Esti Hírlap, 1996. március (41. évfolyam, 50-70. szám)

1996-03-01 / 50. szám

isztrvÚ­ra „Bergman filmrendezői módszerében az a nagysze­rű, hogy miközben tekin­tettel van színészeire, több energiát fedez fel bennük, mint amennyiről nekik maguknak valaha is fogal­muk volt" — írja a már klasszikus svéd rendezőről barátja, sok filmjének fő­szereplője, Erland Joseph­­son, akit tegnap nemcsak a Duna TV-n vetített Őszi szonáta egyik főszereplője­ként, hanem az azt követő portréfilmben is láthat­tunk. Bizonyára ez, a munka­társaiba átsugárzott alko­tói erő az egyik oka, hogy a színészek sosem a hízel­gés, hanem a mély szakmai tisztelet hangján beszélnek Bergmanról és az érzelmi közösséget is vállalják ve­le. Különben egyszerűen le­hetetlen lenne az ő arcuk­ban, Liv Vilmánnéban, Ingrid Bergmanéban a filmvásznon viszontlát­nunk saját arcunkat leg­elesettebb pillanatainkban, hallanunk azokat a mon­datokat, amit legtöbben szeretnénk, de talán egész életünkben nem merünk kimondani, olyan kegyet­lenül őszinték. A rendezőnek viszont köszönet jár, hogy — e filmben például — anya és lánya viszonyáról elmond mindent, s a csodálatos három színésznek, hogy mindennapos fájdalmain­kat — melyekhez azért ra­gaszkodunk, hiszen éppen ezek tesznek egyedivé mindnyájunkat — átélik... helyettünk, molnár KULTÚRA ÖTVENÉVES AZ ÚJ EMBER Csak a szépre emlékezünk Nehéz időkben élt meg fél évszázadot az Új Ember cí­mű katolikus hetilap. Teg­nap este a Rátkai Márton Klubban rendezett születés­­napi ünnepség azonban mintha egyáltalán nem akart volna tudomást venni erről. „Bemutatkozásuk”, hiszen 1948 után nem ren­dezhettek irodalmi esteket, kicsit megtévesztő lehetett azok számára, akik még nem hallottak az újságról. Rónay László, Fekete Ist­ván, Pilinszky János, Sík Sándor vagy Kunszery Gyu­la írásait hallgatva az em­berben az motoszkált, hogy milyen nagy butaság volt a többi lap részéről nem kö­zölni őket. Persze az élet nem ilyen egyszerű. Mint ahogy az Új Embert sem szabad megkövezni azért, mert a katolikus híveket és a papságot is megosztó bé­kemozgalomról, a katolikus iskolák bezárásáról és a szerzetesrendek feloszlatá­sáról, a „megegyezésre” nem hajlandó egyházi mél­tóságok kínzásáról és be­börtönzéséről, a papok kon­cepciós pereiről — utóbbi­ból még a hetvenes évek vé­gére is jutott —, nem festett hű képet. Mégis, az Új Em­ber egyetlen katolikus heti­lapként komoly értékeket teremtett — ma már nem vi­tatja senki, hogy az egyete­mes kultúra területén is. Rónay László főszerkesztő szerint csüggesztő időket élünk ismét. Meggyőződése, hogy a régi nagy szerzők magas mércéjéhez, ehhez a „gyönyörű örökséghez’’ kell ragaszkodnunk ma is. Öt év­tized labirintusából ez ve­zette ki őket, ez volt Ariadné fonala, ez mutatta az irányt, ez fog segíteni most is. Tisz­tában vannak vele, hogy egy újságnak, egy irodalmi alko­tásnak kevés olvasója van. Nem lebecsülendő dolog mégsem ezekben az ínséges időkben, hogy egy szerkesz­tőség az ország felemelkedé­séhez szükséges kulturális és erkölcsi alapok megteremté­sére esküszik fel. P. Horváth Gábor Az Új Ember születésnapján a főszerkesztő, Rónay László beszél FOTÓ: SCHILLER ZSUZSA