Élet és Irodalom, 1977. július-december (21. évfolyam, 27-53. szám)

1977-09-10 / 37. szám - Nemes Nagy Ágnes: Hajnal Anna otthonai • nekrológ (11. oldal) - Palasovszky Ödön: A lézersugár megcsúfoltatása. Sirám, fekete napjainkban • vers (11. oldal) - Szilvássy Nándor: Történet • kép (11. oldal) - Alföldy Jenő: A költészet szolgálatában • könyvkritika • Fülöp László: Élő költészet (Magvető) | Lengyel Balázs: Verseskönyvről verseskönyvre (Magvető) (11. oldal)

Hejnál Anna otthonai Úgy alakította lakásait, mihelyt tehette, hogy két részből álljanak: sűrű, egymást érő berendezésből a falak mentén és nagy, szőnyegtelen, meghökkentően tágas térből a szoba közepén. Csak a villogó, sárga parkett volt itt mindig középen, meg a tér maga. Köröskörül pedig az aprólékos szeretettel, hosszú, nem könnyű gonddal gyűjtött tárgyak, bútorok, plafonig érő könyvespolcok, növények. Növények. Minden ablak színültig tele növénnyel. Óriási filodendronok, fikuszok, sások, folyondárok. Zöld fényű szoba. Nagyterű védőbarlang volt ez és maga a dzsungel. Mert Hajnal Anna mindig így csinálta ezt. Az aprólékos részletek és az őserdő-tenyészet, az intimitás és a nagy tér épp oly természetesen váltakoztak, éltek együtt, folytak át egymásba verseiben is, mint szobáiban. Mélyen jellemző környezet. Mélyen vésett költői karakter. Olyan karakter, amely az igazi, a cáfolhatatlan költők családjába tartozik, de ezen túl valahogy nem hasonlítható. Az ő költői nemébe nem tartozik más, csak ő maga. Most, eltávozása pillanatában, szorongva, kapkodva vesszük tudomásul, éljük át egyetlenségét. Törődtünk-e vele eléggé ? Tudtuk-e, felmértük-e, mit jelentett a magyar irodalomban ő, akit már több mint negyven éve, költői indulásakor egy csapásra a magáénak ismert el költészetünk, mint egyik legjobbját? És ha tudtuk, tudatosítottuk-e a természet csíratitkainak tudóját magunkban, boldog csodálkozás költőjének jelenlétét kortársaink között? Figyeltük-e eléggé levendulaszemű, kicsiny személyét, azt a különöset, aki valahogy sosem tudott haragudni? A gyász percében, annyi nehéz, elháríthatatlan gondolat között mondani ki ezt a jelzőt: boldog, szinte-szinte blaszfémia. Kimondani a költőnő oly magányos utolsó évei után, férje-társa elvesztésének kataklizmáiban megmerítkezett nehéz sorsára emlékezve: szinte-szinte képtelenség. De nem az emlékező mondja ezt, hanem maga a költő, a költő műve. Boldog úszó, boldog hajnal, boldog ízület, boldog víz, kilincs, vér — így sorjáznak a szókapcsolatok egymás után és így szól a nagylendületű verskezdet: v.Ti*boldog testek, égiek — óriás aranycombotok — a táncban sosem fárad el — s nem hallgat aranytorkotok” ... Ezek a boldog testek pedig a csillagok. Mert Hajnal Anna látása mindig egybefogja földit és az égit, a közelit és a a távolit, boldog ámulatának talaja, oka, tárgya a természet. A kicsinek és a nagynak egybelátása feledhetetlen állatportréin is ott lebeg, akár a cethal kölykéről, óriás babájáról beszél, akár a víziló kicsinyéről, amint napozik anyja nyakán és „rőt barlangocska-száját tátogatja”. Micsoda optika ez: a nagy, a legnagyobb élőlények kicsinye és a legkisebbek, korallok vagy molekulák nagysága. Hajnal Anna tekintete mintha ősanya tekintet volna, mintha maga a gyöngéd természet nézné gyermekeit olyan szemmel, amely előtt nincs nagy és nincs kicsi, amely előtt nagy és kicsi valami módon egybeesik. Egybeesik itt az egzotikus is a mindennapival, a mindenkihez szóló otthon-líra a távoli égövek tájfunjaival, földrengéseivel. Egybeesik, mert aki a világ sejtmoccanásait érzi a tenyerében, az egyformán ismeri a fehérbőrű, pirosbelű tejszíngombák hajnalhasadásait és Leviatán szemcsés nyelvét, amely besöpör minket a halálba. És így voltaképpen minden közelivé válik. Hajnal Annában semmi sincs a huszadik század elidegenedéséből, lírája csupa