valósághű Petőfi-kép kialakításáról Dienes András könyve kapcsán Hatvany Lajos így él Pe­tőfi- je óta, úgy tetszik, a Pe­­tőfi-kutatók egy része foko­zott figyelmet fordít az élet­rajz kérdéseire. Hatvany igen szépen és újszerűen megírt élet-krónikája ugyanis a kor­társak vallomásából s a kora­beli forrásokból igyekezett kihámozni a költő egyénisé­gét, s ebből következtetett vissza a pályaszakaszok költői termésére. A régebbi Petőfi­­életrajzok jobbára szubjek­­tivisztikus természetűek vol­tak, s filológiai megbízhatósá­gukhoz számos ponton fért kétség. íróik eleve kialakí­tották a maguk Petőfi-képét, s — durván fogalmazva — ezt törik-szabad igazolták az élet­út magyarázatában. A mai, progresszív igénnyel fellépő kutatók, elsősorban Hatvany és Dienes, tárgyilagosságra tö­rekednek: nincs okuk sem megszépíteni, sem megrágal­mazni hősüket, hiszen a ma­gukénak vallják, még ha nem is értik meg hitelesen útja irányát. Ez forrósítja át Die­nes adatközlését, szakszerű leírását s a vég magyarázatá­ban egyenesen hadtörténeti­­leg tüzetes stílusát. A kritika rámutatott könyve érdemeire s felhívta a figyelmet néhány fontosabb kifogásolnivalóra is. Ezért célszerűbbnek lát­szik ez alkalommal arról szól­ni, ami szemléletében az egész Petőfi-értékelés szem­pontjából fontos.­­ Az első ilyen kérdés a se­gédtudományok és az iroda­lomtörténetírás viszonya. Die­nes könyvében (Petőfi a sza­badság­harcban. — Akadémiai Kiadó, 1958.) az életrajz — 1848 szeptemberétől Petőfi ha­láláig — túlnyomólag az em­ber bemutatását célozza. (Nem is szólva műve második, na­gyobb feléről, amely kizárólag hadtörténeti szempontból fon­tos kérdést, Petőfi halálát és valószínű sírhelyének megál­lapítását tárgyalja.) És szinte meg sem kísérli kapcsolatba­­ hozni az embert a költővel. Figyelme középpontjában az egyéniség tettei, az őt körül­vevő környezet bemutatása, ellenségek, feljebbvalók, ba­rátok jellemének megfejtése áll. Sokkal kevésbé nyűgö­zik a tulajdonképpeni iro­dalomtörténeti kérdések, szabadságharcos Petőfi költé­­­szetének kérdései, ezek semmivel sem pedig hát kevésbé izgalmasak, mint mondjuk Mészáros Lázár „filozófusi” karakterének magyarázata. De nemcsak a költő felett sik­lik el tekintete. Petőfi poli­tikai összetűzéseit is felüle­tesen, sőt ferdén világítja meg. Hangsúlyozott „megér­tése” a Petőfivel összetalálko­zó nemesi kormányzat többé­­kevésbé tehetséges vagy akár még oly tehetségtelen képviselői iránt: szemláto­mást magának a könyv hősé­nek, Petőfinek meg nem értésé­­ből fakad. Számos példát idézhetnénk a könyvből állításunk igazolá­sára. Mészáros Lázár, a ma­radi hadügyminiszter nem nevetséges többé, hanem mu­latságos, humoros alak; Vet­ter a „nyakravalós” tábornok nem is olyan rossz ember; Klapkára nem haragudha­tunk. Kossuth mindig a köl­tő pártfogója volt és csak azért egyezett bele a gáncsos­­kodó tábornokok és minisz­terek döntéseibe, mert azt akarta, hogy a költő verset írjon és ne katonáskodjék. A nemesi liberális hadvezetés és kormányzat képviselői mind mélységes megértést vál­tanak ki a mű szerzőjéből, viszont Petőfi fellépéseinek pusztán morális s elmosódó körvonalazású politikai moti­válását kapjuk. A plebejus forradalmár szembenállása, egyre fokozódó s antagonisz­­tikusabbá mélyülő ellentéte az úri Magyarország liberális képviselőivel lényegében el­tűnik. Etekintetben Dienes ■ petőfi-értékelése Illyés emlé­kezetes életrajzához képest is visszakozást jelent. A nyakra­­való­ affér magyarázatában Illyés álláspontja ez volt: „A forradalom fegyelme más, mint a kaszárnyáké.” Dienes revideálja ezt a magyaráza­tot. Megérti pl. Vetter Antalt, aki „nagyon értelmes és be­csületes katona volt, éppen nem hadvezér, de kiváló és erélyes szervező, a forrada­lom ügyét kevés császári ere­detű tiszt szolgálta hűsége­sebben, mint ő... A szíve a miénk, de a K. u. K.