Élet és Irodalom, 2000. július-december (44. évfolyam, 27-52. szám)

2000-11-10 / 45. szám - Hahner Péter: Valójában ez történt Mohács után • könyvkritika • Pálffy Géza: A tizenhatodik század története. Magyar századok (Pannonia, 2000.) (18. oldal) - Károlyi Csaba: Hol járt Petőfi? • könyvkritika • Irodalomtörténeti atlasz (a 10-18 éves tanulók számára) (Cartographia, 2000.) (18. oldal)

HAHNER PÉTER: Valójában ez történt Mohács után ■ Pálffy Géza: A tizenhatodik század története. Magyar századok. Panno­nica, 2000. 245 oldal, 1890 Ft Újabb kiváló kötet látott napvilá­got a Pannonica Kiadó Magyar szá­zadok című sorozatában. Pálffy Gé­za távolról sem oly ismeretlen a szakmában, hogy a nem túlságosan hízelgő „fiatal történész” elnevezés­sel illessük (ezzel amúgy is csak le­nézésüknek szoktak hangot adni az idősebb, irigykedő pályatársak), most azonban bebizonyította, hogy képes átfogó, modern és olvasmá­nyosan megírt történelmi szintézist készíteni. Azt a századot ismerteti, amely (a huszadiktól és tizenkilen­cediktől eltekintve) talán a legtöbb vitát váltotta ki a történészek és a nem történészek körében. A tizen­hatodik századról van szó, Mohács és Balassi, Török Bálint és Fráter György, a végvári vitézek és a pro­testáns reformátorok századáról. Ez a század valahogy úgy él a köztudatban, hogy miután a ma­gyar nemzet a nemesség felelőtlen­sége és a parasztság röghöz kötése következtében elveszítette a mohá­csi csatát, és miután a szövetséges vazallus állam kialakítását célzó „szulejmáni ajánlatot” sem tudta elfogadni, arra kényszerült, hogy „két pogány közt egy hazáért” ont­sa vérét, egyszerre küszködve a tö­rök és az osztrák elnyomókkal. A török dúlta és fosztogatta az orszá­got, amelynek népe egyre jobban elszegényedett, a Habsburg-kor­­mányzat pedig mit sem tett az or­szág megmentésére. Egyedül az er­délyi fejedelemség képviselte a ma­gyar nemzeti érdekeket. Nos, eze­ket az elképzeléseket nyugodtan el­felejthetjük, semmi közük a XVI. század valóságához. Pálffy Géza meggyőzően bebizo­nyítja, hogy Magyarország sorsát a nemzetközi erőviszonyok már a mohácsi csatát megelőzően eldön­tötték. Szulejmáni ajánlat nem léte­zett: a szultán nem ismerte az ak­ciórádiusz modern elméletét, és sa­ját hatalma megőrzése érdekében mindenképpen meg kellett támad­nia Magyarországot, majd a Habs­burg Birodalmat. Ha fel is ajánlot­ta egy-egy főúrnak, hogy alapítson török uralom alatt álló, önálló feje­delemséget, ezzel csak a későbbi hódítást készítette elő. Az oszmán megszállás során azonban nem folyt tudatos rablógazdálkodás az ország területén, a hódoltsági terü­let pedig sem a közigazgatás, sem a gazdaság szempontjából nem vált a Török Birodalom részévé. A politi­kai széttagoltság és a háborúskodás ellenére a gazdasági élet több ága­zata is jelentős fejlődésnek indult. Magyarország a kora újkori Euró­pa egyik legnagyobb hús- és borex­portálójává vált, az árutermelésbe bekapcsolódó társadalmi rétegek pedig alaposan meggazdagodtak. (Amikor Zimányi Vera történész asszony elsőként hívta fel erre a je­lenségre a figyelmet, egyik idősebb kollégája így hördült fel: „Mindent elfogadok, de a maga kövér pa­rasztjaiban nem tudok hinni!”) Szakály Ferenc nyomán Pálffy Gé­za is „a vállalkozás első magyaror­szági virágkorának” nevezi a szá­zad második felének évtizedeit. Pálffy Géza meggyőzően bizonyít­ja, hogy