Esti Hírlap, 1985. július (30. évfolyam, 152-178. szám)
1985-07-01 / 152. szám
TIHANYBAN Orgonahangversenyek Már hagyomány, hogy minden év nyarán orgonahangversenyeket rendeznek Tihanyban az apátsági templomban. A jugoszláv vendégművész, Hubert Bergant műsora július 2-án és 3-án lesz a Magyar Rádió gyermekkórusának fellépésével. Svájcból érkezik hazánkba Olivier Eisenmann, aki július 9-én és 10-én a Budapesti Madrigálkórussal koncertezik. Elekes Zsuzsát a Semmelweis Kórus kíséri. Ugyancsak külföldi vendégművész szórakoztatja a közönséget július 27-én és 29-én Grazia Salvatori olasz orgonista személyében, akit a Magyar Rádió gyermekkórusa kísér. Július utolsó napjaiban Lehotka Gábor, augusztus elején pedig Kovács Endre orgonái. Őket követi augusztus 13-án és 14-én az NSZK-ból Oman Faulstice és a Würzburgi Dóm leánykara. A programban még egy NSZK művész szerepel, Albrecht Schumachin, augusztus 27- én, míg Kárpáti József szeptember 4-én mutatja be műsorát. A tihanyi hangversenysorozat Áchim Erzsébet orgonakoncertjével szeptember 11-én fejeződik be. N. P. J. • A Ragyogás, kéj, mámor a fűben című (túlírt című, az angol eredeti szolidabb) amerikai tévéfilm a húszas évek végén, a nagy amerikai tőzsdekrach és gazdasági világválság idején játszódik, és arról szól, milyen tragikus helyzetek, elrontott életek következhetnek abból, ha a szülők elmaradott felfogásban, ostobán nevelik gyermekeiket. Ha egy fiatal lány szüzességét „ki ad többet érte”árucikknek tekintik, ha az egészséges szexualitást „bűnös vágyaknak” minősítik, amelyeket csak „olyanféle” nőkkel lehet kielégíteni, ha egy apa választ pályát fiának a gyermek akarata ellenére stb. Szóval, jó szándékú ez a William Inge darabjából készített tévéfilm, de a pokolhoz vezető út is — magam sohasem láttam ugyan — jó szándékkal van kikövezve. Sok olyan filmet viszont magam is láttam, amely jó szándékú mondandója ellenére helyenként elviselhetetlenül ragacsos és giccses. Miként Richard C. Sarafian fenti című tévéfilmje is. Mentségére szóljon, hogy legalább a hanpyendet elkerüli, aránylag mértéktartó és életszerű befejezést tartogat. (barabás) □ CABARET BONBONIERE címmel Bencze Ilona és Maros Gábor lép fel július 6-án, szombaton este 8-kor a szentendrei Galéria Színpadon. 2 1385. július 1., hétfő VESZPRÉMI VITÁK Mit kapunk nyolckor? Fekete Sándor, mint a zsűri elnöke, a Magyar Televízió drámai és zenés műsorainak ért éterről beszélt szombat este a XV. veszprémi tévétalálkozó díjkiosztó ünnepségén. Előző nap Baló György vitavezetőként azt a kérdést tette fel: állja-e a versenyt a Magyar Televízió azokkal az új hatásokkal, amelyek főleg Nyugatról — video, kábeltévé, műholdas közvetítések révén —, föltehetően a hazai nézőket is elérik majd. Később ez a kérdés valahogy úgy értelmeződött át, este nyolckor, a fő műsoridőben, versenyképes marad-e a Magyar Televízió, saját gyártmányú produkcióival? Szemben a krimisorozatok dömpingjével. Egyáltalában: van-e esélye az olyan szórakoztatásnak a mai fáradt, gyakran türelmetlen világban, amelyik művészet is akar lenni, szólni is kíván valamiről? • • A kérdés nagyon tetszetős, és kétféle jól megfogalmazható válasz is adódik. Az egyik, most — Veszprém tükrében is — így hangzik: nincs veszély, a Magyar Televízió művészi produktumai találkoznak a nézők várakozásaival, akár nyolckor, a legendás fő műsoridőben, akár egy órával később, kilenckor, bár akkor már sokan bóbiskolva ülik, fekszik ki a végét. Igaz, itt a legjobbakat válogatták ki, hogy öt nap műsorába beleférjen valamennyi, de világirodalmi klasszikusok (Gogol, Goethe, Moliére), az élő magyar irodalom (Galgóczi