-copf a fe­jén maradt, ez is tagadhatat­lan. Ilyen ember volt, ilyen­nek kell elfogadni.” S végig az egész könyvön ilyen „tár­gyilagossággal­’ közeledik a költővel szembenálló nemesi kormányzat képviselőihez. Ugyanakkor elhomályosodik a valódi forradalmárok arcula­ta. Bem forradalmi nemzeti­ségi politikáját rokonszen­vezve ismerteti ugyan, a had­vezért mégis „romantikus sza­badságraj­ongónak” nevezi. Miről van itt szó? Iménti Vet­­ter-példánkon is jól láthat­tuk, hogy Dienes összemossa a forradalom és a szabadság­­harc fogalmát. Vettert a for­radalom szolgálatában álló­nak tartja csak azért, mert a nemesség­ vezette szabadság­­harc tábornoka. Bemet illető értékelésében ig­en ellentmon­dáshoz vezet a romantikus szabadságrajongó képe — meg az a nagyon is átgondolt for­radalmi demokratikus elgon­dolás, amellyel a „kis öreg” meghódítja a nemzetiségi te­rületek egész népét. Dienes értékelésének fő té­vedései innen már világosan láthatók. Petőfiben csupán a márciusi hőst látja, aki fel­rázta a népet álmából. És nem veszi észre, hogy — irá­nyát tekintve — Petőfi és a márciusi ifjak radikális szár­nya, a nemesi vezetéssel szemben küzdött a nemzet demokratikus forradalmáért és függetlenségéért. Ez az iga­zi oka annak, hogy a szabad­ságharcban részvevő nem lelhette meg méltó Petőfi he­lyét a nemesi hadvezetés gé­pezetében, s csupán Bem olda­lán fejthette ki Szabadsághar­cos és forradalmi tevékenysé­gét. És ezen a ponton válik to­vábbi Petőfi-kutatásaink szempontjából fontossá a vi­ta Dienes módszereivel, szemléletével és Marxista Pe­­tőfi-kutatóink nem hányhat­nak szemet afölött, hogy a politikus és a költő 1848 márciusa után egyre foko­zottabban került szembe a nemesi vezetéssel. Tudomásul kellene végre venni, hogy Szabadszállás nem volt véletlen, hogy a debreceni kilincselés, megaláztatás, a forradalmár őrizetbe vétele stb. — a plebe­jus forradalmár és a nemesi liberális vezetés között ki­bontakozó, történelmileg szük­ségszerű konfliktus megnyi­latkozása volt. Mit jelent ez a költői életmű szempontjá­ból? Azt, hogy Az apostol nem epizodikus jelentőségű alko­tás 1848—1849 Petőfijének művében, hanem egy új szem­léletmód bevezetése és kife­jezése. És — ehelyütt nincs terünk Az apostol újszerűsé­gének elemzésére — ez az át­­kezdés a hasonló természetű konfliktusok újra­éleződése­­kor további költői keresést eredményez. Gondoljunk csak arra, hogy a főváros feladása után Mezőberénybe mene­külő költő, végképp kiábrán­dulva a kossuthi vezetésből csak „polgár’ kíván lenni. Abban igaza is van Andrásnak, hogy ekkor Dienes írja a Karaffa-drámatöredéket. A Karaffa-töredék Az apostol vonalának folytatása..Nem ar­ról van szó Mezőberényben, amit annak idején Németh László egyfelvonásosával kapcsolatban pro és kontra té­vesen állítottak. Nem a sza­badságharc elutasítása, a tet­tekről való lemondás igénye — de nem is a töretlen for­radalmi optimizmus ütközik itt meg Petőfi lelkében. Ar­ról van szó, hogy a plebejus forradalmár teljes joggal és immár végérvényesen áb­­rándult ki az ingatag, a forra­dalmárokkal szemben a kő­­kemény kéz, a