a „kurucos”, Habsburg- és osztrákellenes történelemszemlélet puszta előítéleteken alapul. A Habs­burgok már Mohács előtt is sokat tettek Magyarország védelméért, s támogatásuk nélkül nem lehetett volna megvédelmezni az ország északi részeit - hogy a törökök ké­sőbbi kiűzéséről ne is beszéljünk. Pálffy fölényesen megcáfolja azt a korabeli vélekedést, mely szerint az ország bevételei fedeznék a határvé­delem költségeit, még a katonai ki­adások egynegyedét sem fedezték volna. Tetszik, nem tetszik, el kell is­mernünk, hogy „a szomszédos oszt­rák tartományokból, a birodalomból és Morvaországból az ütközőzónává vált királyi Magyarország óriási se­gítséget kapott”. (65. o.) Egy olyan történelmi helyzetben pedig, amely­ben a szerző találó megfogalmazása szerint (a belpolitikát és az igazság­szolgáltatást leszámítva) „színtiszta magyar ügyek... az oszmán előre­nyomulás miatt már alig léteztek”, illúzió lett volna azt követelni, hogy a k­ül­ügyeket, hadügyeket és pénz­ügyeket magyar tanácsadók segítsé­gével és magyar szempontok szerint irányítsák. Az udvar Bécsbe való át­helyezésének persze veszedelmes következménye is volt, a magyar ne­messég eltávolodott a nemzetközi diplomácia világától. A Habsburg­­kormányzat azonban nem megszálló hatalomként viselkedett az ország­ban, hanem tiszteletben tartotta a magyar rendek kiváltságait, nem kí­vánta hazánkat örökös tartományai közé kényszeríteni, és „egyáltalán nem vádolható olyan mulasztások­kal, mint amilyenekkel történetírá­sunk egyes irányzatai korábban illet­ték”. (65. o.) De nemcsak a Habsburg uralko­dók, hanem a magyar nemesség sem bélyegezhető meg azon mél­tatlan jelzőkkel, amelyekkel oly gyakran találkozunk régebbi köte­tek lapjain. A maguk szűkös lehe­tőségei közepette többségük min­dent megtett az európai kulturális, politikai és vallási normák megőr­zése érdekében, és fontos szerepet játszottak a kereskedelmi fejlődés felgyorsításában is. A magyar ne­messég sem tekinthető zárt kaszt­nak, egyre könnyebbé vált a neme­si rang megszerzése. Az erdélyi fe­jedelemség pedig nem a nemzeti állam vagy nemzeti királyság fenn­tartását képviselte, hiszen ilyesmi­ről ebben a században nem is be­szélhetünk. E török függésben élő, gazdaságilag, társadalmilag és poli­tikailag egyre jobban „lemaradó” tartomány inkább afféle bármikor bevethető ütőkártyává vált a nem erdélyi magyar nemesség kezében a bécsi udvarral szemben. Alapo­san át kell alakítanunk a kora újko­ri magyar társadalomról alkotott képünket: röghöz kötött és sanyar­gatott jobbágyok helyett szabadon költöző, életerős és tevékeny pa­rasztokat, az önző és tunya nemes­ség helyett az árutermelésbe be­kapcsolódó, nyitott elitet találunk, s az is kiderült, hogy hazánkba nem török, hanem bosnyák és szerb népek költöztek be Szulej­­mán hadseregének nyomában. A szerző könyvével azt bizonyítja, hogy hazánk történetét kizárólag az európai történelem folyamatai­nak alapos ismeretében lehet meg­felelően értelmezni. Ő pedig ren­delkezik ilyen ismeretekkel. Kitűnő idézetekkel támasztja alá érvelését, és igen érdekes portrékat vázol fel a század híres és hírhedt személyi­ségeiről. Interpretációjának kifejté­séhez nincs szüksége olyan elavult fogalmakra sem, mint az oly sokat emlegetett „feudalizmus” vagy az „ázsiai termelési mód”, amelyek egyáltalán nem nyújtanak segítsé­get a magyar középkor és újkor