Élet és Irodalom, 1983. január-június (27. évfolyam, 1-25. szám)

1983-05-20 / 20. szám - Széky János: Ha az acetonra esküdtél • televíziókritika • Ha az igazságra esküdtél. Rendező: Hintsch György (13. oldal) - -jas: Jókai-napok, huszadszor (13. oldal) - Varjas Endre: Nemzeti Kabaré - avagy: Nehéz szatírát tűrni? • színikritika • Moldova György: Titkos záradék. Nemzeti Színház. Rendező: Kerényi Imre (13. oldal)

/ 1983. MÁJUS 20. SZÉKY JÁNOS: A Magyar Televíziónak van szórakoztató főosztálya és van drámai főosztálya. Ami tehát drámai, az a hivatalos címke szerint nem szórakoztató. És viszont. Mindez egybevág a publikum sokéves tapasztalatával. A jól megcsinált, izgalmas, kommersz tévédráma nálunk körülbelül olyan "gyakori, mint a teljes napfogyatkozás. Tíz percig úgy rémlett, hogy a múlt heti kétrészes tévéfilm — Ha az igazságra esküdtél — ilyesféle celesztiális tünemény. Aztán kiderült, hogy mégse. Ám a dolgozat (írta és rendezte: Hintsch György) végül is ékesen példázta, hogy mit tilos elkövetni a műfajban. íme, az antirecept: Végy egy Berkesi-regényt. Olyan, amilyen, de cselekményes, örülj neki. Eszedbe ne jusson kételkedni a szerző állításaiban, és ne gondolj utána semminek. Hanem kurtítsd meg forgatókönyved számára a művet oly módon, hogy még logikátlanabb legyen. Az első részben ítérjenek el emberölésért és nemi erőszakért egy ártatlan fiatal műszerészt, a másodikban álljon helyre az igazság.* Érd be az alapötlettel, ne óvakodj a kliséktől, és igyekezz elszalasztani a kínálkozó dramaturgiai poénokat. Építs bátran a néző feltételes reflexeire. Az elején hitesd el vele, hogy amit lát: krimi. E célból hasznos fölléptetni Inke Lászlót, aki most már biztosan a kérges szívű nyomozó szerepéből megy nyugdíjba. Ne fukarkodj az anakronizmusokkal. Mivelhogy a történet 1970-ben, illetve 1978-ban játszódik, a falakat borítják tavalyi plakátok. Ügyelj a környezetrajz pontosságára. A falusi reggelből ne maradjon ki a szüntelen kakaskukorékolás, de gondoskodj arról is, hogy a vidéki városban Főtaxi feliratú gépkocsik közlekedjenek. A valósághitel kedvéért hányj fittyet a krimi műfaji szabályainak. A látszat csapja be a nyomozót. Az igazi tettesről szó se essék a második rész közepéig. De a hitelességet se vidd túlzásba. Nehogy megpróbálj belenézni a büntetőeljárást szabályozó dokumentumokba. Mert még megzavarná, hogy szabályszerűtlen az első kihallgatás előtt közölni a gyanúsítottal az alapos gyanút, vagy hogy az ügyész nem „koncentrálhat” olyan ügyre, melyben még el se fogták a tettest. A rendőrségi nyomozás mikéntjét illetően forrásod legyen Derrick és Columbo. Helyszíneléskor szóljon oda valaki lezserül: „ne tapossátok le a füvet”, holott a valóságban senki sem merészkedik a holttest közelébe, míg a nyomokat nem biztosították. Az igazi két gyilkos előállítására szálljon ki a rendőrség hat darab URH-kocsival, síppal, dobbal, nádi hegedűvel. A tanú rágógumizzon csak békességgel a kihallgatást végző tiszt előtt. Egyáltalán, fogalmad se legyen Semmiről. Ne tudd, hogy a vérfoltot — szavahihető háziasszonyok és Révai kislexikona szerint — legbiztosabban a hideg szappanos víz távolítja el. (Mások a Bioponra esküsznek.) A gyanúsított mondja azt beismerő vallomásában, hogy acetonnal dörzsölte ki ruhájából a vért. Említsd meg, hogy a ruhát elküldték laboratóriumba, aztán gyorsan feledkezz meg róla. Mert ha kiderülne, hogy a szöveten nincsenek sem aceton-, sem vér-, sem dörzsölésnyomok, akkor fuccs az egésznek, nem lehet belőle kétrészes tévéfilm. Kövessenek el a nyomozó hatóságok még négy-öt abszurd hibát. A boncolóorvos állapítsa meg, hogy nem történt nemi erőszak, tehát a beismerő vallomás hamis. Ezután