Erzsébet, Székely János, Asperján György, Békés Pál) tud olyan nyersanyagot szolgáltatni (zenében Mozart, Rossini, Petrovics Emil vagy Láng István adhat hasonló párhuzamot), amely a rendezők kezén izgalmas, érdekes tévéműsorokként kerülhettek a képernyőre. Körülbelül ez volt a zsűri értékelésének a lényege is. E sorok írója, miint három ankét vezetője, tanúsíthatja, hogy ezt a három mai témájú új tévéprodukciót a megjelent nézőik őszinte érdeklődéssel és többnyire tetszéssel fogadták. Egyiket-másikat, részben a Majd belejössz, Pistámat (rendező Félix László), de főleg a Hazárdjátékot (rendező Erdőss Pál) kifejezetten ünnepelték a nézők. Sőt, az a mintegy száz ember, akik társadalmi zsűriként ugyancsak végignéztek minden produkciót, szintén egy mában játszódó történetet díjaztak, a Szent Kristóf kápolnáját (rendező Nemere László). Minden rendben van hát — hangozhat az egyik válasz —, a hazai nézők favorizálják a magyar műveket, különösen, ha azok a jelenben játszódnak. Adják csak nyugodtan nyolc órakor, a t műsoridőben, ők ott lesznek a képernyők előtt. Persze, az ilyen kategorikus ítélet kihívóan ingerel egy másik végletes megfogalmazásra: semmi nincs rendben, a hivatalos zsűri évi hatvan-hetven műalkotás igényű produkcióból jónak talált hármatnégyet. Mi ez? Semmi. A nézők pedig, különösen, ha meghívják őket egy ankétra vagy pláne zsűribe, tudják mi a kötelességük. De próbálnák csak, mondjuk, abban a bizonyos nyolc órakor kezdődő főműsoridőben szembeállítani a díjnyertes tévéoperát a Derrickkel, vagy a Szent Kristóf kápolnáját és a Minden lében két kanált. Mindjárt kiderülne, hogy az ország mit választ. Mégiscsak igaz hát, hogy este nyolckor a magyar tévéjátékok, tévéfilmek, ellentétben a tizenöt-húsz évvel ezelőtti boldog időkkel, ma már nem versenyképesek? Azt hiszem, nem opportunizmus egy harmadik lehetséges választ is feltételezni. Amelynek valahogy így kell kezdődnie: jó lenne, ha mi is tudnánk versenyképes és ízléses sorozatokat készíteni, néhány szomszédos ország példája mutatja, hogy ez azért Közép-Kelet-Európában sem lehetetlen. A jelek szerint — s ez nagy kár — nálunk az erre igazán tehetséget mutató alkotók nem szívesen vállalkoznak. • • E „harmadik utas” válasznak azonban ott kell folytatódnia, hogy az ilyesfajta szórakoztatást nem jó a műsorban szembeállítani új magyar produkciókkal, mert akkor azok valóban csak rosszul járhatnak. E „harmadik utas” válasz harmadik eleme azonban valahogy így kell hangozzék: soha nem háborodtak fel a magyar nézők, ha este nyolc órakor olyan hazai produkcióval találkoztak, amelyben sorsukra, jelenükre, önmagukra ismertek. Amelyben az emberi kapcsolatok, gesztusok, viszonyrendszerek azt a közeget mutatták be, amelyben a néző is él. Amikor olyan összefüggéseket fedeztek fel a művészet eszközeivel, amelyekre a néző is gondolt, csak úgy érezte, nem tudta volna így megfogalmazni. Még azt is szívesen fogadja a hazai néző, ha nem éppen magára ismer, de olyan történelmi helyzetekre, példákra, tőle talán idegen emberek gondjaira, akiknek létezéséről tudott, vagy sejtett valamit, csak éppen a teljes képet nem ismerte. Szóval számtalan magyar mű — régebben és most is — siker volt, siker lehetett este nyolckor vagy bármikor. Csakhogy — s ez a válasz negyedik, utolsó eleme — ehhez olyan művek kellenek, amelyek világosan vázolják föl a helyzeteket, nem siklanak el olyan részinformációk fölött, amelyek az emberi kapcsolatokban való eligazodáshoz nélkülözhetetlenek, amelyekben kevés, ha lehet egyáltalán nincs üresjárat, amelyben a színész nem színházat játszik a kamerák előtt, hanem úgy él, mintha minden mondat ott született