kutatásaihoz. Az utóbbi években a kortárs ma­gyar történetírás „középnemzedé­kének” legnagyobb személyiségei közül többen is (Ránki György,­­■ Szűcs Jenő, Barta Gábor, Szakály Ferenc) tragikus hirtelenséggel tá­voztak az élők sorából. Bár a fiata­labb nemzedék sikerei nem enyhít­hetik elvesztésük felett érzett fáj­dalmunkat, a Pálffy Géza kötetéhez hasonló történelmi szintéziseket mégis azzal a megnyugtató érzéssel vehetjük kézbe, hogy munkássá­guk egyáltalán nem volt hiábavaló, mert nem maradt követők és méltó utódok nélkül. ■ Irodalomtörténeti atlasz (a 10-18 éves tanulók számára). Szerkesztő: Kutassy Ilona, Cartographia, 2000. 40 oldal, 680 Ft Szeretem a térképeket. Az meg különösen érdekel, hogyan lehet irodalmi ügyeket térképre vinni. Nem könnyen. Általános iskolás koromban én is készítettem térké­pet, amin Petőfi Sándor életútja volt nyomon követhető. Körülbelül azt sikerült rosszabb kivitelben elő­állítanom, amit itt a 20. oldalon ta­lálhatunk. (Annak idején kaptam egy szorgalmi ötöst.) Ennek a kiadványnak a szerkesz­tője és térképkészítői vagy 36 szor­galmi ötöst érdemelnek. Átnézték a viszonylag könnyen elérhető szakirodalmat, szerencséjükre egy vezető lektor és három lektor véle­ményét is meghallgathatták, hatta­gú szerkesztőbizottság is segítette a munkájukat, élén az elnökkel. Az eredmény nem figyelmen kí­vül hagyható. Az írás elterjedésé­nek térképen való felvázolásától a határon túli magyar irodalmi em­lékhelyek, múzeumok és híres könyvtárak bemutatásáig terjed a spektrum. Persze nem minden je­lenség ábrázolható egyaránt szem­léletesen térképen. A mítoszok problémaköre például - különös tekintettel a görög istenekre - nem egyértelműen térképre való. Az ókori római irodalom alkotói­nak működését feldolgozó térkép arra mindenképpen jó, hogy be­mutassa, mennyire csak a görög­­kisázsiai térség és az Appennin-fél­­sziget volt fontos kulturális szem­pontból, legalábbis a császárkor eleje táján. Az ószövetségi térkép­együttesben hovatovább több a szélen elhelyezett képzőművészeti illusztráció, mint a térképészetijei. Na de aztán a középkor, a rene­szánsz, a barokk, a felvilágosodás kori vagy a romantika európai és magyar térképei tobzódhatnak az érdekességekben. Ránézésre is lát­szik, hogy a középkori kultúra leg­fontosabb központjai Itáliában, Franciaországban és Németország­ban voltak, a reneszánsz viszont - e térkép szerint, és helyesen - ko­rántsem korlátozódott Itáliára, a barokk viszont francia, spanyol és olasz területen volt igazán fontos. És így tovább. Jól szemléltethető egyes városok növekvő szerepe azáltal, hogy egyre több alkotó kö­tődik oda. Ha a jelek elszaporod­nak Párizsnál, Londonnál vagy Berlinnél, avagy Pestnél, majd Bu­dapestnél, az a polgári irodalom kiteljesedésének időszakát mutat­ja. A XIX. és a XX. század magyar irodalmának térképei például szinte már komikusak: a jelek nagy része Budapestnél van, még szerencséje a rajzolóknak, hogy sok író vidéken született, netán kényszerűségből ott dolgozott, ta­nított, vagy erőszakkal elvitték a fővárosból, mert különben nem is nagyon kéne országos térképen ábrázolni működésüket. (A pesti irodalmi kávéházakat viszont indo­kolt külön térképen bemutatni.) A használt jelek szemléletesek és jól követhetők. Születés, halálozás, tanulás, utazás, katonáskodás, börtön, színészet, házasság, emig­ráció kap külön jelet