már csak azt kell megoldani, hogy sem a rendőrségi nyomozás vezetője, sem az ügyész. •Az eset különben tényleg megtörtént, de nem ekkor, nem ilyen körülmények között és nem így. Az ítéletet 1957-ben hozták, és 1968-ban volt a perújítás. Polgár András is innen merítette a témát darabjához, a kettős helyszínhez. De ha szabad ezt a túlságosan is ideillő metaforát használnom: mindez nem mentő körülmény, sem az ügyvéd, sem a megyei, sem a Legfelsőbb Bíróság ne értesüljön e tényről, mert különben az egészből nem lelet stb. A köztiszteletben álló rendőrtiszt és a megyei főügyész pedig ne lásson semmi furcsát, abban, hogy egy büntetlen előéletű, teljesen épelméjű fiatal szakmunkás megerőszakolja és megöli szerelmét, majd arcizma se rezdül, nem is gondolkodik, hanem ádázul és kitartóan tagad. Mert különben stb. (Ha belenyugszunk, hogy ez már ilyen pszichopata világ, abban sincs semmi feltűnő, hogy a nyomozók készpénznek veszik a beismerő vallomást. Mely szerint a jóravaló gyanúsított este tízkor az első szóra átmegy az idős szomszéd nénihez, megnézi, mi baja az automata mosógépnek, majd a következő percben baltát ragad, és mint a dúvad, elszáguld, hogy magáévá tegye vagy meggyilkolja exmenyasszonyát. Mellesleg a mondat első fele a film — és a könyv — szerint igaz. Csak ott a bökkenő, hogy 1970-ben az idős, egyedülálló falusi asszonyok mikroszkopikus kisebbségének volt automata mosógépe. De ha ennek a néninek volt is, miképp támadt az a fiatalos ötlete, hogy este tízkor kezdjen mosni?) Ami az ügy művészi részét illeti, legfontosabb, hogy következetesen légy következetlen a jellemzésben is. A gyanúsítottról az istennek se lehessen tudni, hogy mikor mond igazat és mikor hazudik. A nyomozótiszt mutatkozzék butának és gorombának, de magasztalják rendszeresen a háta mögött. Legyen tagja a megyei pártbizottságnak, azonkívül ripakodjon rá a gyanúsítottra már az első pillanatban: „maga ölte meg”, öt perccel később pedig szándékozzék „seggbe rúgni” azt a firkását, aki ugyanezt állítja — szintén törvényellenesen —■ a megyei lapban. Az első részben az atyai főügyész hívja föl ifjú beosztottjának figyelmét a bizonyítékok ellenőrzésére, a másodikban viszont legyen éppen ő az, aki mindenáron meg akarja gátolni a pótnyomozást. Persze, nem árt, ha luxusvillában él és gint iszik az álnok a derék, míg a többiek demokrata módon megelégszenek az Ararát konyakkal. Dolgozószobájában okvetlenül legyen ódon állóóra, kolóniás bútor, értékes festmény és zöld-arany tapéta, mert megyei főügyészeknél már csak így szokás. Adj némi ösztönös társadalomkritikát a kéjgyilkos szájába, lehetőleg a második rész végén, hogy tisztán megmaradjon a néző emlékezetében. A lelkifurdalásos pozitív hős — az ifjú ügyész — szerepét bízd olyan színészre, aki képtelen eljátszani. Hogy mégis rokonszenvet ébresszen, öltöztesd föl ménkű elegánsan. (Trokán Péternek különösen az überkáró-mintázatú, svejfolt öltönye tetszett.) A film legvégén merevítsd ki azt a képet, amelyen tanácstalanul széttárja karját, mert a néző még csak ötvenezerszer láthatta ezt a frenetikusan új megoldást. Ismétlés az unalom anyja. Ha munkád jól végezted, a tévének célszerű — az első rész után néhány szimfóniatétellel — bemutatni egy 1937-es amerikai filmet. Mely szörnyű tréfája a sorsnak! A hőst Itt is halálra ítélik, ugyancsak ártatlanul, úgyszintén felvágja az ereit. De nem kétségbeesésében, mint a dabasi műszerész, hanem hogy hozzájusson egy revolverhez. Aztán még mindenféle izgalmas dolgok történnek. A színészek jók, a cselekmény épkézláb, és valósággal tizedmásodpercekre hegyeződik ki a dráma. Ha az időzítés szándékos volt (mármint a tévé részéről), nyilván a következőket