Élet és Irodalom, 1973. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1973-01-20 / 3. szám - Galsai Pongrác: Jó színész volt-e Petőfi? • színikritika • Fekete Sándor: Borostyán, a vándorszínész, rendező Turián György, kecskeméti Katona József Színház (13. oldal) - Szántó Piroska: Pieta II. • kép (13. oldal) - Bátki Mihály: Keressük Csokonait • Csokonai-emlékműsor, rendező Horváth Jenő (13. oldal) - Vadas József: Beszéljünk a grafikáról • képzőművészet-kritika • Mai jugoszláv grafika, Szépművészeti Múzeum | Kovács Imre, Mizser Pál, Stúdió Galéria | Engel Tevan István, Fényes Adolf terem | Iparművészeti Főiskola diplomakiállítása (13. oldal)
GALBA! PONGRÁC: Színház jó színész volt-e Petőfi? A mi Petőfi Sándorunk éppen százharminc éve volt vándorkomédiás Kecskeméten. Abban a csinos alföldi városban, ahol most a Petőfi színészi kóborlásairól szóló vígjátékot adják. Kecskemét színháza és művészetpártoló közönsége helyi évfordulót ül tehát az országos jubileumban. S hogy tálentumos aktor volt-e a süvölvény Petőfi, vagy színpadi dobbantásával csak a port fölverő, lelkes komédiás? Ma már nem lehet kideríteni. Érvek kiabálnak jobbról s balról is. E sorok írója éveket töltött azzal, hogy a közelmúlt néhány színészzsenijének pályáját — írott dokumentumok és saját, délibábos emlékei alapján — megrajzolja. Ismeri tehát a feladat nehézségét. Egy-egy színészi alakítást néhány évtized távolából is jórészt csak a képzeletünkkel lehet felidézni. Hát még százados ködökbe zseblámpázva! A nagy tehetség rendszerint nemcsak elsőrendű műfajában tehetséges. Gondoljunk a föltaláló Michelangelóra, a színész Moliére-re, a természettudós Goethére, a piktor Jókaira, vagy akár az ügyesen rajzolgató Petőfire is. Hozzá Petőfinek már a tekintetében is volt valami delejes erő, föllépésében nem akármilyen, szuggesztív magabiztosság, s még öltözködésében sem kerülte a színpadias hatásokat. Ez arra vall, hogy a fészerpódiumokon és a kocsmarivaldákon is egyénit mutathatott. De tudjuk, élete pengeéles helyzeteiben sem tudott alakoskodni, mimikrizni, „színt játszani”. Ami viszont a másik serpenyőbe dob nem csekély súlyokat. Fekete Sándor, az irodalomtörténész, Petőfi könyvében a költő színészi érdemeire szavazott. Elhallgattatva, vagy legalábbis elcsitítva ezzel egy mindenben példaszerű lángelme fogyatékosságára vonatkozó, évszázados kuncogást. Fekete abból indult ki, hogy Petőfi a reformkori színjátszásban is az egyszerűség szóvivője lehetett. S ha így igaz, a „fennebb stílben” deklamáló, karjukkal a levegőt kaszaboló, hangjukat recsegtető daliszínészek közt akadhatott ellensége bőven. Akik végül is leutálják a deszkákról. De, hogy Petőfi ezt a rebellis egyszerűséget milyen művészi hitellel — átélő és alakító készséggel — fejezte ki? Ezt ma már lehetetlen kinyomozni. Fekete Sándor mindenesetre színművet is írt a maga pozitív föltevéséből. Lévén gyakorló drámaíró. Két gondolatokban gazdag — sőt talán túlterhelt — darabját mutatta be korábban a Huszonötödik Színház. A Borostyán, a vándorszínész egy igen rokonszenves és eredményes filológiai kutatómunka „szorgalmi feladataként” készült el. Szinte játékos ráadásul. Az adatokhoz tapadó fantázia külön kedvteléséből. Olyasformán, ahogy a házépítő, munkája végeztével, maga és családja örömére még