az írói műkö­dés mellett, s e jeleket az adott írónak megfelelő színű és formájú kis alakzatban találják mindig a megfelelő helyen. Ezek a térképek minden bizonnyal jól felhasznál­hatók a tanításban, jó, hogy oldalt az egyes írók arcképe is megtalál­ható, jó, hogy az adott korszakra jellemző képzőművészeti alkotá­sok fotója is ott van a térképek szélein, sőt esetenként könyvek, írásművek, újságok vagy épületek fotóit is láthatjuk plusz informáci­óként. Ahogy közeledünk a jelen­hez, annál könnyebb persze a képi illusztrálás. Térképészeti szempontból ré­szemről nagyjából rendben is vol­na a dolog, ha az irodalmár szak­mám és a pedagógiai használható­ság végiggondolása nem késztetne bírálatra is. Janus Pannoniust va­jon a középkori és korai humanis­ta irodalomnál kell-e elhelyezni, nem inkább a reneszánsznál? És ha már így, akkor is furcsa, hogy nem adják meg pontosan a térkép­­készítők, hogy mely itáliai városok­ban is tanult és élt fiatal korában. Van aztán egy jel, csillag formájú, azt jelenti: egyéb. Aztán ez szere­pel Petőfi esetében Kohónál, Jókai esetében Kassánál, Debrecennél, Szegednél és Aradnál, Arany ese­tében Szilácsnál, Aradnál, Karls­­badnál és Pestnél (!), valamint Al­­sósztergovánál és Csesztvénél, szó­val szegény Arany szinte mindig egyebet csinált, ahelyett hogy pél­dául harcolt vagy börtönben ült volna, ami jól jelölhető - magyar­tanár legyen a talpán, aki e jeleket kimagyarázza. Goethe például Karlsbadban és Marienbadban csi­nált egyebet. Pierre de Ronsard Skóciában és Itáliában, Tolsztoj meg Jasznaja Poljanában. De kü­lönben a világirodalomban alig van egyéb­ jel, mert ez a tevékeny­ség nem nagyon volt szokásban, csak a magyaroknál. Az újabb magyar irodalom tér­képénél Fekete István és Váci Mi­hály szerepeltetése a legfontosabb 19 író közt azért komoly szakmai hiba (miközben nem szerepel mondjuk Szentkuthy Miklós vagy Vas István). Radnóti Miklósnál pe­dig egyenesen kínos az a tíz bör­tönbüntetés-jel Hatvantól Szamos­­veresmartig, Bortól Abdáig. Gon­dolom, hogy figyelmetlenség következménye lehet csak az, hogy e jelek itt valami olyasmit jelölnek, amire nem egészen pontos a bör­tönbüntetés kifejezés (azt hagyjuk meg Moliére-nek, Verlaine-nek vagy Villonnak, Vitéz Jánosnak, Batsányinak, Kazinczynak meg Déry Tibornak). A XX. századi magyar irodalom­ban a határon túli írók működésé­nek követésére a legjobb a térkép, bár ott meg elfelejtették, hogy Ta­mási Áron éveket töltött Ameriká­ban is, Ferdinandy György nevét meg rosszul írták le. A sok képes információ mellett talán már túl sok az, hogy irodalmi idézetek is vannak az egyes oldalakon. Nem rosszak az idézetek, csak kevesebb hatásosabb volna, így túl tömény. A pesti irodalmi kávéházak térké­pe nagyon jó, csak azt nem tu­dom, honnan veszik, hogy a Nyu­gat szerkesztőségi asztalánál Sar­­kadi Imre, Nagy László és Juhász Ferenc is üldögélt. Mindezekkel együtt: soha rosz­­szabb iskolai segédkönyvet. Kü­lönben is bele van írva: „A téve­dés joga fenntartva”. Házi feladat gimnazistáknak: gyűjtsük ki a té­vedéseket! KÁROLYI CSABA: Hol járt Petőfi? Az Országos Széchényi Könyvtár millenniumi kiállítása 2000. november 17-ig látogatható a Budavári Palota F épületében. Hétfőn 13-18 óráig, keddtől szombatig 10-18 óráig. ÉLET ÉS ÍRA IRODALOMI 1_ ____________________________________________________ _1 2000. NOVEMBER 10.

Next