Enigma, 2003 (10. évfolyam, 35-38. szám)
2003 / 37-38. szám
NYELVÁRNYÉKBAN ciplináris jellege folytán, széttöredezett szellemi örökséget hagyott hátra, amely különböző elszigetelt társadalmi körökben igen eltérő - hol ellenséges, hol lelkes - fogadtatásra talált. Adorno Auschwitzra vonatkozó megjegyzéseinek kommentátorai közül kevesen érdeklődtek a gondolkodó rendszerének egésze iránt; általában csak a náci genocídium utáni világ egyes kulturális területeit érintő implikációk foglalkoztatták őket. Azok viszont, akik Adomo fiozófiai rendszerének egészét tanulmányozták, általában nem tulajdonítottak központi jelentőséget „Auschwitznak”, hanem szociológiai elméletének „nagyobb” kérdései, a frankfurti iskola más tagjaihoz való viszonyának kérdése, eretnek marxizmusa vagy sajátos dialektika-értelmezése keretében vizsgálták. Az értelmezések e kettéágazó iránya még fontosabbá teszi Auschwitz jelentőségének felmérését az adomói életműben, noha magát a feladatot tovább bonyolítja. Éppen azért, mert az írásai olyan nagy hatással voltak e területen, Adomo Auschwitzának vizsgálata hozzásegíthet bennünket ahhoz, hogy újrafogalmazzuk a holokauszt reprezentációjára vonatkozó nyilvános és tudományos vitákat, amelyek az utóbbi években egyre hevesebb formát öltenek. Miután röviden áttekintem, hogyan került be Adorno mondata két nagyon különböző kritikus (George Steiner és Eric Santner) munkásságába, alapos elemzésnek szeretném alávetni Adarno Auschwitzra vonatkozó szövegeit és ide kapcsolható műveit. Azt szeretném megmutatni, Bahtyin kronotoposz fogalmára építve, hogy a soá kritikai és filozófiai megközelítései - még akkor is, ha a holokauszt egyediségét hangsúlyozzák - mindig magukban hordoznak egy történelem- és egy ábrázolás-elméletet. Bahtyin szerint a kronotoposz a kulturális aktivitás térbeli és időbeli aspektusainak összefonódását ragadja meg: a kronotoposzok kialakulásakor „az idő mintegy összesűrűsödik, testet ölt, a művészi alkotásban láthatóvá válik; a tér viszont jelentéssel telítődik, és érzékennyé válik az idő, a cselekmény és a történet mozzanataira.” Mint Hayden White megjegyzi, a kronotoposz „a természetes világ olyan társadalmilag strukturált területe, amely minden elképzelt és minden valós történet számára meghatározza a lehetséges események, tettek, cselekvők, szereplők, társadalmi szerepek horizontját.” Noha Adorno maga sosem használta a kronotoposz szót, az „Auschwitz utáni” kultúrára vonatkozó elképzelései egyrészt bonyolult filozófiai kronotoposzt alkotnak, másrészt igen eredeti elemzést nyújtanak a genocídium hatásáról az ábrázolás terét és idejét illetően. Az a történelem- és ábrázolás-elmélet, amelyet Adarno Auschwitzcal kapcsolatos írásaiban kidolgoz, valóban meghatározza a fajirtás számos mai megközelítésének horizontját: kialakította a traumatikus realizmus elméletét és gyakorlatát, és előkészítette a holokauszt ábrázolásának formáit a nyilvános szférában és a fogyasztói kultúrában. Adorno Auschwitz-kronotoposza tulajdonképpen fogalmak halmaza, melyeknek összefüggései átrendeződtek két évtized során. A tézis esztétikai („verset írni”), időbeli („után”) és térbeli („Auschwitz”) utalásokat köt össze morális vagy politikai jellegű értékeléssel („barbárság”). Adomo-értelmezésemben e kategóriák mindegyikét igyekszem mozgásba hozni, hogy * 261 7 M. M. Bakhtin: The Dialogic Imagination, (angol ford. C. Emerson, M Holquist) Austin, 1981. 84. s A történelmi cselekményesítés és az igazság problémája. In: A történelem terhe (ford John Éva) Budapest, 1997. 261. 9. jegyzet 61