volna a hidegen csillogó optika előtt. • Szóval az a „harmadikutas” válasz, hogy legyenek jók a tévéfilmek és akkor versenyképesek? Igen, a dolog ilyen pofonegyszerű lenne, ha a „jó” minősítés egyértelműen meghatározható volna. De hogy valójában mi a jó a művészetben, és mi nem az, az a témától, a műfajtól, a stílustól és számtalan egyéb összetevőtől függ. Mégis le kellett egyszerűsíteni ezt a bizonyos választ, mert a viták gyakran, mint Veszprémben is, az elvek ezek magasában zajlottak, mert többnyire szégyelljük a nagyon rokonszenves, szenvedélyes alkotók szemébe mondani: ez bizony nem jó. Mert ha az lenne, minden további nélkül fölvehetnék a versenyt a sokunk által agyonünt Derrickkel, a még jobban unt „két kanál”-lal és társaival. Az „Alkossatok remekműveket!” jelszó persze egyszer már csődöt mondott. Nem is azért íródott e kis összefoglaló, hogy ismét kiadja ezt a reménytelen kiáltványt. Pusztán azért, nyert a dilemmát: versenyképes-e a Magyar Televízió főműsoridőben a világ kínálatával, mesterkéltnek érzem. Műve válogatja ma is, mi a versenyképes, s mi nem az. Veszprémben, a hivatalos versenyben és az ősbemutatókon mindkettőből láthattunk illusztris példákat. Bernáth László Az írónő 10 éves Nyika ■ Turbina, tízéves jaltai kislány születésnapi ajándékot kapott a moszkvai Molodaja Gvargyija kiadótól : saját verseskötetének műszaki példányát. Nyika négyéves kora óta ír verseket, amelyeket közölt a helyi és az országos sajtó sőt olaszra és németre is lefordították. Az ifjú költőnőnek Jevgerij Jevtusenko segített a kötet összeállításában. A könyv előszavában Jevtusenko leírja, hogy a versek tulajdonképpen egy kis ember költői naplójának lapjai, egy olyan emberkéé, aki elalváskor nem csupán lecsukja a szemét, hanem „pilláival zárja a napot”, aki képes „ujjaival hallgatni az esőt ”, s akit igencsak bonyolult kérdések foglalkoztatnak: „Ki is vagyok? Hogyan találjak magamra?” A népszerűség nem volt rossz hatással a kislányra — jól tanul, szeret játszani, jó nagyokat nevetni. — APN — PUPI E FITELEDDE Vendégjáték Angelo Beclco reneszánsz komédiaszerző már a korabeli Itáliában művésznevén, mint Ruzante vált ismertté. Színműveit egy gazdag velencei patrícius udvarában írta, s adta elő társulatával a palota kertjének egyik loggiáján. A nevét saját főhősétől kölcsönző Ruzantét mindmáig az olasz reneszánsz komédia egyik legjelesebb szerzőjeként emlegetik, s ezért is tűnt némileg furcsának, hogy legismertebb vígjátéka, A csapodár madárka szövege alapján egy tragédiába hajló színművet állított elénk a Pupi e Fresedde színtársulat. (Az olasz kulturális napok alkalmával a Pesti Színházban vendégszerepelt együttes 1976-ban alakult Firenzében.) Drámai kantáta — hirdette a színlap, bár az előadás inkább hasonlított egy dalokkal fűszerezett, vérbő, fergeteges reneszánsz színpadi játékra. A commedia dell’arte előfutáraként számon tartott Ruzantétól három szereplőt kölcsönöztek. Az egyik maga Ruzante együgyűnek látszó, nyílt lelkű népi figurája, a másik Bella, a kicsapongó feleség, s végül Ruzante komája, az álnok Menato. A csapodár madárka szerelmi háromszöggé redukált történetében az élet, a szülőföld, a szerelem élvezetében elmerülő főhőst katonának hívják, és távollétében feleségét, Bellát Menato elhódítja. A rongyosan, szegényen hazatérő Ruzante rádöbben, hogy mindenétől megfosztották és saját teste fölfalásával próbál véget vetni életének. Tragikomikus elemek eredetileg is fellelhetők Ruzante színműveiben, az egyik neves olasz irodalomtörténész „szenvedő komikumnak” nevezte azt, amit népi alakjai képviselnek. A rendező, Angelo Savelli e tragikomikus és