Élet és Irodalom, 2000. július-december (44. évfolyam, 27-52. szám)
2000-11-10 / 45. szám - Hahner Péter: Valójában ez történt Mohács után • könyvkritika • Pálffy Géza: A tizenhatodik század története. Magyar századok (Pannonia, 2000.) (18. oldal) - Károlyi Csaba: Hol járt Petőfi? • könyvkritika • Irodalomtörténeti atlasz (a 10-18 éves tanulók számára) (Cartographia, 2000.) (18. oldal)
HAHNER PÉTER: Valójában ez történt Mohács után ■ Pálffy Géza: A tizenhatodik század története. Magyar századok. Pannonica, 2000. 245 oldal, 1890 Ft Újabb kiváló kötet látott napvilágot a Pannonica Kiadó Magyar századok című sorozatában. Pálffy Géza távolról sem oly ismeretlen a szakmában, hogy a nem túlságosan hízelgő „fiatal történész” elnevezéssel illessük (ezzel amúgy is csak lenézésüknek szoktak hangot adni az idősebb, irigykedő pályatársak), most azonban bebizonyította, hogy képes átfogó, modern és olvasmányosan megírt történelmi szintézist készíteni. Azt a századot ismerteti, amely (a huszadiktól és tizenkilencediktől eltekintve) talán a legtöbb vitát váltotta ki a történészek és a nem történészek körében. A tizenhatodik századról van szó, Mohács és Balassi, Török Bálint és Fráter György, a végvári vitézek és a protestáns reformátorok századáról. Ez a század valahogy úgy él a köztudatban, hogy miután a magyar nemzet a nemesség felelőtlensége és a parasztság röghöz kötése következtében elveszítette a mohácsi csatát, és miután a szövetséges vazallus állam kialakítását célzó „szulejmáni ajánlatot” sem tudta elfogadni, arra kényszerült, hogy „két pogány közt egy hazáért” ontsa vérét, egyszerre küszködve a török és az osztrák elnyomókkal. A török dúlta és fosztogatta az országot, amelynek népe egyre jobban elszegényedett, a Habsburg-kormányzat pedig mit sem tett az ország megmentésére. Egyedül az erdélyi fejedelemség képviselte a magyar nemzeti érdekeket. Nos, ezeket az elképzeléseket nyugodtan elfelejthetjük, semmi közük a XVI. század valóságához. Pálffy Géza meggyőzően bebizonyítja, hogy Magyarország sorsát a nemzetközi erőviszonyok már a mohácsi csatát megelőzően eldöntötték. Szulejmáni ajánlat nem létezett: a szultán nem ismerte az akciórádiusz modern elméletét, és saját hatalma megőrzése érdekében mindenképpen meg kellett támadnia Magyarországot, majd a Habsburg Birodalmat. Ha fel is ajánlotta egy-egy főúrnak, hogy alapítson török uralom alatt álló, önálló fejedelemséget, ezzel csak a későbbi hódítást készítette elő. Az oszmán megszállás során azonban nem folyt tudatos rablógazdálkodás az ország területén, a hódoltsági terület pedig sem a közigazgatás, sem a gazdaság szempontjából nem vált a Török Birodalom részévé. A politikai széttagoltság és a háborúskodás ellenére a gazdasági élet több ágazata is jelentős fejlődésnek indult. Magyarország a kora újkori Európa egyik legnagyobb hús- és borexportálójává vált, az árutermelésbe bekapcsolódó társadalmi rétegek pedig alaposan meggazdagodtak. (Amikor Zimányi Vera történész asszony elsőként hívta fel erre a jelenségre a figyelmet, egyik idősebb kollégája így hördült fel: „Mindent elfogadok, de a maga kövér parasztjaiban nem tudok hinni!”) Szakály Ferenc nyomán Pálffy Géza is „a vállalkozás első magyarországi virágkorának” nevezi a század második felének évtizedeit. Pálffy Géza meggyőzően bizonyítja, hogy