Élet és Irodalom, 1983. január-június (27. évfolyam, 1-25. szám)

1983-01-21 / 3. szám - Obermayer József: fotógrafikája • kép (15. oldal) - Mezei András: Temetés • széppróza | elbeszélés (15. oldal)

atomrobbanás halálgombája, ha az űrben halállal barnán szétterül. És a lila téli csöndben pipája pulzált, mint egy ismeretlen csillag, piros parázs-szív, ritka lüktetéssel. Ritka pulzusveréssel fölpiroslott a szájból kilógó barna üst, a pipában pirosan izzó dohány, s messziről nekem, mint rángó, véres pici madárszív, a keresztre­ szögezett harkály fölvágott vérző mellkasában a tüdők kék habzacskója között, mint az élve fölboncolt kecskebéka szíve. Mert a hím­ kecskebékát hátára fektetve, széthúzott kezekkel­­lábakkal nagy rozsdás szögekkel a kerítésre szögeztem. És úszóhártyás hátsó lábai lógtak, mint zöld üvegrongy-kesztyűk, és tokája, mint egy sárga vánkos és sárga bőrpatkós bőrcsésze a szája és szemei, mint beszélő rügyek, aranyvagina-pupillájú asszonyhüvelyek, és kloákája üvegpalack-aranyér-koszorú és bicskával fölvágott mellkasa és hasa belseje, mint angyalok ürüléke, mint látomások bélsara. És e belsőszerv-lekvárban az izmokon, inakon, ereken függő, lilafehér hártyába csomagolt békaszív lassan rángott, mint a pipázó kocsis parázsló pipadohánya. És száradó, zöldtenyerű, sárgaszeplős jobb­keze, a szöggel­ átvert, mint a Jézusé a kereszten. És szalmabőrré száradó zöldtenyerű, sárgaszeplős balkeze, a szöggel­ átvert, mint Krisztusé a kereszten. És fújt a ló és kocsikeréknyikorgás és a vadlibák kék vasháromszöge énekelt rikácsolva a kihányt tüdővérszínű égen s a piros tavon, az alvadt esti lázon a madarak, a madarak, a madarak, százezer itt­ volt és most­ jött menni készülő madár, gázlómadarak, gémek, kanalasgémek, gulipánok, bankák, mátyásmadarak, szarkák, harkályok, bölömbikák, sirályok, jégvágómadarak, nádiverebek, verebek, varjak, csókák, rigók, szárcsák, récék, vadkacsák. És kiáltoztak és rikoltoztak és sírtak és a vízben állva nagy szárnyuk alá dugták csőrös fejüket, és tollászkodtak és állva aludtak, féllábon állva várták a benti parancsot, szőke-szempillás piros csésze­szemhéjak a szemgolyókra eresztve. A boldogság egy villanykörte volt. Egy 40 wattos villanykörte. A tapétaajtón, mint cérnavékony izzószálkeret, keskeny neoncső­­tégla-négyszög, lázmérő ideges higany szála, kibolyhosodott a villanykörtefény. Az a fényszál-téglalap idomlap-egyik, mint a boldog káosz-űr titkos-gyönyörű extragalaxis-képlete. Színes csillagokból vonalzott Isten-messzi lét. Fény-öröm. Izzás-csönd. Halál-jövő! Anyám percenként átszólt a szobából: „Ne égesd annyit a villanyt! Ki fogja ezt kifizetni? Talán te?” Pedig Mama szerette a könyvet és engem is szeretett, azt hiszem. Abban a sosem­ lett fürdőszobában egy ágy volt, magam-szögezte X-lábú deszkaasztal, zöldre festve, szék, a falon, az asztal fölött aranyozott, négyszögletes gipszrózsa-koszorúban úszott tükör. Ezüst háta­ bőre hámlott, mint az én kamaszhátam nyáron. Rongyosan, kártyásan, cafatosan. Mert hiszen glottgatyában kapáltam. És volt még egy fehér nahkaszli is. Az asztalon gyertyatartó, mint rézpikkelyes rézliliomszár. Levágott sárga tyúkláb, libaláb, kacsaláb. Levágott gyíkláb. A gyertyatartóban gyertya volt. És az a gyertya mindig égett. És az izzó viasz úgy folyt, mint kamaszhímvesszőből a sperma onanizálásakor. És a gyíkláb-madárláb­­liliomláb gyerty­atartóra száradt. És az ősvarangybőr-tükörben kamaszarcomban fekete angyalszem-sárkány szem-szörny szem-szarv­asszem szemem! A boldogság