akarták tudtomra adni: 1. A harmincas évek Amerikája sem volt fenékig tejfel, 2. nálunk azért sokkal jobb a közbiztonság, 3. Hollywoodban csak profik írhattak forgatókönyvet, 4. Fritz Lang jobb rendező Hintsch Györgynél. Egyik hír sem ért villámcsapásként. Tíz esztendeje jelent meg a Magvető kiadónál Moldova György szatíráinak kis kötete, a Titkos záradék. Az igénytelen kiállítású könyvecske mindössze nyolc forintba került, és pillanatok alatt elfogyott az utolsó példányig. Abban, hogy a nemlétező bestseller-listák élére került, alighanem nagy része volt a Hitler Magyarországon című szatirikus kisregénynek, amelyből az író — mint egyik nyilatkozatából kiderül, nem kis részben Agárdi Gábor inspirálására — Titkos záradék címmel dramatikus játékot írt. A darabot Herényi Imre rendezésében mutatta be a Nemzeti Színház. Hitler szerepét — természetesen — Agárdi Gábor játssza. Maszkjával, alkatával, mozgásával a lehető legtökéletesebben idomul a dokumentumokból megismerhető figu-rához, és vérbeli clownként csupán csipetnyi karikatúrával borsózza ezt a hitelességet. Ennyi épp elég: Hitlere vérfagyasztón démonikus jelenség, a lázálmok izzasztó realitásával létezik, egyszersmind azonban röhögtető is, a színész apró gesztusaival szabadít fel a lázálom feszültségéből. Mintegy kinyit egy szelepet a nagy nyomású félelemnek, hogy nevetéssel tisztítson meg tőle. A figurában az ismert Hitlerkép Chaplin Diktátorával fonódik össze, de van egy harmadik eleme is, amely a pesti aszfalthoz, a pinceborozók állópultjainál bölcselkedő lumpenekhez köti. Ettől egyszerre mulatságos és félelmetes, ettől aktuális. A történet maga keveset változott a dramatizálás következtében. Lekopott róla néhány, tíz esztendeje még eleven időszerűség, új mozzanatok nem kerültek bele. Dráma sem lett belőle: a szatíra, természete szerint, tulajdonképpen kifordított sematizmus. A belső meghasonlottság, amely a drámai konfliktusok lényege, mindkettőtől idegen. És Moldova a szatírában még a drámaiság kedvéért sem köt kompromisszumot. Nem ismer tréfát — idézhetném ezzel kapcsolatban a híres Karinthy-bon moz-t —, csak viccet — tehetném hozzá. Mert ahol a színpadi feszültség csökken, ahol úgy érzi, a nézőtér figyelmének lankadása fenyeget, ott megereszt egyet-egyet a pesti folklór e verbalizmuson alapuló remekműveiből. És ez baj. Mert ahol Moldova ehhez az eszközhöz nyúl, szinte mindig a mélyebb ábrázolás kínálkozó lehetőségét kerüli meg, a poénért feladja a humort, a villanásért a világosságot, a tréfáért az igazat. Talán ez a különbség a kabaré és a színház szatírája között. Míg a kabarédarab kívül marad az ábrázolt valóságon, a szatirikus dráma belevonja közönségét. A kabaréban másokon mulatunk, a színházban saját nevetséges gyarlóságainkra döbbenünk rá. Nem a szomszédunk, nem a kollégánk, nem a főnökünk és nem a beosztottunk a hülye. Moldova, s vele Kerényi ezt a katarzist spórolja el, mire — a különben nehezen elhihető — szatírafikciót elfogadom, hogy tudniillik a Magyarországra látogató Hitlert senki sem ismeri fel, már tudom azt is, milyen butaságok és visszásságok kerülnek a pellengérre. Pedig a mese csak akkor szólhatna rólam, ha alkalom adódnék megismerni a kifigurázott típusok belső igazságát. Ha megtudhatnám, hogy intrikus figurái miként élik meg saját csökött aljasságukat, s nem csupán azt, hogy milyen ideológiát alkalmaznak hozzá. Ha megtudhatnám, hogy a Magyar Művégtag Művek igazgatója, Barna József (Sinkovits Imre játssza,nagy bohóci kedéllyel, de — leginkább önhibáján kívül — csak az adott szövegre támaszkodó felszínességgel) szenved-e saját tökéletes alkalmatlansága miatt. Ha Bánegres felső köreinek nemcsak tökéletes politikai