Görgey-féle bel­ső ellenséggel szemben enge­dékeny politikát folytató ne­mesi vezetésből, s ezzel a po­litikával szemben — Az apos­tol kezdeményeit folytatva — most már az úri Magyaror­szág egésze ellen fordul. a A „szabadságharc" Petőfije Kossuthékat bírálva tá­mogató, taktikus Petőfi is —, aki egyébként jól látta Kos­suth fölényét a korlátolt, bé­kepárti liberálisok fölött. A szabadságharc Petőfije Kossuthékból kiábránduló és a az úri Magyarországgal sza­kító, stratégiáját kialakító plebejus forradalmár is. És az igazságot nem lehet ellep­lezni semmiféle „tárgyilagos­sággal”, amelyről egyébként a döntő pontokon kiderül, hogy merő szubjektivizmus. Petőfi a szabadságharcban is forradalmár volt s ez jellemzi e korszakban keletkezett köl­tői alkotásait... FORGÁCS LÁSZLÓ ,, ... Szomszédasszony, viselje gondját..." Varsányi Pál: Petőfi „Az apostol” c. költeményéhez készült fametszetsorozatból - 9­­ A VILÁGIRODALOM KÉT NAGY HALOTTJA FJODOR GLADKOV Már évtizedek óta klas­­­szikusnak számít, a szo­cialista kusának. irodalom élő klasszi­Egyike azoknak, akik ott voltak az indulásnál, a szocialista realizmus útját építették, amikor még hírét sem hallották ennek a foga­lomnak. És megérte, hogy a szocialista kultúra minden el­lenségének, minden nyílt és titkos támadása, méregkeve­rése, minden gáncsvetése el­lenére, a világirodalom élén a szocialista irodalom halad, megértve és hirdetve a világ népeinek a munkásosztály vezetése, a kommunista párt vezetése alatt vívott nehéz, sikeres harcainak tanulságait, biztos kézzel mutatva a jöven­dő felé. Még nem volt negyvenéves Fjodor Gladkov, amikor Ce­ment című regénye világsi­kert aratott. Alig fejeződött be a háromesztendős polgár­­háború, s még nem fejeződött be a romok eltakarítása, ami­kor ő már regényt­, nagymére­tű és mélyenszántó regényt írt a szocialista építés sikereiről. Szépített? Lakkozott? Nem! Elsőül mutatott rá nemcsa­k a szocialista építés nehézségei­re, de elsőül ábrázolta azokat az erőket is, amelyek legyőzik ezeket a nehézségeket, ame­lyek minden akadályt elsöpör­nek. Ezzel jelentősen hozzá­járult nemcsak a szovjet nép, hanem az egész világ dolgozói szocialista öntudatának erősí­téséhez. Gladkov Cementje ta­pasztotta, forrasztotta egybe, hatalmas oszloppá az új iro­dalom köveit. A Cement megjelenéséig a polgárháború utáni szovjet irodalom kizárólag a polgár­­háború élményeit dolgozta fel — vagy régebbi, a forradalom győzelme előtti eseményeket ábrázolt. E korszak után Gladkov pon­tot tett. Természetes, hogy a Cement megjelenése után is egyik legfontosabb témája maradt a szovjet irodalomnak a polgárháború, de a Cement után írott polgárháborús regé­nyek már nemcsak azt mutat­ták meg, hogy a proletariátus forradalma legyőzhetetlen, de előre mutattak a polgárhábo­rú befejezése utáni feladatok és eredmények irányába is. Gladkov nem állott meg első világsikerénél, nem pihent ba­bérjain: a Cementet egész sor regénye követte, amelyeknek hatása ugyan nem volt, nem lehetett olyan irodalomtörté­nelmi, sőt történelmi jelentő­ségű, mint a Cementté volt, nem lehettek zárókövei egy korszaknak, és faltörő kosai egy új korszaknak, de mélyí­tették és szélesítették a Ce­ment hatását. Gladkov szeme még élesebb lett, és a keze ha­tározottabb, így szerves része, jelentős életműve ténye­zője a szocialista kultúráért folyó harc döntő sikerének. A szegényparaszti fiúból 7* lett világhírű író minél magasabbra emelkedett, annál öntudatosabban érezte a dol­gozó