egy villanykörte volt. Egy 40 wattos villanykörte. És ti, könyvek, könyvek, könyvek, könyvek a tojásfehérje-színű boldog villanyfényben! Ti, könyvek, könyveim, akkoriak, Reményt-tudók és Hatalmat-adók! Könyvek, könyvek, könyvek, könyvek, könyvek, könyveim! Vad éjszakáim boldog nappalai, Vigaszaim, Nem-gyűrt Álmaim, ti Isten­ előtt-is-elsők, könyveim! Szent Ágoston Vallomásai és Platon összes Művei és Baruch de Spinoza Bertold Auerbach fordította művei, feketekávéval­­átitatott barna­ lapúak, mint egy látomás sóhaja, és Babits Mihály összes Versei és Kosztolányi Dezső összes Versei, és Dilthey tanulmányai és Móricz Zsigmond Erdélye és Thomas Mann Varázshegye és Sigmund Freud Pszichoanalízise és Reiner Maria Rilke versei és Stephan George versei és Angelus Silesius versei és Tisza Domonkos versei és Petőfi Sándor Apostola és Kemény Zsigmond regényei és Immánuel Kant A tiszta ész kritikája és Lenin Állam és forradalma és Ludwig Feuerbach Tézisei és Spengler Untergang des Abendlandese és Oscar Wilde Meséi és Ortega A tömegek lázadása és Tóth Árpád Örök virágokja és Juhász Gyula versei és Babits Mihály Az európai irodalom története és József Attila Összes Versei és a Három öreg, meg az Ifjúság és Ady Endre összes Versei, amit, azt mondta, Athenaeum-úr adott ki, ahogy egy balga pusztai legény­­cézárka, magyar csacsi-Jeszenyinke hitte, és Friedrich Nietzsche művei és Ottó Weininger Nem és jelleme és a Nagyon fáj és a Medvetánc és a Külvárosi éj és a Járkálj csak halálraítélt és Ruysbroeck Szűzanya-szűzhártya-szerelme rubint-ragyogása, meg a Kommunista Kiáltvány, meg Mózes Könyvei és János Evangéliuma! A boldogság egy villanykörte volt. Egy 40 wattos villanykörte! Most elmondtam neked, mert nagyon szeretlek! Szeretlek Szép Szőke Szívverésem! Szeretlek az együtt-ébredésben, amikor felkelünk, amikor lefekszünk, ha ruhátlanul szerelmeskedünk, amikor ölelsz, hogy ölellek s tengeri virágállat-testedbe villámlom húsomat, ha gyereket csinálunk, gyereket fürdetünk, ha a gyerekek kis meztelen seggére verünk, lágy tenyérrel, vagy könnyű fakanállal, ha olvasok neked, ha olvasol nekem, ha elmegyek, ha hazajövök, amikor fürdesz s a hátadat mosom, amikor melleid mosom, amikor ágyékod mosom, amikor lábaid mosom, sötétzöld víztalp­nyomaid a fürdőszoba zöld pamutszőnyegén, amikor hátamat mosod, amikor ágyékom mosod, ha eszel, ha ürítsz, ha nevetsz, ha sírsz, a szoptatásod idején, döcögő gazella-pocakú gyermek-kihordásod idején, ha injekciót adsz, ha vérnyomásom méred, temetőben ha járunk és az arcomat nézed, ünnepnapon és hétköznapon, ovulációd idején, havi tisztulásod idején, Gyötrelem-Napon és Gyász-Napon, Megaláztatás-Napon és Dicsőség-Napon. Szeretlek! Benőttél engem, mint ifjú növény a házat. Benőtte,a Létet Föl-sose­ lázadt Tiszta Szőkeséged. S én lángolok e Boldog Világegyetem-Szőkeségben. Mint a Sejtelem-Kezdetidőben a szőke villanykörtefényben! 1883. JANUÁR 21. MEZEI ANDRÁS ELBESZÉLÉSE: TEMETÉS Épp a betakarítás ünnepén halt meg Já­kob Finkenstein. A kibuc zavarban volt, mert nem gyászra , örömünnepre készül­tek fel hagyományos műsorral, hagyomá­nyos bemutatóval. A kibuc asszonyai, az alapítók indultak volna a nyitótánccal. A régi tánccal. A körtánccal, össze kellett fo­gódzkodni este a füvön, fölidézni a régi dal­lamot. A talpak ruganyossága most mintha mit se változott volna, s holdfényben a lábikrák fiatalosak voltak, és mintha a valamikori régi színkópiák lüktettek volna a váduikon. Mose megvárta, amíg a szoknyák visszacsa­pódva lehanyatlanak. Intett