összeszerkeszt egy filagóriát is. S ki is cifrázza csinosan. Ebből a tehetséges és szemrevaló barkácsdrámából hiányzanak a nagy gondolati feszültségek. Csak, szín van benne, játék, friss kedély. Aminél mi sem természetesebb. Hiszen a húszéves Petőfi még nem juthatott el a jelentős felismerésekig. Szereplőtársainak pedig, akik körülnyüzsögtek — a daltszínészeknek, delnőknek, élvevágyó kosztosasszonyoknak s a helyi „notabilitásoknak” — aligha lehetett erős oldaluk az elmeél. Ez a táblabíró- és ripacsvilág eleve meghatározza a darab vígjátéki stílusát. Anekdoták elevenednek meg a színpadon. Tréfába illő hősök marják egymást. Primadonnák viszálykodásai, szereposztási manőverek, gyorsan elévülő szívügyek, kegyúri oktondiságok kavarják a cselekményt E harmadosztályú valóságban Petőfi „stílusháborúja” az egyetlen komoly elem. Különben hagyományos vígjátéki fordulatok peregnek le előttünk. Néhány szópatron is elpukkan. S a párbeszédek olykor egy nívós librettó szövegéhez hasonlítanak. Fekete Sándor nem vállal sokat. De amire vállalkozik, állja. Valóban „életképeket” ad Petőfi színészmúltjából. De úgy, hogy színpadképeiben igazi elevenség van. S ha némely jelenete túlnyújtott is — a néző jó közérzettel hagyja el a színházat. Turián György, a kecskeméti Katona József Színház gyakorlott rendezője elsősorban a komikai elemeket élezte ki. Rettegi Fridolinra gondolhatott meg a pölöskei nótárius világára. Pacsuli- és tubákillat árasztja el a színpadot. A rendező nagy erénye, hogy Petőfi alakját sikerült kimentenie ebből a szagdús légkörből. S ez jórészt Úri István rokonszenves alakításának köszönhető. Látszik, hogy a színészek — Bende Ildikó, Mojzes Mária, Szabó Éva, Székhelyi József, Baranyi László, Perényi László s a többiek — sem kedv nélkül vettek részt a játékban. A mérték megtartása azonban nem mindig sikerült. A színészek a „Griseldis” és a „Lear király” próbáin a régi komédiás stílust utánozzák. Igen mulatságosan. Kár, hogy ez a stílus olykor a saját szövegükből is kiütközik. Jó Színész volt-e Petőfi? Nem tudhatjuk. De kétségtelen, hogy e talányból jó színdarab született. Szántó Piroska: Pieta II. KERESSÜK CSOKONAIT A Csokonai-emlékanűsort rendező Horváth Jenő tervezte díszlet laboratóriumi rendet és tisztaságot sugároz. Az Irodalmi Színpad vegykonyhájában hosszú hónapok, évek kísérletező munkája nyomán alakul, formálódik a versmondó est, az irodalmi est műfaja, veszít korábbi sajátosságaiból és gyarapszik új tulajdonságokkal. Nem kétséges: szükség volt erre a váltásra. A függöny előtt szabályosan meghajtó versmondók és a szép szabályosan elhangzó versek csak addig nyűgözték le a nézőket, amíg ezek a műsorok ritkaságszámba mentek. Most az Irodalmi Színpad minden eddiginél konokabb igyekezettel törekszik arra, hogy valóban az irodalomnak — igaz, az utóbbi időben ezen főként költészetet értettek — legyen valóban színpada. Ezért új eszközökre, újfajta megközelítésre volt szükség. S ez azt jelenti, hogy az évfordulók szorításában egymást gyors ütemben követő műsorok hasonló alapanyagból készülnek ugyan, de mindig más és más keverési arányban: kísérlet folyik egy olyan, nagyhatású robbanóanyag előállítására, amely nemcsak durran, hanem hasznos terhet is röpít a magasba. A hasonló alapanyag részben lehetne azonos is: a néhány héttel