Élet és Irodalom, 1994. január-június (38. évfolyam, 1-25. szám)

1994-01-07 / 1. szám - László Bandi: rajza • kép (3. oldal) - Dippold Pál: A kályha én vagyok • publicisztika (3. oldal) - Papp Zoltán: Kedves Magyar Televízió! • publicisztika (3. oldal) - Sebeők János: Kemoterápia • publicisztika (3. oldal)

ELET ÉS I IRODALOM DIPPOLD PAL. PUBLICISZTIKA A kályha én vagyok A felfokozott ember ritkán pozi­tív. Jellemzőbben negativisztikus. Elutasít. Hát itt már annyi tömén­telen álarkangyal mutogat a beiz­zított íróeszközével, hogy azt sem tudom, hová legyen az agyam. Ide? Oda? Ki az kit, merre, hova? Az alábbi vázlatkísérlet közelítő hűséggel ábrázolja ki palloléleken imbolygó értelmiségi lényegemet. Ami amúgy szintén zsarátnokok prepurgatórium, mai magyar pa­radicsomot (vagy poklot) előlege­ző állapot. Mivel a lelket legin­kább légneműnek képzelhetni, mondjuk így: gázlángolok, takaré­kon. Őrláng. A kályhától indulok tehát, a kályha én vagyok. Fűtött test. Indulatok, ellenkezések, tilta­kozások, anyagi és nem anyagi jellegű vágyak tüze által behevített anyag. Ösztönlény, mint akárki más ember. Vagyis hiszem a jót, és tudom a rosszat. Teremtmény­ mivoltom tudomásulvétele élet­könnyítő magabiztosságot jelent: pontos hely- és helyzettudatot. Hogy itt kell élnem. Magunk kö­zött. A rokonok és az ellenek fon­ta körülményhálóban. Ismerős ez a mai kocsmázás. Olyan, mint a tegnapi és a holnapi. Most mi a teendő? Semmi. Le­sem a közélet forgalomirányítóit. A lelki újjászületés kieszközlését szorgalmazókat. Hogy a tüzelés­­technikai eszköztárnál maradjak, csupa minthafáklya. Patetikusan lobogó, avittas fényforrások. Va­lójában — mihez mérve, minden­­séghez! —, zseblámpák. Mint én is majd, pislogok most még, az­tán egyszercsak kihunyok, így van rend az életben. Szóval, ez a beavatkozási kény­szer, ez az ormótlan határozott­ság, amivel bárki emberfia elin­­tézhetőnek véli az eszméltetést, a megvilágosodásokat, hát ez idők múltán nevetséggé válik. Ne tes­senek lengeni itt, mint szomorú, tüzes zászlók, ez valahogy olyan kevésbé tetszetős. Szélárnyékba, javaslom, belső tájakra visszavo­nulni, csendteremtési kísérletsor, magánbéke-kezdeményezések beindítása. Úgy tapasztalom, las­san minden jelentőségteljes köz­szereplő úgy mozog ebben a vi­lágban, mintha folyamatosan ka­merák és mikrofonok előtt illeg­­­ne. Andy Warhol nemzeteszméje virágba borult: mindenki tévé- és rádiószpíker. Mindenki sztár. Pe­dig, hogy végre szűkebb szak­mámra, bizonyos írástudói tevé­kenységi formára térjek, a helyzet egyszerű. Rálendülni a tárgyra, könnyed suhanás után megragadni, fel­mutatni, hogy akinek van erre szeme, mindenki lássa. Megidéz­ni azt, ami volt, mert ami most van, az mutathatatlan, az alkal­masint kiközvetíthető ugyan, ad­ható egyenesben, létezhetik, ugye, élő adás például ezekben a hírhordozó eszközökben, hang­­hullámoztatás, képszétküldés az adatfogyasztó lakosság számára, tények adásvétele, magánadóve­vők ha csoportosulnak, lett itt társadalmi fent és lent. Mint ál­talában eddig az embertörténet­ben: oszlás érdekek szerint. Meg­osztódtunk tehát. Felfokoztuk egymást. Gyűlöletek