Noéminak. Ki­váltak. Úri útközben csatlakozott hozzájuk, miután a préselt szalmabálákból a zenekar helyét a mezőn megépítette. Noémi lihegett még, a lélegzetébe akadt a halálhír. Mose nem beszélt. Mentek. Az óvoda előtt Úri le­maradt, aztán Chavával együtt beérte a többieket. Az újszülötteket is be szokták mutatni a betakarítás ünnepén minden év­ben. Ez volt a szokás a kibucban. Először is a búzát, aztán a gyapotot az avokádót hoz­ták zsákokban, kosarakban, és csak aztán jöttek a csecsemőgondozók az újszülöttek­kel. Holnap avokádó helyett üres kosarat hoz­nak a Csácsott- színpad­­elé. Kifordítják az üres kosarat — rossz év volt az avokádóra. Csak az öntözött gyapot virít, az öntözetlen­­nek üres a kosara. Csönd van. Mordi lakása előtt áll Mose. Ki mondja meg az öreg ha­lálát neki? Betakarítás és temetés együtt? Ünnep és gyász? Gyümölcsök, gabonafélék, gyapot és Jákob Finkenstein? Mordi kijött a lépcsőre. Látta, mi van. — A halál mindig rosszkor jön — mondta. Mose és Mordi egymásra néztek. Ávri is jött. Ámit üzent a frontról. A férfiak ott álltak mind a ház előtt. Jákob házánál, az öregénél? Kint a füvön, a pá­zsiton. Másnap reggel először a régi toronyhoz vitték Jákob Finkensteint, ahhoz a torony­hoz, amit még maga ácsolt, amikor az „el­sők” éjszaka tornyot emeltek és falat húz­tak a sziklás, csupasz domb köré. Itt állt a legelső torony — mondták a fiúknak, akik a gyászolókkal tartottak inkább a betakarí­tás ünnepén reggel. Az egykori, fából esz­­kábált torony helyén most már az ugyan­csak régi víztorony áll, mint egy eredeti há­borús emlékmű. Jákob már ezen az új be­ton víztornyon sebesült meg 1948-ban, ami­kor még a toronyból toronyra lőttek, napo­kig vadásztak egymásra az állóháborúban a mesterlövészek. Ezt a történetet is elmond­ták most a „noár”-nak, vagyis a tizenéve­seknek, akik a menethez csatlakoztak, mi­közben Jákob a magas és széles gyalulatlan faládában feküdt a kis kerti traktor vontat­ta négykerekűn, azon a kis piroson, amely­­lyel kertész korában száguldozta be a kibu­­cot a „gyerekcsináló” piros sapkában, amit le nem vett a fejéről, amíg szét nem foszlott, mint minden anyagból való készítmény. A menet elhaladt a szüntelenül duru­zsoló napsütött hűtőház mellett, melyben a szegfűszállítmány várta az átvevőket. Mose intett Metukának. A lány a fehér szegfűk­ből visszabólintott, mert a két karja tele volt velük, mintha sírna, mert mindenki tudta, hogy elesett a bátyja mindjárt a há­ború első napjaiban Szidonnál, Libanonban. A menet a lakatosműhely felé fordult el jobbra a csőraktárnál a limlomok között. Mose megállt egy asztalforma ácsolat mel­lett. A gyerekek nem tudták, mire való, mert a gerendákból és vastag deszkákból szöge­zett erős építményből merőleges vasrudacs­kák álltak ki itt-ott furcsán és szabálytala­nul. Jákob a traktoron halott álmában is örülhetett, hogy megálltak itt, ahol kora reggeltől késő estig, hosszú éveken keresz­tül (ha nem egy évtizedig is) hajlítgatta a betonvasakat. Itt állt a gyerekcsináló sap­kában. Kihúzott egy szálat a kötegből, a hosszú hatméteresből és így fektette rá az asztalra — mutatta most Mose, Jákob fia a gyerekeknek. Mose nem volt rest. Beszaladt a gömbvasért az üres lakatosműhelybe. Visszahallatszott a vasak csöngése, Mose válogatása. Aztán úgy, ahogy gyerekkorában látta dolgozni az öreget (Mose kesztyűt is húzott), az acélszálakat az asztal lapjára helyezte. A gyerekek körülvették a tákol­mányt. Most értették meg, hogy mire valók a kiálló vasbütykök, ahogyan Mose