ezelőtt látott Petőfi-emlékműsor egyik darabja — az Egy kálomista pap s Csokonai... kezdetű vers — nyugodtan szerepelhetett volna ebben a Csokonai Vitéz Mihály ébresztése című öszszeállításban, amellyel a költő születésének kétszázadik évfordulójára emlékezik az Irodalmi Színpad. Bizony, ezt az esztendőt más körülmények között talán Csokonai-évnek neveznénk. Ady Endre verse, a Vitéz Mihály ébresztése vezeti be az estet, Verder Tamás lázas, szép előadásában, majd Szilvássy Annamária, Győry Franciska, Szilágyi István, Cs. Németh Lajos és Deák B. Ferenc friss, fiatalos hangon és tűzzel szaval Csokonait Kár, hogy hamar abbahagyják és megpróbálják elmagyarázni azt, amit vagy tudunk, vagy a versekből érzünk: a költő életének kálváriáját, kollégiumból való kicsapatását rebellis szellemét. Igaz, olyan finomságokról nem tudunk, hogy melyik magyar opera melyik dalával gúnyolták egyik profeszszorukat a tréfás kedvű diákok és hogy miért lábadt könnybe a rab Kazinczy Ferenc szeme ugyanennek a dallamnak hallatára, s ezt valószínűleg a versekből sem érezzük meg. Ez esetben viszont nincs is rá semmi szükség: fölösleges teher, amitől a legjobb megszabadulni. Nélkülük bizonyára hatásosabb és szórakoztatóbb lett volna Vargha Balázs jelenete, A perbefogott, Csokonai kollégiumi éveinek keresztmetszete. Talán még annyira hatásosra, szórakoztatóra is sikeredhetett volna, mint a Dorottyából készült montázs, ez a zenés, táncos rokokó életkép. Rokokó? Nem jobban, mint maga a Dorottya, ahol a rokokómitológia csupán a felszín s alatta józan okosság, egészséges, természetesség és bővérű indulatok rejtőznek. Seprővel, fakanállal és fazekakkal felszerelve indulnak harcba a vénlányok ebben az első magyar komikus eposzban, hogy csúfos kudarcukkal ne a szerencsétlen sorsú aggszűzeket, hanem egy életformát tegyenek csúffá. A már említetteken kívül Dőry Virág, Losonczy Ariel, Pólyák Zoltán és a címszerepben Bodnár Erika vettek részt a jókedvű játékban, s ébresztettek reményt a nézőtéren, hogy effajta jóízű mulatságban máskor is lesz részünk — és nemcsak kerek évfordulók idején. Bátki Mihály 1973. JANUÁR 20. MŰVÉSZET Képzőművészet Beszéljünk a grafikáról Színvonalas és tanulságos a Mai jugoszláv grafika című kiállítás a Szépművészeti Múzeumban. Színvonalas azért, mert a húsz alkotó száz munkája között alig akad teljesen érdektelen mű. A dekoratív ábráktól a játékos ötleteken át az összetett érzelmi állapotok kifejezéséig szinte minden szólam fölhangzik ebben a nagyszámú és mégis egységes kórusban. Irányzatokról nehéz lenne beszélni, mert egy-egy alkotásban sokféle iskola hatása keveredik. Helyesebb, ha olyan egyéniségekről ejtünk szót, akik úgy segítik egymást, hogy igyekeznek minél jobban odafigyelni a saját munkájukra. Így adódik, hogy miközben a hatvanas évek elején robbanásszerűen megújuló hazai grafika eredményeinek ismeretében mi magyarok kissé elteltünk önmagunkkal, sportnyelven szólva olyanok is beértek bennünket, akikről csak a ljubljanai Nemzetközi Grafikai Biennálé jó híre óta hall egyre többet a művészeti világ. Most is irigylésre méltóan rangos tárlat fogadja a látogatót, és jelentős művészeket üdvözölhetünk. Bernik Janez az élet mindennapos jeleneteiben is felfedezi a végzetes drámát; Kiar Mesko tündérekké varázsolva leplezi le az