a „kurucos”, Habsburg- és osztrákellenes történelemszemlélet puszta előítéleteken alapul. A Habsburgok már Mohács előtt is sokat tettek Magyarország védelméért, s támogatásuk nélkül nem lehetett volna megvédelmezni az ország északi részeit - hogy a törökök későbbi kiűzéséről ne is beszéljünk. Pálffy fölényesen megcáfolja azt a korabeli vélekedést, mely szerint az ország bevételei fedeznék a határvédelem költségeit, még a katonai kiadások egynegyedét sem fedezték volna. Tetszik, nem tetszik, el kell ismernünk, hogy „a szomszédos osztrák tartományokból, a birodalomból és Morvaországból az ütközőzónává vált királyi Magyarország óriási segítséget kapott”. (65. o.) Egy olyan történelmi helyzetben pedig, amelyben a szerző találó megfogalmazása szerint (a belpolitikát és az igazságszolgáltatást leszámítva) „színtiszta magyar ügyek... az oszmán előrenyomulás miatt már alig léteztek”, illúzió lett volna azt követelni, hogy a külügyeket, hadügyeket és pénzügyeket magyar tanácsadók segítségével és magyar szempontok szerint irányítsák. Az udvar Bécsbe való áthelyezésének persze veszedelmes következménye is volt, a magyar nemesség eltávolodott a nemzetközi diplomácia világától. A Habsburgkormányzat azonban nem megszálló hatalomként viselkedett az országban, hanem tiszteletben tartotta a magyar rendek kiváltságait, nem kívánta hazánkat örökös tartományai közé kényszeríteni, és „egyáltalán nem vádolható olyan mulasztásokkal, mint amilyenekkel történetírásunk egyes irányzatai korábban illették”. (65. o.) De nemcsak a Habsburg uralkodók, hanem a magyar nemesség sem bélyegezhető meg azon méltatlan jelzőkkel, amelyekkel oly gyakran találkozunk régebbi kötetek lapjain. A maguk szűkös lehetőségei közepette többségük mindent megtett az európai kulturális, politikai és vallási normák megőrzése érdekében, és fontos szerepet játszottak a kereskedelmi fejlődés felgyorsításában is. A magyar nemesség sem tekinthető zárt kasztnak, egyre könnyebbé vált a nemesi rang megszerzése. Az erdélyi fejedelemség pedig nem a nemzeti állam vagy nemzeti királyság fenntartását képviselte, hiszen ilyesmiről ebben a században nem is beszélhetünk. E török függésben élő, gazdaságilag, társadalmilag és politikailag egyre jobban „lemaradó” tartomány inkább afféle bármikor bevethető ütőkártyává vált a nem erdélyi magyar nemesség kezében a bécsi udvarral szemben. Alaposan át kell alakítanunk a kora újkori magyar társadalomról alkotott képünket: röghöz kötött és sanyargatott jobbágyok helyett szabadon költöző, életerős és tevékeny parasztokat, az önző és tunya nemesség helyett az árutermelésbe bekapcsolódó, nyitott elitet találunk, s az is kiderült, hogy hazánkba nem török, hanem bosnyák és szerb népek költöztek be Szulejmán hadseregének nyomában. A szerző könyvével azt bizonyítja, hogy hazánk történetét kizárólag az európai történelem folyamatainak alapos ismeretében lehet megfelelően értelmezni. Ő pedig rendelkezik ilyen ismeretekkel. Kitűnő idézetekkel támasztja alá érvelését, és igen érdekes portrékat vázol fel a század híres és hírhedt személyiségeiről. Interpretációjának kifejtéséhez nincs szüksége olyan elavult fogalmakra sem, mint az oly sokat emlegetett „feudalizmus” vagy az „ázsiai termelési mód”, amelyek egyáltalán nem nyújtanak segítséget a magyar középkor és újkor