rajtunk, mint egyenruhák. Menetelünk szembe, sértett díszlépések. De meddig, hölgyek, urak, meddig? Mikoráig? Én személy szerint kiálltam a sorokból. Mert az ember tartósan nem lehet szeretetlen. Mert te­remtmény, és a másik, az az os­toba, az a tülekedő, az a reggeltől estig hülyeségeket beszélő, azok az alelnökök vagy Fő­szerkesztők vagy kicsodák, azok is teremtmé­nyek, így van ez. Teszek a gyűlö­letre. Hiszem a jót, és tudom a rosszat. László Bandi rajza Kedves Magyar Televízió! Néhány éve Sinka István „Anyám balladát táncol" című versét mondtam a képernyőn. Az akkor még létező Film, Színház, Muzsika kisebb tanulmányt szánt arra, hogy fejemre olvassa­ a „fütyülték" szót, „fütyülték”­­nek ejtettem. Ma is őrzöm a vers hibás leiratát, amelyet a televízió küldött nekem megtanulásra. Én csak annyiban hibáztam, hogy szokásomtól eltérően, nem egyeztettem a szöveget az általá­ban hitelesnek mondható kiadá­sokkal. A bírálat jogosságát egy pecig sem vontam kétségbe. A rádió és a televízió munkatársai tudták, hogy szinte beteges rö­geszmén a szöveghűség. Nem­egyszer lepleztem le nyomdai, szedési hibákat is, így különösen fájt, hogy kelepcébe estem. És most a tárgyra térek. Antall József halálának napján a Magyar Televízió Vörösmarty Mihály Szózatával zárta műso­rát. A verset Latinovits Zoltán hangján hallottuk, akit sokan a magyar színi mesterség királyá­nak szoktak nevezni. A kiváló művésznek magam is nagy tisz­telője vagyok, és így bizton állít­hatom, hogy ez a hangfelvétel az ő életének, vagy művészi pályá­jának olyan kritikus pillanatában készült, amikor igazi képességei­nek felmutatásában valamiért gátolva volt. Boldogan nézzük és hallgatjuk a vele készült felvéte­leket, de úgy érezzük, hogy ezt a munkáját nem kellene publikál­ni, mert nem csak őt magát, de a magyar kultúra számos alkotó művészét járatja le. A magyar ereklyék igazi tisztelői a követ­kező hét súlyos hibát hallhatták: Első szakasz, harmadik sor: Bölcsőd az s majdan sírod is A televízióban: Bölcsőd ez s majdan sírod is Harmadik szakasz, második sor­: Apáid vére folyt; A televízióban: Apáink vére folyt; Negyedik szakasz, első sor: Itt küzdjenek honért a hős A televízióban: Itt küzdjenek honért hős Hatodik szakasz, első sor: És annyi balszerencse közt, A Televízióban: S annyi balszerencse közt, Kilencedik szakasz, második sor: És oly szent akarat A Televízióban: S oly szent akarat Tizenegyedik szakasz, harma­dik sor: Hol a temetkezés fölött A Televízióban: Melyben a temetkezés fölött Tizenharmadik szakasz, har­madik sor: Ez éltetőd, s ha elbukál, A Televízióban: Bölcsőd ez, s ha elbukál, Kétségbeesve hallgattam ezt a szentséggyalázást, bízva abban, hogy a műsor készítőit valamifé­le közfelháborodás már másnap elgondolkodásra készteti. A tele­vízió azonban Antall József te­metésének napján megismételte ezt a produkciót. Manapság, amikor parla­menti politikusok szájából is hallhattunk olyan véleményt, miszerint a Magyar Rádió és Televízió irodalmi osztályai ko­rábban nem képviselték kellő­en a magyar irodalmat, szomo­rúan kell azon tűnődnünk, hogy egy ilyen megállapítás miféle hiányos