tragikus elemeket erősítette fel az általa színpadra alkalmazott műben. Nem mellőzte azonban a színmű népi jellegét, mi több, hangsúlyozta azt a művészien megszólaló dalokkal, az eredeti padovai nyelvjárásban előadott szöveggel, és azzal, hogy a darab színhelyét Padovából falusi környezetbe helyezte. Antonello Cioli, a dalok előadója mellett mindenképpen említésre méltó a három színész munkája. Technikai felkészültségük, eredetiségre törekvő előadásmódjuk, mozgásuk, gesztusaik, hanghordozásuk — köztük is elsősorban a főhőst alakító Antonio Fioranelli virtuozitása, akinek Fabienne Pasquet (Bella) és Ivan de Paola (Monato) méltó partnerévé tudott válni — az előadást igazi színházi élménnyé avatta. Kállai Katalin Túl az Egyenlítőn — ez a címe Polgár Ernő drámájának, amelynek a története egy tengerjáró hajón játszódik. A Pest megyei Kishajózási Vállalat Árpád nevű kis dunai hajója ugyan nehezen emlékeztet egy tengerjáróra, de a fedélzetét, úgy tetszik, alkalmassá lehetett tenni arra, hogy a nézők kényelmesen helyet foglaljanak, a színészek pedig kihasználják a hajó testét, mint díszletet. Tegnap lezajlott az úszóbemutató. A rendező Korcsmáros György, művészeti vezető Huszti Péter. Képünkön: Dunai Tamás és Vass Gábor. (MTI Fotó : Ilovszky Béla (elv.) PONNELLE DON GIOVANNIJA Magyar Leporello Párizsban BESZÉLGETÉS POLGÁR LÁSZLÓVAL Mozart Don Giovanniját a világhírű Jean-Pierre Ponnelle rendezésében láthatta májusban a Théatre des Champs-Élysées közönsége. Nagy sikerű budapesti és müncheni Leporello-alakítása után Polgár László ezt a szerepet énekelte Ponnelle produkciójában. A rendezőről így beszél: NYERT CSATA — Ponnelle világnagyság, s egy világnagysággal együtt dolgozni, különösen az ismerkedés időszakában nehéz. Az első két hétben meggyötörtek a napi 12 órás próbák, és az olykor napról napra változó rendezői utasítások. — Nem volt kidolgozott koncepciója a világhírű rendezőnek? — A koncepciót mindez nem érintette. A színpadi szituációk folytonos változtatása azonban, megviseli az énekest, ha már egyszer egyfajta elképzelést elfogadott, s beleélte magát. A második hét végén odajött hozzám az egyik segédrendező és azt mondta: ,,Megnyerted a játszmát!” — azaz Ponnelle elfogadja az elképzelésemet, Leporello úgy ölthet testet, ahogy bennem él. Ettől a naptól kezdve teljes volt közöttünk a harmónia. — Érzékelték-e mások is a rendező és énekes „csatáját”? — Hogyne, és szép számmal voltak szurkolóim, közöttük első helyen Ponnelle 82 éves édesanyja, aki rendületlenül végigülte a próbákat. Képzelhető, milyen jól esett, amikor egyszercsak magyarul hallom tőle: „Szurkolok magának!” (Bár mi középeurópaiak már megszoktuk, hogy szögről-végről valamennyien rokonok vagyunk, mégis kellemes meglepetés volt, hogy a világhírű francia rendező mamája Budapesten született és ma is beszél kicsit magyarul.) Egyébként a mű eredeti, a prágai bemutatóra írt változatát adtuk elő. Ponnelle azok közé a kevesek közé tartozik, akik partitúrából rendeznek. Így tökéletes volt az összhang a zene és a színpadi megjelenítés között. A karmester egyébként másik világhíresség, Daniel Barenboim volt. Nagyszerű volt együtt dolgozni vele, s a megbecsülés kölcsönös. Meghívott Bayreuthba, programjában, amely még a terv stádiumában van, részvételemre számít. TIMUR IS — Mennyire volt „esemény” Párizsban a Don Giovanni premierje? — Rendkívüli módon. Eljött a bemutatóra a Scala, a Covent Garden és a washingtoni operaház igazgatója, és fél évvel a premier előtt az összes jegy elkelt. Mire e cikk megjelenik, Polgár László már újra Párizsban énekel, ezúttal a Turandot Timur szerepében. Csák P. Judit