elszánt gonosztevőket; Debenjak Riko a gyilkos sötétségről mond ítéletet technikailag is mesteri műveiben. És a tanulság? Ha az eddigiekből még nem derült volna ki, senki sem elégedhet meg büntetlenül az elért eredményekkel. A jugoszláv grafika tömegbázisa a második világháború éveiben alakult ki, amikor az illegálisan készített és terjesztett lapok kézről kézre jártak. Erre az alapra azonban újabb és újabb kezdeményezések épültek, és a jugoszláv grafika éppen ezzel a dinamikával őrzi közéleti hagyományait és teremt magának egyre nagyobb közönséget. A kezdeményező kedvet és az emberek formálásának hitét hiányolom Kovács Imre grafikusművész munkáiból. Mértéktartó fegyelmezettség jellemzi a Stúdió Galériában látott lapokat, amelyek azonban sem tematikailag, sem a művészi gondolkodásban nem mutatnak egységes és határorozott törekvést. Semmivel sem érzem jobbnak egy másik fiatal alkotó Mizser Pál festőművész grafikáinak tárlatát, amelyet szintén a Stúdió Galériában rendeztek. Itt látni, hogy a bátorság nem mindig erény. Ha nincs fedezete, felelőtlen kalanddá válhat. Mizser képeiről az az ember benyomása, hogy felületes utánérzések és megértés nélkül használt absztrakt jelek. A Fényes Adolf teremben bemutatkozó Engel Tevan István is fiatal grafikus. Becsületes mesterember, ismeri szakmáját, szorgalmasan és aprólékosan dolgozik. Akkor van elemében, ha egy középkori öltözetet vagy városképet kell megörökítenie, ha van miből meríteni érdekes motívumokat. A mai élet egyszerű formáival és nagy összefüggéseivel azonban keveset tud kezdeni, s hogy elkerülje az unalmasságot, indokolatlan montázsokkal osztja fel az egységes teret. Annál meggyőzőbb az Iparművészeti Főiskola Typo-grafikai tanszékén most végzett hét növendék diplomakiállítása az intézmény dísztermében. Elég szembesíteni Engel Tevan István szárnyalni akaró könyvborítóival Németh Zsuzsa szellemes és elegáns címlapterveit Verne Gyula regényeihez. Bár az idei évfolyam valamivel halványabb anyagot mutat be a tavalyinál és a tavalyelőttinél, nem túlzás azt mondani, hogy a tanárok és diákok jó munkát végeztek, ízléses csomagolások, plakátok, szemléltető ábrák, neonok, útjelző táblák és prospektusok sorakoznak a tablókon. „Breznay Lívia köszönti a türelmes olvasót, aki veszi magának a fáradságot, hogy e minőségi nyomtatványt figyelemre, sőt olvasásra is méltatja, mely nyomtatvány tudósít... e hajadon négy éves keserveinek és megpróbáltatásainak, valamint elmélyült stúdiumainak mikéntjéről” — olvasom a kedves sorokat. És valóban: ismerve a „napi termést”, itt csupa jó minőségű munkát látok. Bár a művek között lehetne különbséget tenni, ne bocsátkozzunk jóslatokba, ma még nem lehet pontosan tudni, ki képes többet hasznosítani az életben mindabból, amit az iskolában tanult. Maradjunk abban, hogy a mostani tárlaton Birtalan Katalinés a műfaj törvényeit legkövetkezetesebben érvényesítő plakátok. Breznay Lívia egyszerű elrendezésű és didaktikus szemléltető táblákat állított ki, amelyek minden bizonnyal világosságot gyújtanak a legsötétebb fejű diák agyában is. Az Iparművészeti Főiskola az életre készíti elő a művészeket, használható szemléletre és életképes ismeretekre oktatja a növendékeket. Most már csak az a kérdés, ki fogja figyelemre méltatni e grafikákat. Vadas József 13