Élet és Irodalom, 1994. január-június (38. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-07 / 1. szám - László Bandi: rajza • kép (3. oldal) - Dippold Pál: A kályha én vagyok • publicisztika (3. oldal) - Papp Zoltán: Kedves Magyar Televízió! • publicisztika (3. oldal) - Sebeők János: Kemoterápia • publicisztika (3. oldal)
ELET ÉS I IRODALOM DIPPOLD PAL. PUBLICISZTIKA A kályha én vagyok A felfokozott ember ritkán pozitív. Jellemzőbben negativisztikus. Elutasít. Hát itt már annyi töméntelen álarkangyal mutogat a beizzított íróeszközével, hogy azt sem tudom, hová legyen az agyam. Ide? Oda? Ki az kit, merre, hova? Az alábbi vázlatkísérlet közelítő hűséggel ábrázolja ki palloléleken imbolygó értelmiségi lényegemet. Ami amúgy szintén zsarátnokok prepurgatórium, mai magyar paradicsomot (vagy poklot) előlegező állapot. Mivel a lelket leginkább légneműnek képzelhetni, mondjuk így: gázlángolok, takarékon. Őrláng. A kályhától indulok tehát, a kályha én vagyok. Fűtött test. Indulatok, ellenkezések, tiltakozások, anyagi és nem anyagi jellegű vágyak tüze által behevített anyag. Ösztönlény, mint akárki más ember. Vagyis hiszem a jót, és tudom a rosszat. Teremtmény mivoltom tudomásulvétele életkönnyítő magabiztosságot jelent: pontos hely- és helyzettudatot. Hogy itt kell élnem. Magunk között. A rokonok és az ellenek fonta körülményhálóban. Ismerős ez a mai kocsmázás. Olyan, mint a tegnapi és a holnapi. Most mi a teendő? Semmi. Lesem a közélet forgalomirányítóit. A lelki újjászületés kieszközlését szorgalmazókat. Hogy a tüzeléstechnikai eszköztárnál maradjak, csupa minthafáklya. Patetikusan lobogó, avittas fényforrások. Valójában — mihez mérve, mindenséghez! —, zseblámpák. Mint én is majd, pislogok most még, aztán egyszercsak kihunyok, így van rend az életben. Szóval, ez a beavatkozási kényszer, ez az ormótlan határozottság, amivel bárki emberfia elintézhetőnek véli az eszméltetést, a megvilágosodásokat, hát ez idők múltán nevetséggé válik. Ne tessenek lengeni itt, mint szomorú, tüzes zászlók, ez valahogy olyan kevésbé tetszetős. Szélárnyékba, javaslom, belső tájakra visszavonulni, csendteremtési kísérletsor, magánbéke-kezdeményezések beindítása. Úgy tapasztalom, lassan minden jelentőségteljes közszereplő úgy mozog ebben a világban, mintha folyamatosan kamerák és mikrofonok előtt illegne. Andy Warhol nemzeteszméje virágba borult: mindenki tévé- és rádiószpíker. Mindenki sztár. Pedig, hogy végre szűkebb szakmámra, bizonyos írástudói tevékenységi formára térjek, a helyzet egyszerű. Rálendülni a tárgyra, könnyed suhanás után megragadni, felmutatni, hogy akinek van erre szeme, mindenki lássa. Megidézni azt, ami volt, mert ami most van, az mutathatatlan, az alkalmasint kiközvetíthető ugyan, adható egyenesben, létezhetik, ugye, élő adás például ezekben a hírhordozó eszközökben, hanghullámoztatás, képszétküldés az adatfogyasztó lakosság számára, tények adásvétele, magánadóvevők ha csoportosulnak, lett itt társadalmi fent és lent. Mint általában eddig az embertörténetben: oszlás érdekek szerint. Megosztódtunk tehát. Felfokoztuk egymást. Gyűlöletek rajtunk, mint egyenruhák. Menetelünk szembe, sértett díszlépések. De meddig, hölgyek, urak, meddig? Mikoráig? Én személy szerint kiálltam a sorokból. Mert az ember tartósan nem lehet szeretetlen. Mert teremtmény, és a másik, az az ostoba, az a tülekedő, az a reggeltől estig hülyeségeket beszélő, azok az alelnökök vagy Főszerkesztők vagy kicsodák, azok is teremtmények, így van ez. Teszek a gyűlöletre. Hiszem a jót, és tudom a rosszat. László Bandi rajza Kedves Magyar Televízió! Néhány éve Sinka István „Anyám balladát táncol" című versét mondtam a képernyőn. Az akkor még létező Film, Színház, Muzsika kisebb tanulmányt szánt arra, hogy fejemre olvassa a „fütyülték" szót, „fütyülték”nek ejtettem. Ma is őrzöm a vers hibás leiratát, amelyet a televízió küldött nekem megtanulásra. Én csak annyiban hibáztam, hogy szokásomtól eltérően, nem egyeztettem a szöveget az általában hitelesnek mondható kiadásokkal. A bírálat jogosságát egy pecig sem vontam kétségbe. A rádió és a televízió munkatársai tudták, hogy szinte beteges rögeszmén a szöveghűség. Nemegyszer lepleztem le nyomdai, szedési hibákat is, így különösen fájt, hogy kelepcébe estem. És most a tárgyra térek. Antall József halálának napján a Magyar Televízió Vörösmarty Mihály Szózatával zárta műsorát. A verset Latinovits Zoltán hangján hallottuk, akit sokan a magyar színi mesterség királyának szoktak nevezni. A kiváló művésznek magam is nagy tisztelője vagyok, és így bizton állíthatom, hogy ez a hangfelvétel az ő életének, vagy művészi pályájának olyan