osztályokkal való közös­ségét. A nép nyelvén írt, nem­csak a népről, hanem a nép­nek, millióknak, százmilliók­nak. A néppel való egybefor­­rottsága — és egyre gazdago­dó elméleti tudása — adta neki azt a tisztánlátást és azt az erkölcsi erőt, amivel sok nehézségen segítette kereső írótársait. A­­z utat­huszas esztendők második felében, amikor a fiatal szocialista írók megrészegedve első sikereik­től, már a hétmérföldes lépé­seket is rövideknek tartották, Gladkov óvatosságra intett, a feladatok és e feladatok meg­oldását szolgáló erők nyugod­­tabb, elmélyültebb értékelésé­re. És néhány esztendő múlva, mikor a párt föloszlatta az ir­reális tempót diktáló, szektás­sá vált proletár írószervezetei. Gladikov figyelmeztette a ma­gukat győztesnek tekintő „úti­társ” írókat, hogy a Rapp által elkövetett hibák nem vették le a történelem napirendjéről a szocialista irodalom győzel­mét, nem ástak sírt az osztály­­tapasztalatok irodalminak, plebejus irodalomnak. Harsá­­­nyan hirdette, hogy a párt, mikor pálcát tört a szektás iro­dalompolitika fölött, utat mu­tatott és utat nyit az igazi szocialista irodalom felé. És ő, aki egy pillanatra sem került volt a szektások befolyása alá, most harcot hirdetett és har­cot vívott azok ellen, akik hibáinkból fegyvert akartak kovácsolni a munkásosztály kultúrája, és mindenekelőtt a munkásosztály irodalma ellen. A történelem igazolta Gladkov derűlátását, kemény helytál­lását. Ahol a szocializmus dia­dalmasan épül, ott (bármily göröngyös az út) — célhoz ér a szocialista irodalom. A párt vezetése alatt — a most már Mikor Berlinben és szerte Németországban fellob­bantak az első könyvmáglyák és a német írók legjava a szél­rózsa minden irányába szét­szóródott, Lion Feuchtwanger neve a Jud Süss, meg a Jo­­sephtus-trilógia első kötete ré­vén már világszerte ismert. A trilógia első része még Né­metországban jelent meg, a második kötet már Amszter­damban lát napvilágot, 1935- ben, a harmadik Londonban 1942-ben. Jellemző a hitleriz­­mus aljasságára, hogy a Fe­uchtwanger könyveket otthon máglyára vetették, azonban tízezerszámra titokban nyom­tatták tovább és exportálták külföldire valutáért. Feuchtwanger neve az emig­rációban is nagy és népszerű név volt, írói sikereinek titka az angol—amerikai világiban. Thomas Mann szerint az a tu­lajdonsága, amit az angolok „readable”-nek (olvasmányos­ nak) neveznek. Tegyük hoz­zá: nem a bestsellerek silány érdekfeszítéséről van szó, ha­nem nemesen lebilincselő írásművészetről, amely meg­bízható, élvezetes, feszültsé­get teremtő és tartó; minden alapossága ellenére mentes a történelmi regényírás német példáinak csikorgó nehézsé­gétől; filológiai nem húzza le írói pontossága képzelete szárnyait és szárnyalás köz­ben sem téved soha a szem­fényvesztés vagy illuzioniz­­mus valóságmentes légkörébe. A nagy német irodalom me­nekülése sajátos polarizációt teremtett. A két Mann-fivér, Franz Werfel, Lion Feucht­wanger és mások a roosevelti Amerikában kerestek és talál­tak menedéket, Johannes R. Becher, Willi Bredel, s tár­saik —a Szovjetunióban, Ar­nold Zweig — Palesztinában. Ez a földrajzi polarizáció a politikai mágnesesség vonzá­sára alakította ki a maga né­met­ emigráns irodalmi köz­pontjait, amelyeket túl e kris­tályosodási pontok távolságán az antifasiszta harc lendüle­tének hatalmas íve kapcsolt egymáshoz. Az antifasiszta há­ború befejeztével azonban az is kitűnt, hogy a polgári ál­lamokba emigrált német írók a politikai távlatlátás