kutatásaihoz. Az utóbbi években a kortárs magyar történetírás „középnemzedékének” legnagyobb személyiségei közül többen is (Ránki György,■ Szűcs Jenő, Barta Gábor, Szakály Ferenc) tragikus hirtelenséggel távoztak az élők sorából. Bár a fiatalabb nemzedék sikerei nem enyhíthetik elvesztésük felett érzett fájdalmunkat, a Pálffy Géza kötetéhez hasonló történelmi szintéziseket mégis azzal a megnyugtató érzéssel vehetjük kézbe, hogy munkásságuk egyáltalán nem volt hiábavaló, mert nem maradt követők és méltó utódok nélkül. ■ Irodalomtörténeti atlasz (a 10-18 éves tanulók számára). Szerkesztő: Kutassy Ilona, Cartographia, 2000. 40 oldal, 680 Ft Szeretem a térképeket. Az meg különösen érdekel, hogyan lehet irodalmi ügyeket térképre vinni. Nem könnyen. Általános iskolás koromban én is készítettem térképet, amin Petőfi Sándor életútja volt nyomon követhető. Körülbelül azt sikerült rosszabb kivitelben előállítanom, amit itt a 20. oldalon találhatunk. (Annak idején kaptam egy szorgalmi ötöst.) Ennek a kiadványnak a szerkesztője és térképkészítői vagy 36 szorgalmi ötöst érdemelnek. Átnézték a viszonylag könnyen elérhető szakirodalmat, szerencséjükre egy vezető lektor és három lektor véleményét is meghallgathatták, hattagú szerkesztőbizottság is segítette a munkájukat, élén az elnökkel. Az eredmény nem figyelmen kívül hagyható. Az írás elterjedésének térképen való felvázolásától a határon túli magyar irodalmi emlékhelyek, múzeumok és híres könyvtárak bemutatásáig terjed a spektrum. Persze nem minden jelenség ábrázolható egyaránt szemléletesen térképen. A mítoszok problémaköre például - különös tekintettel a görög istenekre - nem egyértelműen térképre való. Az ókori római irodalom alkotóinak működését feldolgozó térkép arra mindenképpen jó, hogy bemutassa, mennyire csak a görögkisázsiai térség és az Appennin-félsziget volt fontos kulturális szempontból, legalábbis a császárkor eleje táján. Az ószövetségi térképegyüttesben hovatovább több a szélen elhelyezett képzőművészeti illusztráció, mint a térképészetijei. Na de aztán a középkor, a reneszánsz, a barokk, a felvilágosodás kori vagy a romantika európai és magyar térképei tobzódhatnak az érdekességekben. Ránézésre is látszik, hogy a középkori kultúra legfontosabb központjai Itáliában, Franciaországban és Németországban voltak, a reneszánsz viszont - e térkép szerint, és helyesen - korántsem korlátozódott Itáliára, a barokk viszont francia, spanyol és olasz területen volt igazán fontos. És így tovább. Jól szemléltethető egyes városok növekvő szerepe azáltal, hogy egyre több alkotó kötődik oda. Ha a jelek elszaporodnak Párizsnál, Londonnál vagy Berlinnél, avagy Pestnél, majd Budapestnél, az a polgári irodalom kiteljesedésének időszakát mutatja. A XIX. és a XX. század magyar irodalmának térképei például szinte már komikusak: a jelek nagy része Budapestnél van, még szerencséje a rajzolóknak, hogy sok író vidéken született, netán kényszerűségből ott dolgozott, tanított, vagy erőszakkal elvitték a fővárosból, mert különben nem is nagyon kéne országos térképen ábrázolni működésüket. (A pesti irodalmi kávéházakat viszont indokolt külön térképen bemutatni.) A használt jelek szemléletesek és jól követhetők. Születés, halálozás, tanulás, utazás, katonáskodás, börtön, színészet, házasság, emigráció kap