PALfordulás A KGST-piacon beszer­zett színes tévék tulajdono­sai­­immár megkapták a ke­­­gyelemdöfést: mától az MTV 1-es csatornája is áttért a Secam rendszerről a nyugat­európai szabványra, a PAL- ra, így ezentúl ha színes ké­pet akarnak látni készülékü­kön, akkor két megoldás kö­zött választhatnak: előkere­sik a polcról régi videofelvé­teleiket, vagy vesznek egy új tévét. A modern, kétnormás ké­szülékkel rendelkező előfi­zetőket csak annyiban érinti az átállás, hogy ezentúl jobb lesz a képminőség. Akiknek csak PAL rendszerű tévéjük van, azoknál hangproblé­mák is adódhatnak. Az átál­lást megvalósító MTV-nél ezenkívül még fizetési gon­dok is felmerülhetnek, mert csaknem tizenötmillió fo­rintba került a csere. Arról lapzártáig még nem érkezett hír, hogy A Pál ut­cai fiúk után az MTV bemu­tatná A Secam utcai fiúk cí­mű filmet is. Lukács Csúszik az álarc A Shure Stúdióban elmarad a Jó éjszakát, mama ma esti és március 13-i előadása.Szintén elmarad Az élő álarc előadásának nyilvános főpróbája március 22-én valamint a március 23-ai és 25-ei bemutató. A darab premierje március 28-án lesz. Párduc a képernyőn olyan valaki, mint Tomasi Di Lampedusa, egy szicíliai arisztokrata család örököse, egy „elkésett ember”, akinek életében alig néhány sora je­lent meg kinyomtatva. Egyetlen regénye is csak ha­lála után, 1958-ban látott napvilágot, s csak holtában hozta meg­ az írónak a sikert. Tomasi Di Lampedusa egyébként ebben is (nem­csak stílusában) hasonlított nagy példaképére, Stendhal­­ra. A párduc családregény és történelmi regény egyszer­re. Egy szicíliai arisztokra­ta família, a Salinák (cí­merállatuk a párduc) és a XIX. század második felé­ben diadalra jutó modern polgári eszmék összeütkö­zését meséli el. A régi, ne­mesi erények, a­melyeket Don Fabrizio képvisel, ha­lálra vannak ítélve. Unoka­öccse, Tancredi viszont al­kalmazkodik a modern esz­mékhez, beáll Garibaldi se­regébe, majd a gyönyörű polgárlányt, Angelicát veszi feleségül. A filmben három világhí­rű színész játssza ezeket a kulcsfigurákat: Don Fabrizi­­ót Burt Lancaster, Tancredit Alain Delon, Angelicát pe­dig Claudia Cardenale. Vis­conti színpompás történelmi filmje 1963-ban Arany Pál­ma-díjat kapott Cannes­­ban, csordás igazi romantikus, kosztü­mös filmet láthatunk vasár­nap a tévében, A párducot. Luchino Visconti filmje 1962-ben készült, Tomasi Di Lampedusa (1896—1957) néhány évvel korábban meg­jelent regénye alapján. A könyv körül akkoriban még heves viták zajlottak az olasz irodalom berkeiben. Nehezen tudták elfogadni, hogy a XX. században vala­ki ilyen „korszerűtlen” ro­mantikus regényt ír Sten­dhal modorában. Ráadásul Főszerkesztő: Bernáth László Főszerkesztő-helyettes: Szerdahelyi Csaba Lapszerkesztők: Aczél Gábor, Császár László Vezető szerkesztő: Bonta Miklós (gazdaság) Rovatvezetők: Gyémánt Mariann (belpolitika), Kőrös László (külpolitika), Molnár Gabriella (kultúra), Thury Gábor (sport), Dudás Dénes (képszerkesztő-fotó) Rovatszerkesztők: Major Árvácska (Budapest), Adonyi Sztancs János (Péntek Esti Páholy) Az olvasószolgálat vezetője: dr. Kéri Tamás Napos tervezőszerkesztő: Miklós Dániel Kiadja: a Pelikán Kiadó Felelős