gerinc- és meggyőződéstelensége mutatkoznék meg, hanem kitetszenének indítékai is. Ha Barna József elkényeztetett káder-kisfiának nemcsak kicsírozott hőzöngését látnám végletesen, hanem valami csöppnyi magyarázatot is: ha „ilyenek ezek a fiatalok”, akkor miért? (Matyit Tahi József alakítja, semmit sem adva hozzá a sémaszerű figurához.) Mindebből az következik, hogy a darabnak nemcsak főszerepe, hanem főhőse is Hitler lesz. Pedig még a kisregényben, de a dolog természete szerint is, ő csupán katalizátor, kifordított rezonőr, így aztán a szatíra éle — akarva-akaratlan — visszafelé (is) vág. Ahol arról szól, hogy az adott viszonyok gazdasági-emberi-szellemi nyomorúságai újra és újra megteremtik a fiók-hitleri ambíciókat, ott mintha azt mondaná, hogy a kétféle „hitleráj” azonos. Moldova szövege (és a szöveghez alkalmazkodó rendezés) kevesebbet kérdez, többet állít, mint amennyit a szatírai kötél táncolás elbírhat, hiányzanak belőle a naivitás üde miértjei. Hiszen mezőiben más gyökere van annak, hogy Barna József, a Magyar Művégtag Művek botcsináltapárttag igazgatója, aki nemcsak sötéten műveletlen, hanem végtelenül buta is, egy sor kérdésben lelkesen egyetért a Mein Kampf paszsziusaival, és annak, hogy Hitler számos Magyarországon tapasztalt jelenségben saját eszméi diadalát vélheti üdvözölni (mint a kaszárnyaszerű beton-lakóépületek, a televízióhoz láncolt kulturális paszszivitás, a szervezetek túlbürokratizált központosítottsága, a funkcionárius-elit konzervativizmusa), és megint egész másban gyökerezik a véletlen kirobbantotta bánegresi „nyilasforradalom” kamasz radikálisainak fasisztoid anarchiája. Nem ezeknek a motívumoknak a kibontását kérem számon a Titkos záradékon, hiszen ehhez kevés egy színházi este, de talán egy évad is. Hanem éppen azt a biztonságot vélem túlzottnak, ahogy a bonyolult jelenségeknek okait a felszínen jelöli meg, ahogy megelégszik a legelőször kéz alá kerülő magyarázatokkal. Amit Moldova mindennél jobban gyűlölni látszik, amit megalkuvás nélkül utasít el (és amiben tökéletesen igaza is van), az átpolitizált ideológiai frázisok apolitikus szajkózása (és szajkóztatása) — valóban társadalmi öntudatunk egyik legveszedelmesebb jelensége. Ahogy Moldova mindent következetesen erre vezet vissza, az szatírájának a legfájóbb, legkegyetlenebb, legnehezebben elviselhető igazsága; ahogy könyörtelenül megmutatja, milyen szögesen ellentétes érzelmek és meggyőződések férnek meg egy-egy elvvé kövesült, leegyszerűsített féligazságban, az váltja ki a legtöbb megütközésttetszést-egyetértést-lelkesedést a nézőtéren. De azzal, hogy gondolatmenete kizárólag ennek a hamis azonosításnak leleplezésére szorítkozik, a drámai folyamat önelvűségét, belső kohézióját bontja meg: története olyan pikareszkre emlékeztet, amely azonos helyzetek különböző változatait mutatja meg. Ha lenne Budapestnek Nemzeti Szatíraszínháza, a Titkos záradékot, hibáival együtt is fenntartás nélkül üdvözölném repertoárján. De mert nincs, és a darab a Nemzeti Színházban került színre, úgy érzem, inkább a kabaréban, mondjuk, a Vidám Színpadon volna helye — ahogy a Vidám Színpad jelenlegi műsorában is idegennek érezném. De egy szatirikus színházban azért a Titkos záradék — minden erényével, keménységével, bátorságával — mégis csupán a kabaré végletét képviselhetné, szemben a valódi drámaiságra törekvő szatírákkal, amelyek egyelőre alig mutatkoznak a színházak programjában. A mérleg végül is pozitív. Ez a karcos szókimondás a Nemzeti színpadán talán egy új szemlélet nyitányaként üdvözölhető. A közönségsiker, amely várhatóan kísérni fogja a darabot, talán felbátorítja a színházak vezetőit, hogy tovább lépjenek ebben a szatírai