külön jelet az írói működés mellett, s e jeleket az adott írónak megfelelő színű és formájú kis alakzatban találják mindig a megfelelő helyen. Ezek a térképek minden bizonnyal jól felhasználhatók a tanításban, jó, hogy oldalt az egyes írók arcképe is megtalálható, jó, hogy az adott korszakra jellemző képzőművészeti alkotások fotója is ott van a térképek szélein, sőt esetenként könyvek, írásművek, újságok vagy épületek fotóit is láthatjuk plusz információként. Ahogy közeledünk a jelenhez, annál könnyebb persze a képi illusztrálás. Térképészeti szempontból részemről nagyjából rendben is volna a dolog, ha az irodalmár szakmám és a pedagógiai használhatóság végiggondolása nem késztetne bírálatra is. Janus Pannoniust vajon a középkori és korai humanista irodalomnál kell-e elhelyezni, nem inkább a reneszánsznál? És ha már így, akkor is furcsa, hogy nem adják meg pontosan a térképkészítők, hogy mely itáliai városokban is tanult és élt fiatal korában. Van aztán egy jel, csillag formájú, azt jelenti: egyéb. Aztán ez szerepel Petőfi esetében Kohónál, Jókai esetében Kassánál, Debrecennél, Szegednél és Aradnál, Arany esetében Szilácsnál, Aradnál, Karlsbadnál és Pestnél (!), valamint Alsósztergovánál és Csesztvénél, szóval szegény Arany szinte mindig egyebet csinált, ahelyett hogy például harcolt vagy börtönben ült volna, ami jól jelölhető - magyartanár legyen a talpán, aki e jeleket kimagyarázza. Goethe például Karlsbadban és Marienbadban csinált egyebet. Pierre de Ronsard Skóciában és Itáliában, Tolsztoj meg Jasznaja Poljanában. De különben a világirodalomban alig van egyéb jel, mert ez a tevékenység nem nagyon volt szokásban, csak a magyaroknál. Az újabb magyar irodalom térképénél Fekete István és Váci Mihály szerepeltetése a legfontosabb 19 író közt azért komoly szakmai hiba (miközben nem szerepel mondjuk Szentkuthy Miklós vagy Vas István). Radnóti Miklósnál pedig egyenesen kínos az a tíz börtönbüntetés-jel Hatvantól Szamosveresmartig, Bortól Abdáig. Gondolom, hogy figyelmetlenség következménye lehet csak az, hogy e jelek itt valami olyasmit jelölnek, amire nem egészen pontos a börtönbüntetés kifejezés (azt hagyjuk meg Moliére-nek, Verlaine-nek vagy Villonnak, Vitéz Jánosnak, Batsányinak, Kazinczynak meg Déry Tibornak). A XX. századi magyar irodalomban a határon túli írók működésének követésére a legjobb a térkép, bár ott meg elfelejtették, hogy Tamási Áron éveket töltött Amerikában is, Ferdinandy György nevét meg rosszul írták le. A sok képes információ mellett talán már túl sok az, hogy irodalmi idézetek is vannak az egyes oldalakon. Nem rosszak az idézetek, csak kevesebb hatásosabb volna, így túl tömény. A pesti irodalmi kávéházak térképe nagyon jó, csak azt nem tudom, honnan veszik, hogy a Nyugat szerkesztőségi asztalánál Sarkadi Imre, Nagy László és Juhász Ferenc is üldögélt. Mindezekkel együtt: soha roszszabb iskolai segédkönyvet. Különben is bele van írva: „A tévedés joga fenntartva”. Házi feladat gimnazistáknak: gyűjtsük ki a tévedéseket! KÁROLYI CSABA: Hol járt Petőfi? Az Országos Széchényi Könyvtár millenniumi kiállítása 2000. november 17-ig látogatható a Budavári Palota F épületében. Hétfőn 13-18 óráig, keddtől szombatig 10-18 óráig. ÉLET ÉS ÍRA IRODALOMI 1_ ____________________________________________________ _1 2000. NOVEMBER 10.