kiadó: Tarján Miklós Lapigazgató: Kiss Pál Hirdetési igazgató: Bálint Bea Hirdetésfelvétel: 1085 Budapest Vili., Blaha Lujza tér 3. Tel./fax: 118-9923 Szerkesztőség és kiadóhivatal: 1085 Budapest Vili., Blaha Lujza tér 3 Postacím: 1962 Budapest Ügyeletes szerkesztő: 138-4062 Telefon: 138-2399, 138-4300,­Telefax: 138-4550,138-4058 Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlapüzletági Igazgatósága. Árusításban megvásárolható a postai területi hírlap-kereskedelmi részvénytársaságok, valamint a Kiadói Lapterjesztő Kereskedelmi­ Kft. hírlapárusainál. Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál, a hírlapkézbesítőknél, a Hírlap-előfizetési és Lapellátási Irodánál (Helir), 1900 Budapest XIII., Lehel u. 10/A, közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a Helir Postabank Rt. 219-98636, 021-02799 pénzforgalmi jelző számára. Előfizetési díj: egy hónapra 470 Ft, negyedévre 1410 Ft, fél évre 2820 Ft, egy évre 5640 Ft. Nyomás: Szikra Lapnyomda Rt. Felelős vezető: Lendvai Lászlóné mb. vezérigazgató ISSN 0133-2201 1996. március 1., péntek Tánc az életért Különös, drámai hangu­latú színpadi produkció ta­núi lehettünk a Kongresszu­si Központban, bemutatko­zott a Magyar Fesztivál Ba­lett, amely ha a támogató menedzsernek, Kupa Mi­hálynak igaza lesz, új pályá­ra állíthatja Markó Iván művészi létezését. Már e tény is azt jelzi, hogy több volt ez az est, mint egy balettpremier, egy­szerre volt újrakezdés és összegezés, vallomástétel és programadás, egy nagy művész felmutatta öt év titokzatos vándorút­jain át is megőrzött régi ön­magát, és egy merész kom­pozícióban megpróbált val­lomást tenni titkairól a „gyülekezet" előtt, hívei, tisztelői, kollégái és hajdani alkotótársai figyelmétől kí­sérve. Hisz nem elsősorban a földszint előkelő asztalai­nál ülők számára volt olyan feszültségteli ez az este, ők (valamennyien szponzorok?) csak a társadalmi esemény érzelmi fűtöttségét érezhet­ték, a művészi sorsdrámát azok élték át teljes mélysé­gében, akik Markó Iván me­rész ívű pályaképét szo­rongva, féltőn figyelték a kezdetektől napjainkig. Tudtuk, hogy hajdan milyen felelősséget vett magára, amikor kezét, sorsát össze­kapcsolta egy fiatal balett­­művészcsapattal, bejárta velük a világot Baltimore­­tól Szöulig, Párizstól Isz­tambulig, érzelmi, művészi viharokon, sikereken, művé­szi ütközeteken át léptek egyre magasabbra, így a fel­adatra szervezett, az alko­tásban lélegző társulat együttélése amikor megsza­kadt, megrendítette vala­­mennyiüket. Ebben a nagy lélektani színjátékban most Markó Iván lépett. Felmutatta az Operaház mesteri tánco­sainak közreműködésével (Pongor Ildikó, Szakály György, ifj. Nagy Zoltán, Végh Krisztina, Sárközi Gyula) A sivatag vándorai című tánckölteményben azt a mozgásvilágot, amely egy­szerre hordozza a gondola­tok és mozdulatok fantázia­mozdító gazdagságát, no és persze az érzelmekét. A Bolerót is láttuk, ez persze más világ, talán in­kább csak erőteljes szünettel volt ez az immáron klasszi­kussá lett egykori győri pro­dukció. Vesna Radovice a főszerepben, a Lány táncá­ban beugrásként Ladányi Andrea helyett, viharos se­bességgel tanulta meg a