irányban. És a színészek, akik ma még nincsenek igazán otthon ezen a síkos talajon, akik nem érzik igazán, mennyi clownos harsányságot, mennyi játékos „ripizést”, mennyi felszínes-külsődleges eszközit visel el a szatíra — talán ezenközben hazaérnek ebben a műfajban is. Amire már ebben az előadásban is utal néhány visszafogottabb alakítás — mint például Nagy Zoltáné, aki Hitler háziorvosának fontos szerepét játssza, komolyan és harsányság nélkül, s ettől vérfagyasztó humorral. Vagy Szersén Gyuláé, aki a művégtaggyár főmérnökeként remek egyensúlyérzékkel teremt egységet egy derűs alkoholista portréjában szerepének inkoherens megnyilvánulásai és jellemvonás-töredékei között. A Titkos záradék a Nemzetiben — alighanem toleranciánk tűréspróbája. El tudjuk-e viselni, hogy egy szatirikus műben olykor igaztalan vádakkal is illetnek bennünket? El tudunk-e gondolkodni a vádakon akkor is, ha a mű maga nem igazán jó? Ha hibái olykor nagyon is szembeötlők? A legjobban attól félek, hogy éretlenek vagyunk ehhez. És minél ingerültebben reagálunk az igazságtalan vádakra, minél dacosabban hangsúlyozzuk az esztétikai kifogásokat ott, ahol a lelkünk nem is a „széptani” anomáliák miatt háborog — annál jogosabbak a szatíraíró szellemi pofonjai. Ha az acetonra esküdtél VARJAS ENDRE: a Nemzeti Kabaré — avagy: Nehéz szatírát tűrni? Televízió Jókai-napok, huszadszor Május 15-e és 22-e között, az idén huszadszor rendezik meg a csehszlovákiai magyar nemzetiség amatőr művészeinek és csoportjainak fesztiválját, a Duna bal partján, a szlovákiai Komáromban. A kulturális eseménysorozat hagyományosan az irodalom és a színjátszás ünnepe, a műsor törzsét az irodalmi színpadok, színjátszó együttesek és a versmondók versenye alkotja. De — már szintén hagyományosan — részt vesznek a fesztiválon a társművészetek képviselői, bemutatkoznak a népdal, a népzene, a néptánc művelői, az amatőr képzőművészek, a bábosok, és természetesen — értelemszerűen — ünnepe, vásárja, fesztiválja a Jókainapok a csehszlovákiai magyar könyvkiadásnak is. A hagyományosan műfajok szerint szervezett fesztivál rendjét a szervezők ebben az évben átcsoportosították — felváltva jelentkeznek az irodalmi színpadok és a színjátszók, a versenyprogramokat naponta egyegy zenész- vagy tánccsoport műsora előzi meg. Az ünnepélyes megnyitó protokolltalan protokollja a visszatekintés jegyében zajlott. A csehszlovákiai magyar nemzetiség testületei és a fesztivál szervezői nevében megköszöntötték a mozgalom veteránjait. Az első versenynapon az ipolysági magyar gimnázium József Attila Irodalmi Színpada mutatkozott be Ady-műsorával (ez az együttes, Vas Ottó tanár vezetésével, húsz éve vesz részt a Jókai-napokon), majd a kassai Szép Szó együttes mutatta be a színjátszás modern eszközeit, profimód felhasználó műsorát, A Kalevala 51. énekét, (a kassai együttes tíz éve résztvevője, és azóta egyik legjobbja a fesztiválnak). Harmadikként egy komáromi színjátszócsoport Karinthy Ferenc Ezer év című háromfelvonásos drámájával indult. A további műsor jelentősebb bemutatói a magyar és a világirodalom legjavából válogatnak. „Az adatok sokatmondóak, sőt, lenyűgözőek. Húsz év alatt a Jókai-napokon mintegy 160 színművet és 140 kisszínpadi összeállítást mutattak be ... több ezer szereplő lépett fel Jókai szülővárosában” — kezdi összefoglaló írását a jubileumi alkalomra kiadott füzetben Szilvássy József, a Jókai-napok elnökségének tagja, az Új Szó rovatvezetője. És egy bekezdésnyi, az eredményeket ismertető bevezetés után a gondokra, a teendők számbavételére tér rá. Ez a kritikus-önkritikus magatartás a záloga, hogy a Jókainapoknak húszesztendős múltja után még hosszú jövője lehessen. -jas BpgpD