más­más fokáig jutottak el: a két Mann-fivér a polgári harcos humanizmus legmagasabb fo­káig érkezett, már Werfel l­ülll!! tudatosan szocialista realista irodalom győzedelmeskedett. És milyen kicsi lett az a „nagy irodalom”, melynek nagysága abban állott, hogy félreértette, vagy tudatosan meghamisította az osztályharc és irodalom viszonyát. Csak az nőtt be az élő irodalomba, ami — habár késéssel —­ meg­­­értette a kort. Mint Maxim Gorkij és mint Martin Andersen Nexő, Gladkov is szinte legutolsó órájáig dolgozott. Élete utolsó esztendői derűsek voltak, hisz ő, aki ott volt a szántásnál, részt vett az aratásban is. Egy életen át harcolt a szocialista irodalom győzelméért, és meg­érte, látta a szocialista iroda­lom diadalmas honfoglalását. ILLÉS BÉLA megrekedt individualista pes­­­szimizmusában, Lion Feucht­wanger Franciaországból együtt szerkesztette a Das Wort című moszkvai német, irodalmi lapot Becherékkel, és munkatársa volt az ugyanott kiadott Internationale Lité­­­ratur-nak is. Az amerikai emigráns polgári írók közül Feuchtwanger jutott el a leg­messzebbre a szocialista jövő helyeslésében. Emigrációjának színhelyét az USA-t már nem hagyta el, de mindig hangosan és bátran vállalta a szolidari­tást a szocializmus országai, mindenekelőtt saját, német munkás-paraszt állama és Szovjetunió iránt. Amikor az a NDK kormánya 1953-ban a Nemzeti Díjjal tüntette ki, azt írta: „­..hogy az NDK ezt a díjat olyan írónak adja, aki nem él államában, döntő bizonyítéka annak a nagyvo­nalúságnak, amellyel minden építő erőt, amely német, egye­síteni törekszik." A Szovjetunióban való tar­tózkodása, a szovjet néppel va­ló megismerkedése a harmin­cas években, nagy­­ hatással volt Feuchtwanger írói szemléleté­re. „A szovjet olvasóval való találkozásom történelmi re­gényeimnek nagy próbája volt. Kiderült ám, hogy egyik-másik alakom e próbatételben töré­kenynek bizonyult." Művei­nek szovjetunióbeli kiadása elé írt köszöntőjében beismeri, hogy korai történelmi regé­nyeiben sok még a játékos, ön­célú elem, olyasmi, amit szovjet ember formalizmus­á­nak nevez. Sajátos, hogy ez a művei elé írt bevezető milyen mély és őszinte önbírálatot tar­talmaz; sajátos, hogy a szov­jet olvasóval, Gorkij népével való találkozása ilyen öntisz­tázó számadásra ösztönözte. „Azt gondolom, hogy a műter­mek igényét valóban csak olyan művek támaszthatják, amelyek a műértőt és a nagy tömegeket egyaránt kielégítik. Ami csak a tömegízlést elé­gíti ki — ideig-óráig — az túl könnyű masszából van gyúr­va; ami viszont csak az eszté­tát gyönyörködteti, az több­nyire a formájával hat s ezért nem lehet tartós hatása. Igazi értéket az a mű jelent, amely a műértőt, s a natív tömegeket egyaránt megindítja. Ezt a felismerést a szovjet olvasó­­«el való tal­álk­ozásaimnak kö­szönhetem” EAF Árpád LION FEUCHT WANG EU A VLAGYIMIR LUGOVSZKOJ: Csillag Csillag! hideg fényed az angyalok telén átszúr a fenyőtűk hegyébe! Hajnalra rajtuk csak a hó ragyog — s a fehér éj tűz újra szőnyegére. Messzi világod — szárnyas tűzvih­ar hol atommagvak oldó lánca perdül. Mért nézel rám a jég magvaival, homokszemre, kit a földkéreg eltűr? Lehet, szűk fényed már csak jel nekem, nem űzi láng, mert tested rég kilobbant — s mint vak öreg a rozzant tereken, tétován kapaszkodsz meg földgolyónkban. Légy sanda vén vagy ifjú és erős, nagy-sorsú, kit homok-árnyam csodálhat — de látom tűid és tudom: az egyidős gondolat hatalmasabbá tesz nálad! CSANÁDY JÁNOS FORDÍTÁSA

Next