sze­repet, és az estén őszinte el­ismerést aratott. A legnagyobb várakozás a záródarab, a Tánc az életért című montázsnak jelzett produkció felé fordult. Nyil­vános önvizsgálatot ígért, egy művész válságainak, ön­magától való menekülései­nek, benső küzdelmeinek felmutatását. Nemcsak a tánc, a mozdulatok nyelvén, hanem szavakkal is, gyónó­ként, a művész élőben és filmképben is megjelent a vásznon, perelt és vívott egymással a valóság és a tü­körkép. A művészdrámák ibseni attitűdjét idézte („ír­ni annyi, mint ítélni önma­gunk felett”). Ez a stílusvi­lág mindig is vonzotta Mar­kót, a Cirkusz, a Prospero vallomásos feltárulkozásai­­ban már megjelent a mester küzdelme, szenvedélye, hiú­sága, kíméletlensége; a telje­sítményért folytatott ke­gyetlen művészlét, amely si­kert szült, de közben égeti, meggyőtri a sikert sóvárgó embert. Mi mégis fájdalmas ben­­sőséggel emlékeztünk arra a régi Prosperóra, amelyben a mester és az ifjú felfénylő táncosnő csillag (az akkor megismert csodalány, Alesz­­ja Popova) a mester mellett mámorosan élvezte a siker ízét, a hatás erejét, de Pros­­pero-Markó a belépő új kis tündérlány figyelmezetésé­­től megrendülve döbbent rá, hogy mindig új csodák állít­ják új kihívások elé Prospe­­rót. Mert a mester szerepe éppen az, hogy segítsen új művészi csodákat létrehoz­ni. Szeretném remélni, ha ez az egyszeri pillanat nem epizód lenne a művész életé­ben, hanem újrakezdés. Egy művészpálya fordulópontja. Aggódva, együttérző vára­kozással nézünk a folytatás elé. Illés Jenő „A kis Cézanne” tanítványai Manapság általában az ren­dezhet kiállítást, aki ki­hajtja magának, vagy meg­felel valamilyen divatirány­zatnak. Gerő András festőművész és Kőhegyi Gyula grafikus­­művész kiállítása azonban egyedül a tétényi művelő­dési háznak köszönhető, mint azt Feledy Balázs mű­vészeti író állítja. A műve­lődési ház galériája, mint a kerületben talán a legjelen­tősebb, évente 12 kiállítást rendez saját, a helybéliek igényeit is figyelembevevő tematikája alapján. Fekete Márta galériavezető szerve­zésében ezúttal két szerény, csak az alkotásnak élő mű­vész mintegy 35 éves mun­kásságáról láthatunk átte­kintést. Gerő András és Kő­hegyi Gyula szerencsésnek mondhatják magukat, hogy — a grafikus szavaival élve — „a töményen szocreál korszakban Kmetty János­tól, a magyar kis Cézáraié­tól tanulhattak”, aki hű tu­dott maradni önmagához, és művészetpedagógusként is máig tartó útravalót adott tanítványainak. Ma is igaznak érzik tanítását a képről, amely önmagát épí­ti, vagy a szintetikus kubiz­­mus elvéről, amely például Kőhegyi Gyula grafikáin a síkban gondolkodást erősí­tette. Mondandójában a hu­mánumot tartja a legfonto­sabbnak. Különösen igé­nyesek munkái között a kultúránkban mára kiko­pott ex librisek, és a bibliai ihletésű grafikái. Az önmagát leginkább posztimpresszionistának valló Gerő András arra tö­rekszik, hogy a kép leíró ábrázolás nélkül is beszél­jen. Eleven kolorizmus jel­lemzi képeit, színek, árnya­latok, témaként pedig a vi­lág sok-sok jelensége, ter­mészetimádata, portrék, fi­gurák, városok, köztük a franciaországi Vence, ahol Kőhegyi Gyulával együtt voltak ösztöndíjasok 1970- ben. A