megen­gedte, hogy ők is megfogják a vasszálat, éi vele hajlítsák vissza száznyolcvan fokban, olyan alakban, melyben a Jákob vasai mind az épületekben nyugszanak, a kibuc házai­ban, a régiekben, amiket most a fiatalok használnak, amíg meg nem nősülnek, férj­hez nem mennek. Mose Metukát látta még mindig a mezőn, a nyírott füvön a szegfűk­,­kel. Jákob nem ellenezte volna, hogy azt te­gyék, amit most tettek, hogy ezen az ünne­pen, amikor vendégek jönnek minden csa­ládhoz; amikor a betakarítás ünnepén még azok is itt vannak, akik ezért vagy azért el­hagyták a kibucot; amikor mindenki megy ki a gyepre takarókkal és termoszokkal. Amikor neki, Mosenak is segítenie illene. — Akkor legyen hát ez is, ha így kell len­nie... Jákob azt mondta mindig: — Csak a kertészetet nem unja meg az ember. A füvekhez, fákhoz nem volt megállója a menetnek, mert valamikor minden talpalat­nyi földet kosarakban kellett felhordani s dombra. Minden fát ültetni kellett. Minden szál füvet vetni, minden virágot és bokrot külön öntözni. Ilyen alapon megállhattak volna bármelyik eukaliptuszfánál és fenyő­féleségnél. Minden árnyékban benne volt Jákob. Odalentről fölhallatszott a dombra a mik­­rofonkopogtatás. A zenekar kezdő pöntyö­­getése. Noémi nem mondta, hogy nem fog részt venni a nyitótáncban. A régiek, a negyvennyolcasok nyitótáncában. A menet­ke megállt a régi futóároknál, ahol a régi bunker volt. Jákob nem szeretett beszélni róla. Csak egy pillanatra álltak meg ennél a háborúnál. A gyapotföldek mellett úgy mentek el, mintha maguk is látnák magukat valamely életen túli díszszemlén. Ha megteltek télen, a víztárolók, akkor a gyapot Jákobot dicsér­te. Új lakásokat hozott. Új bútorokat. Maga hozta meg magának a csöpögtetős öntözés csöveit, a komputereket. A hangrobbanásra fölnéztek — most mintha fényesebb lett volna a fény a banánoson, mert Jákob kita­nulta a „nagy füvek” minden fortélyát vala­ha. Ő ültetett. Ő tudta, melyik hajtást kell meghagyni. Az átültetéseket is ő maga vé­gezte, amikor még ereje teljében vetett és aratott Jákob. A temető nem volt messze már. Néhány sír. Nem is temető. Uzinak ott kellett volna lennie a színpadon. Uzi a furulyát legszívesebben itt fújta volna meg most is, ahol legelő van. Lemaradt a menettől, lassítva a lépteit, balra ol­dalazva, de azért Jákobot követve. Tán­colt volna Jákobnak. Ugrált volna és ti­­ltnkózott volna úgy, ahogy Jemenben ün­nepelték a halottat valamikor a felmenői, akiket a Messiás hozott idáig Jákob házába. Jáhel is látta Uzit és átvette tőle a lemara­dás ütemét. A párbesz előtt találkoztak a táncosokkal. Ott készültek a meglepetésre. Mose legkisebb fia, Ábádjá letört egy na­rancsvirágot. A menet megállt. Csönd lett. Amit mon­dani lehetett volna, az úgyis ott volt a sze­mük előtt most is, mint mindig, ha vala­ki a narancsosban dolgozott, mert amíg az érett gyümölcsöket szedte, addig ugyan­azon a fán láthatta a kinyíló virágokat is. Ezzel Jákob se tudott betelni soha. Mese is így volt vele és most Ábádjának is megje­lent ez a jelenés, amíg ott álltak csendben a párdész előtt. Az ünnepség odalent most mintha megkezdődött volna.­­ Az idegen eddig észrevétlenül Ilit ott. Ünnep van és nincs pap? Temetés van és nincsen kántor? És azi mégse lent, mégis itt, idefönt a sírocskák előtt fújja meg most a furulyát délelőtt, de már forróságban! Forró levegőt rezegtet, mintha az ősanya, Ráchel sírjából jönnének ki a hangok! Az idegen férfi ott állt. Az európai. A lá­togató. Jákob házának oldalága. Obermayer József fotógrafikája .

Next