emberközelség, csupa otthon a természet vetületében. Ez a fájdalmas boldog költészet, ez a nem szűnő gyermeki ámulat, ez a régóta haláltudatos emberszeretet villogóan tiszta látványain túl megajándékoz minket, olvasóit, olyasmivel is, ami napjainkban ritkán, nagyon ritkán jut osztályrészünkül. Az énekhangra gondolok, arra a természetes versbeszédre, amely az igazi lírának elvitathatatlan és talán legfőbb hatóanyaga. Mintha a mi költőnk a költészet ősforrásától indult volna el, amikor a gyerekkori Rába-parttól elindult, és igen keveset törődve divattal, racionális spekulációkkal, mindig is megtartotta emlékezetében, verse természetes emlésében ennek a forrásnak ősi, vigasztaló eredendőségét. Ahogy egyik korai versében mondja: „Mert aki lát, meglátja rajtam, — ez itt az Isten kedvelt lánya.” És ahogy egyik utolsó versében mondja: „Ezüst kötésű páncél rajtam — sűrűszemű magány, — valaha Isten lánya voltam, — még az vagyok talán.” Nem talán, Anna, itt nincs talán. Itt bizonyosság van. Az eredendő költészet hiányossága. Nemes Nagy Ágnes PALASOVSZKY ÖDÖN: A lézersugár megcsúfoltatása Sirám, fekete napjainkban A világnak üdvére voltál — uramisten a levegőt nem mérgezted — uramisten a vizeket nem szennyezted — uramisten mindnyájunk boldogulására voltál — uramisten — pontosítottad ismereteinket: milyen messze van tőlünk a Hold vér nélkül operáltál — uramisten — meóztál mértél hegesztettél — uramisten — pontosítottad az alagutak útját — uramisten — adattároló voltál hologramok lelke voltál — uramisten — fénytelefon voltál — uramisten — a legfélelmetesebb gyilkos fegyver lettél pontosítod a halált — uramisten — * uramisten % ALFÖLDY JENŐ: A költészet szolgálatában . Fülöp László: Erő (Magvető, 441 old.); költészet Lengyel Balázs: Verseskönyvről verseskönyvre (Magvető, 286 old.) Bizony mondom, szép mesterség a kritikaírás. Ha jól művelik, nem puszta fontoskodás, kotnyeleskedés az irodalom előszobájában; irodalom a kritika is. A remekművek elemzése fogalmat ad arról, amit csak érzékelünk, s amiről mindössze az elragadtatottság indulatszavainak szintjén mondjuk: „jaj, de szép!” S még a közepes és álművek bírálata is szüntelenül érezheti a viszonyítási alapul szolgáló igazi irodalom eszmei jelenlétét. A mesterséghez az is hozzá tartozik, hogy a kritikusok vitatkoznak egymással. Nem az egyes egyedül üdvözítő dogmarendszer, hanem a különféle vélemények szembesítése érdekében. S csak látszólag egymás ellen, közös célért, az irodalom szolgálatában. ★ Két kötetnyi kritika bírálata mostani feladatom. Fülöp László Élő költészet és Lengyel Balázs Verseskönyvről verseskönyvre című tanulmánykötete két, nagyon eltérő indíttatású és munkamódszerű kritikus véleménysorozata korunk lírájáról. Közös bennük, hogy a műfajt mindketten élő költészetünk szolgálatának tekintik, s feladatukat a maguk módján be is töltik. Egyikük sem tartozik a „hivatásos opponens” harcias típusához, de munkájukra nem jellemző az az alázatos udvarlás, amit a szolgálattal oly sokan összetévesztenek. Leszámítva, hogy Fülöp László a felszabadulás után feltűnt költők legjelentősebbjének Juhász Ferencet és Nagy Lászlót tartja, Lengyel pedig hűvösen udvarias távolságtartással viseltetik irántuk — nagyjából értékrendjük is fedi egymást: evidens számukra, hogy 1945 után vezető szerepet tölt be líránkban Kassák Lajos, Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, Vas István, Zelk Zoltán és Pilinszky János. (Teljes körképet egyikük sem ad, ezért marad most említetten néhány kiemelkedő költőegyéniség.) ★ Fülöp László az irodalomtörténészek elterjedt módszerével dolgozik. A megszokottnál szerencsére szabatosabb értekező prózát ír, előadásmódja tárgyilagosan ismertető, csak néhol válik ünnepélyessé, jelezvén, hogy kedvencéről beszél. Legnagyobb erénye a határozott minősítés. Csupa neves költőt