grafikákon egy fegyel­mezett, alapos, mívességre törekvő alkotó, a festmé­nyeken egy gazdag világú, szertelen művész megnyi­latkozásai. Nemcsak a gim­náziumi évekre visszatekin­tő barátságuk, majd közös főiskolai tanulmányaik ro­­konítja pályafutásukat. A közös kiállítás oka emberi és szellemi rokonságuk. A sok azonosság mellett még­is két külön felépített vilá­got láthat a kiállítás nézője két tiszteletre méltó művész munkásságának tükrében. (sárossy) JÓKAI MÓR: Asszonyt kísér — Istent kísért 13. Tehát készen légy, hogy naponkint reggel hét óra­kor meg fog nálad jelenni a közvetítő. (Tudniillik: Ágnes.) Bizonyos voltam felőle, hogy azt Ágnes nem fogja megtenni, ha valamennyi demiurgus parancsolgatja is az atomokat egy új kozmoszi alakításhoz. — Nem tartom azonban fölöslegesnek megjegyezni, édes atomtestvér — mondom én —■, hogy ha ez a go­romba púpos atom megtudja azt, hogy az ő leánya közvetíteni jár, az azt mindenekelőtt is agyoncsapja. — Tudom. Az öreg délelőtt a pénz bolondja, délután a becsülete. Lesz gondoskodva róla. Ezentúl a leányát nem fogja bántalmazhatni, az én mellem fogja őt véde­ni. Most már ő a mi közös hitbizományunk. Én őt te re­­ád bízom, te viszont énreám. Egy rossz szó miatt sem szabad neki többé szenvedni. Én itt leszek. Hát hiszen csak azt akartam elérni. De már ide ismét tegyünk három csillagot: mintha a képviselőház három szerelőlyuka volna. * * * Most már tökéletesen értettem, hogy jöhet egy sze­gény leány arra az elhatározásra, hogy a Lánchíd kö­zepéről a Dunába ugorjék? Hanem azt nem értettem, hogy mint fogom én ezt­­ megakadályozhatni? Aztán minek avatkozom én ebbe bele? Azért küldtek engem ide a választóim, hogy re- i­gényt csináljak? S aztán csak tudnám, hogy mi lesz a következő fe­jezet ebben a regényben? A bonyolulat már megvolna. — Egy tönkrejutott­­ apa, aki a leányát azért üldözi, aminek az ellenkezője- I ert gyötörte reggel. Délelőtt gyáva rabszolgakereske- I­dő, délután büszke hidalgó. Egy korhely bátya, akinek I nappal nem lehet kijönni az utcára, — egy nihilista imádó, aki compagnont keres egy szerelmi vállalat- I hoz, melyhez a saját kapitálisa nem elégséges; — egy I dinamitgyár, aztán meg egy képviselőház, amit innen is fel akarnak robbantani; — aztán egy lány, akinek a I lelke — hermelin, aki mind­attól, amit lát, hall és sejt, B retteg és kétségbeesik; — S aztán egy véletlenül köz- 1 bejött védelmező, aki maga is tréfának szokta venni az az életet, s akinek van már otthon egy felesége, meg­­ három kis porontya, azonkívül sokkal több hitelezője,­­ mint amennyi egy regényben szükséges. Vajon mi lesz ennek a vége? Aztán pedig még egy főszemélyt ki is felejtettem az­­ expozícióból. Ez a főszemély — az ipám uram. Igen derék, okos és becsületes ember. Nincs az ember­e­ri szívben oly erény, amivel ő ne ékeskednék, s nincs a­­ földön oly tudomány, amiben ő járatos ne volna. De három dolog nem megy sehogy sem a fejébe, s amik pedig a legközönségesebben elfogadott tények­­. Hisz a hermelinnek az a szokása, hogy inkább meg I hagyja ölni magát, mint hogy nekimenjen a sárnak. S I ez körös-körül van véve sárral. Egyedüli kijárás a I Lánchíd.

Next