információkra épül. Mi, akik belülről és talán alaposabban ismerjük a média munkáját, tudjuk, hogy ezek­ben az intézményekben koráb­ban is a magyar irodalmat sze­rető gonddal és komoly felké­szültséggel képviselő, alkotó emberek dolgoztak. Remény­kedjünk, hogy így lesz ez a to­vábbiakban is. Mint magyar színész és mint a magyar irodalmat kedvelő, isme­rő és képviselő magyar állampol­gár, hivatásukat becsülettel telje­sítő pályatársaim nevében is ké­rem a Magyar Televziót, hogy a fent leírt produkciót, ilyen for­mában, a későbbiekben ne tűzze műsorára. Megértésükben bízva, tiszte­lettel: Papp Zoltán, a Katona József Színház tagja 1994. JANUÁR 7. SEBEŐK JÁNOS: Kemoterápia Vannak, akik életüket köszönhetik a kemoterápiának. Mások csak éveiket. S persze ki-ki a maga kínjait. Ettől függetlenül a kemoterápia, úgymond, hasznos dolog. A sugárterápia is az. A konzervatív alternatíva. A nincs más jobb kiút, amely Gaudea­mus Igitort énekelve vezet az eufemisztikus eutanáziába. A jó halálba. Vagy a rossz halálba. Ez a helyzet. Csöppnyi kétségem sincs az orvosok jóindulata, a mindent megtevés felől. Mindent megfontoltunk, mindent meggondol­tunk. Mindent vagy semmit? Pénzt vagy életet? Igen, elismerem, hogy az emberen olykor lehet segíteni kemoterápiával, f­elisme­­rem, hogy olykor csak kemoterápiával vagy sugárkezeléssel lehet segíteni rajta. Meghosszabbítani. S felismerem, hogy olykor sem kemoterápiával, sem sugárkezeléssel nem lehet segíteni rajta. És az emberiség? Megmenthető-e vajon az emberiség méreg és sugár által? Most, amikor egy közülünk ismét elment, kollek­tív tudásunk kiáltó kudarcaként, egy ember, aki élhetett volna, ismét feltámad bennem a kérdés: vajon ami itt folyik körülöt­tünk, a politikában, a gazdaságban, az nem kemoterápia-e? Nem kemoterápia-e a vegyszeres növényvédelem, a kemizált mező­­gazdaság? Nem tüneti kezelés-e, amely végül szívelégtelenség­hez vezet? S vajon nem a sugárkezelés abszurd formája-e Cser­nobil? Vagy az ózonlyukon keresztül ránkzúduló sugárözön? A Föld halálosan beteg. És kemoterápiára van fogva. Meddig húzhatjuk álmegoldásokkal és önbecsapásokkal? Meddig elég­szünk meg a tudományos varázsigékkel, a féligazságokkal, a fenntartható fejlődés, a gazdasági realitás eszméivel? Addig, amíg a beteg meg nem hal? Mikor leszünk hajlandók korlátozott tudásunkból az alázat következtetését levonni? Nem etikai justizmord-e a természet ellen az, hogy tömeggyil­kosokként semmisítjük meg a Glóbusz utolsó, még valamikép­pen működőképes ökoszisztémáit, ugyanakkor az általunk el­pusztított élet, s a bennünk pusztuló élet lényegéről fogalmunk sincs? Mi jogon emeljük fel a gépfűrészt akkor, amikor még be­tegségeink felett sem uralkodunk? Honnét a bátorság, amellyel mérhetetlen emberi kiszolgáltatottságunkban is mindenre rátá­madunk magunk körül, ha az csak valamelyest természetes? Ideje egyszer átlátni, hogy a kezelés nemegyszer a gyógyíthatat­­lanság allegóriája. A kezelt válsághelyzetek Boszniától Karabahig, a kiszámítható politikusok, s az átütemezett, szinten tartott adós­ságok csak palástolják, hogy gyógyíthatatlanul betegek vagyunk.

Next