mutat be (összesen tizenegyet), olyanokat, akik évtizedek óta országos elismerést szereztek, de pontosan tudhatjuk, milyen különbséget tesz „jó” költő és „nagy” költő között. Kritikái kevés személyes mozzanatot tartalmaznak. Biztonságra törekszik, az évtizede uralkodó értékrendet sehol sem sérti, s csak Kálnoky László méltatásával egészíti ki. Képletesen szólva, az irodalmi közvélemény nagy szűrőjének nem az innenső, hanem a túlsó oldalán tájékozódik; szűréssel nem foglalkozik, csak azokkal, akik a szűrőn már keresztül jutottak. Nem a heurisztikusok, hanem a rendszerezők típusához tartozik. Hivatásának megfelelően, munkáiét irodalomtörténeti és egyetemi használatra szánja. Az elkötelezett irodalom híve, de nem dogmaként forgatja elveit. Ő is leírhatta volna Lengyel Balázsnak ezt a szentenciaértékű mondatát — nota bene: „A költőkhöz fűződő viszonyunk tartalmasabb az elvi és eszmei egyetértés bármilyen viszonylatánál.” E felfogás kulcsa lehetne az értéktisztelő, ám elveit föl nem adó műbírálói magatartásnak. termékeny A vitázva-megbecsülés kritikusi paradoxona ez, amit a merev gondolkodásúak valami látszólag újsütetű, valójában fölmelegített eszmei radikalizmus nevében összekevernek az úgynevezett „egyfelől-másfelől” kritikával. Noha filológiailag könnyen kimutatható, kik terjesztették el az effajta formulát: „egyfelől fejlett művészi forma, másfelől pesszimista, káros tartalom” — vagy fordítva: „egyfelől gyönge, konzervatív forma, másfelől optimista, haladó tartalom”. A különbség az, hogy az előbbi még lehet költészet, amit csak tartalom és forma egységében, termékeny ellentmondásában érdemes szemlélnünk — az utóbbi legföljebb irodalomnak álcázott hasznos információ lehet. Fülöp jól tudja, hogy a tartalmat és a formát nem szabad egymásnak uszítani. Kritikáinak gyöngéit abban látom, hogy külön-külön elemzi a tartalmat és a formát, ahelyett, hogy egyikét a másikából értetné meg. Műelemzések a kombinatív, dialektikus módszer hiányosságai miatt néhányszor tényként tüntetnek föl erősen vitatható megállapításokat. Nem hiszem például, hogy Juhász Ferenc „monumentális” verseire éppen a „végtelenül tudatos” jelző illenék. Rendben van, hogy Juhászt is, a tudatosságot is szereti. De csak egy személyben tudja szeretni őket? Én azt vallom, a tudatunk legyen monista, amennyire csak lehet, de érzelmeinktől ne tagadjuk meg a pluralizmust. Petőfi elvét vallom: „Szeretem Shakespeare-t és a töltött káposztát.” Igen jellemző egy kritikusra, hogyan idéz a versekből. Fülöp szereti mintegy „tetten érni” a költő eszmei hitvallását. Ettől idézeteinek túlnyomó része a tartalomelemzés puszta illusztrációja lesz. Pedig a vers hangulata nem mindig vág egybe a közvetlenül kinyilatkoztatott mondanivalóval. Nagy László Ég és föld című oratóriuma valóban a haladás igenlése a maradisággal szemben — de legalább annyira rekviem a letűnő paraszti világ emlékére, s ezt a kritikus nem érzékelteti. A fiait megátkozó Atya iránt mélységes részvétet éreztet a költő, anélkül, hogy nézeteit elfogadnák. lám, ennyit a tudat monizmusáról és az érzelmek pluralizmusáról. * Lengyel Balázs kritikáit újságszerű esszéknek nevezném: olvasmányos, gördülékeny stílusú meditációk a hatvanas évek végének s a hetvenes évek első felének magyar lírájáról. Néhány kivételtől eltekintve, témáit a könyvkiadás szeszélye határozta meg, valamint— lévén évek óta az ÉS lírakritikusa — a hetilapnak azon elve, hogy minden friss kötetről, „verseskönyvről verseskönyvre” beszámoljon az olvasóközönségnek. Méghozzá írói igénnyel, ami publicisztikus fürgeséggel társul, vagyis hosszas teoretikus fejtegetések helyett a nagy hagyományú írói tárca műfaji erényeivel szolgál az érdeklődőknek. A könyv hiánypótló eredményekkel gazdag, fontos fölfedezései vannak élő poézisunkból. Figyelmet kelt olyan költők iránt, akik