kritikus pillanatában készült, amikor igazi képességeinek felmutatásában valamiért gátolva volt. Boldogan nézzük és hallgatjuk a vele készült felvételeket, de úgy érezzük, hogy ezt a munkáját nem kellene publikálni, mert nem csak őt magát, de a magyar kultúra számos alkotó művészét járatja le. A magyar ereklyék igazi tisztelői a következő hét súlyos hibát hallhatták: Első szakasz, harmadik sor: Bölcsőd az s majdan sírod is A televízióban: Bölcsőd ez s majdan sírod is Harmadik szakasz, második sor: Apáid vére folyt; A televízióban: Apáink vére folyt; Negyedik szakasz, első sor: Itt küzdjenek honért a hős A televízióban: Itt küzdjenek honért hős Hatodik szakasz, első sor: És annyi balszerencse közt, A Televízióban: S annyi balszerencse közt, Kilencedik szakasz, második sor: És oly szent akarat A Televízióban: S oly szent akarat Tizenegyedik szakasz, harmadik sor: Hol a temetkezés fölött A Televízióban: Melyben a temetkezés fölött Tizenharmadik szakasz, harmadik sor: Ez éltetőd, s ha elbukál, A Televízióban: Bölcsőd ez, s ha elbukál, Kétségbeesve hallgattam ezt a szentséggyalázást, bízva abban, hogy a műsor készítőit valamiféle közfelháborodás már másnap elgondolkodásra készteti. A televízió azonban Antall József temetésének napján megismételte ezt a produkciót. Manapság, amikor parlamenti politikusok szájából is hallhattunk olyan véleményt, miszerint a Magyar Rádió és Televízió irodalmi osztályai korábban nem képviselték kellően a magyar irodalmat, szomorúan kell azon tűnődnünk, hogy egy ilyen megállapítás miféle hiányos információkra épül. Mi, akik belülről és talán alaposabban ismerjük a média munkáját, tudjuk, hogy ezekben az intézményekben korábban is a magyar irodalmat szerető gonddal és komoly felkészültséggel képviselő, alkotó emberek dolgoztak. Reménykedjünk, hogy így lesz ez a továbbiakban is. Mint magyar színész és mint a magyar irodalmat kedvelő, ismerő és képviselő magyar állampolgár, hivatásukat becsülettel teljesítő pályatársaim nevében is kérem a Magyar Televziót, hogy a fent leírt produkciót, ilyen formában, a későbbiekben ne tűzze műsorára. Megértésükben bízva, tisztelettel: Papp Zoltán, a Katona József Színház tagja 1994. JANUÁR 7. SEBEŐK JÁNOS: Kemoterápia Vannak, akik életüket köszönhetik a kemoterápiának. Mások csak éveiket. S persze ki-ki a maga kínjait. Ettől függetlenül a kemoterápia, úgymond, hasznos dolog. A sugárterápia is az. A konzervatív alternatíva. A nincs más jobb kiút, amely Gaudeamus Igitort énekelve vezet az eufemisztikus eutanáziába. A jó halálba. Vagy a rossz halálba. Ez a helyzet. Csöppnyi kétségem sincs az orvosok jóindulata, a mindent megtevés felől. Mindent megfontoltunk, mindent meggondoltunk. Mindent vagy semmit? Pénzt vagy életet? Igen, elismerem, hogy az emberen olykor lehet segíteni kemoterápiával, felismerem, hogy olykor csak kemoterápiával vagy sugárkezeléssel lehet segíteni rajta. Meghosszabbítani. S felismerem, hogy olykor sem kemoterápiával, sem sugárkezeléssel nem lehet segíteni rajta. És az emberiség? Megmenthető-e vajon az emberiség méreg és sugár által? Most, amikor egy közülünk ismét elment, kollektív tudásunk kiáltó kudarcaként, egy ember, aki élhetett volna, ismét feltámad bennem a kérdés: vajon ami itt folyik körülöttünk, a politikában, a gazdaságban, az nem kemoterápia-e? Nem kemoterápia-e a vegyszeres növényvédelem, a kemizált mezőgazdaság? Nem tüneti kezelés-e, amely végül szívelégtelenséghez vezet? S vajon nem a sugárkezelés abszurd formája-e Csernobil? Vagy az ózonlyukon keresztül ránkzúduló sugárözön? A Föld halálosan beteg. És kemoterápiára van fogva. Meddig húzhatjuk álmegoldásokkal és önbecsapásokkal? Meddig elégszünk meg a tudományos varázsigékkel, a féligazságokkal, a fenntartható fejlődés, a gazdasági realitás eszméivel? Addig, amíg a beteg meg nem hal? Mikor leszünk hajlandók korlátozott tudásunkból az alázat következtetését levonni? Nem etikai justizmord-e a természet ellen az, hogy tömeggyilkosokként semmisítjük meg a Glóbusz utolsó, még valamiképpen működőképes ökoszisztémáit, ugyanakkor az általunk elpusztított élet, s a bennünk pusztuló élet lényegéről fogalmunk sincs? Mi jogon emeljük fel a gépfűrészt akkor, amikor még betegségeink felett sem uralkodunk? Honnét a bátorság, amellyel mérhetetlen emberi kiszolgáltatottságunkban is mindenre rátámadunk magunk körül, ha az csak valamelyest természetes? Ideje egyszer átlátni, hogy a kezelés nemegyszer a gyógyíthatatlanság allegóriája. A kezelt válsághelyzetek Boszniától Karabahig, a kiszámítható politikusok, s az átütemezett, szinten tartott adósságok csak palástolják, hogy gyógyíthatatlanul betegek vagyunk.