az irodalmi köztudatban érdemükön alul vannak jelen, vagy fiatalkori feltűnésük óta valami okból újrafölfedezésre szorultak — például: Görgey Gábor, Jankovich Ferenc, Kalász Márton, Rába György, Solymos Ida, Székely Magda, Tamkó Sirató Károly, Toldalagi Pál, Tóth Judit, Tőzsér Árpád; az utóbb említett, csehszlovákiai költőről írott bírálata ilyen szempontból határainkon belül már-már a szenzáció erejével hat. Fülöp Lászlóval ellentétben. Lengyel nem tartalom-, hanem formaelemző. Sőt, nemcsak a formát vagy a stílust, de ezeknek is legillékonyabb párlatát, a nehezen megfogalmazható összbenyomást teszi vizsgálata alapjául: a tónust, a versek hangulatát, a személyiségnek a költői atmoszférateremtésben megnyilatkozó jellemét. E vállalkozás fő veszedelme: az impresszionizmus. Ám Lengyel tudatosan továbbfejlesztette a Nyugat első nemzedéke idején elterjedt (bár Schöpflin által mindjárt meg is haladott) kritikusi módszert. Nem hagyatkozik pusztán olvasói benyomásaira, nem lírizál (legföljebb néhány mellőzhető anekdotát mond el a költővel kapcsolatos személyes emlékeiből) , hanem azt a világszemléleti vetületet színelemzi, amit a költői nyelv érzékelhető közelségbe hoz. Az effajta megközelítés kétségtelenül helyes kiindulás a műelemzésben. Ám Lengyel ritkán járja végig az indukció ezen útját, a vershangulattól egészen odáig, ahol a dal az „egy könny, kimondva ezrek kínjait” funkcióját is betölti. Alig-alig jut szava a költői küldetésről; ahol a mesterség véget ér, ott az ő kritikája is elhallgat. Nem élünk olyan felhőtlen világban, hogy ne tehetnénk különbséget a tökéletes és az életbevágóan fontos mű között! (Az „életbevágó” dolgokért egyébként éppen Lengyel példaképe, Babits emelt szót a szalonirodalom ellenében.) Más kérdés, hogy a „szerepvállalás”, a „küldetés” a szokványkritika túlhajtott frázisa; fölfedezni vélik ott is,, ahol a költő kényelmes pózban szónokol az eszmebarikádnak elkeresztelt hivatalnoki karosszékben. Kassáknál, Illyésnél, Nagy Lászlónál, Csoórinál vagy Ladányinál mindenesetre illett volna fölfigyelni a vállalkozás természetére és a bajmegnevezés hamisítatlanságára. A mesterség-szempontú kritikusi megközelítés szűkössége a költői műhelymunkát illetően is megbosszulja magát: olyan mértékű beavatottságot föltételez, amivel nem költő-kritikus aligha rendelkezhet. Nem érzem jogosnak, amikor Ágh István munkamódszerével kapcsolatban „a versírás előtti versprekoncepció tisztázatlanságáról” beszél. Függetlenül attól, hogy ízlése jól működik-e Ágh bírálatában vagy sem — a költő versírás előtti tudatállapotához a kritikusnak nincs köze. Még visszakövetkeztetnie sem érdemes rá a kész versből, mely kifürkészhetetlen véletlenek, szerencsés vagy szerencsétlen heurékák szeszélyes összjátékából születik. Szerencsére kirívó a példa; Lengyel ritkán él efféle „prekoncepciókkal”. Esztétikája mozgó esztétika, a költőket kevés kivétellel (Kormos István, Tóth Eszter) abból a szempontból bírálja kötetében, hogy mennyire sikeresen valósítják meg saját esztétikájukat. Van azért Lengyelnek is saját esztétikája: a háború után feltűnt, s az általa szerkesztett Újhold köré tömörült írógárda kiemelkedő egyéniségeinek verskultúrája. Egyfajta intellektuális természetű, irracionális tartalmakat racionálisan megformáló, a személyességet tárgyias eszközökkel közvetítő költészet ars poeticája. S minthogy ez az írócsoport jelentős vívmányokat hozott költészetünkbe (amit én Tóth Esztertől sem tagadnék meg), Lengyel alkalmazott esztétikája az érvényben levő esztétikák egyik lehetséges tükörét tartja az új magyar líra elé. Olyan ez, mint a kettős falú borotvatükör: egyik fele sima, mely megbízhatóan pontos képet ad, a másik, borostákat felnagyító, görbe oldalát a romantikusok és szürrealisták számára tartogatja. Szilvássy Nándor: Történet 1977. SZEPTEMBER 10.