Ethnographia • 81. évfolyam (1970)
Tanulmányok - Ortutay Gyula: Tálasi István köszöntése 161—163
s innen ível pályára az Eötvös Loránd Tudományegyetem Néprajzi Intézetébe, majd Bóka Lászlóval együtt 1951-ben javasoljuk, hogy tanszékvezetői megbízást kapjon. Így lesz két tanszéke a néprajznak és folklórnak egyetemünkön, s így dolgozunk azóta is együtt tanszékeinken, aztán rektorként és dékánként együtt hosszú éveken át mindig békességben, jó egyetértésben. Még azon sem vitáztunk, hogy a kiemelkedő tehetségű hallgatóink kinek a tárgya felé hajoljanak, mit válaszszanak: ez a két tanszék mindig a néprajz egységén munkált, erre igyekeztünk nevelni mindig hallgatóinkat. Csak hálával emlékezhetünk a Néprajzi Társaság vezetésében végzett munkájára - magam is elmondhatom, hogy a Társaság életének legnehezebb fordulóin is barátként állt mellettem, ha Tálasi Istvánt köszöntjük kettős érzés szorongat. Egyik az: felsorolhatnák két kötetét, tanulmányainak sorát, kibonthatnák módszerének gazdagságát, a magyar népi műveltség, anyagi kultúra, paraszti munka történeti szemléletének sajátos benső egységét, a különböző alakító, történeti-gazdasági tényezők egységben látásának finom remekléseit, kiemelhetnék a magyar néprajz első ötéves tervében végzett kiemelkedő munkáját. Mindez gazdagon dokumentálható és mégis tudjuk, hogy munkásságának ez csak a kisebb, könnyebben megközelíthető része. Tálasi István munkásságának nagyobbik része csak tanítványai, legközelebbi barátai előtt ismeretes, mert azokban az említett kézirati kötegekben ismétlődő és mindegyre bővülő, gazdagodó egyetemi előadásaiban rejtekezik. Úgy eltűnik az idegen előtt, mint csöndes, szemérmes egyéni léte. Egyszer a hatvanas évek elején Berlinben említette lelkendezve nekem az egyik német kolléga, gondolom Jacobeit, hogy ,,Tálasi professzor úr jobban ismeri a XVII—XVIII. századi német vonatkozó szakirodalmat, történeti összefüggéseket, mint mi magunk!". Nem akartam elkeseríteni, hogy még mi mindent tud ezenkívül is. Tanítványai tán még nálam is jobban tudják, hogy Tálasi István életműve nemcsak kézirataiban rejtezik, azokban is. De rejtezik egyetemi előadásaiban, rögtönzött bővítéseiben, amit jegyzeteihez fűz, szemináriumi megbeszéléseiben, a tanítványi dolgozatokhoz fűzött kommentárjaiban, kritikai és segítő, bővítő anyagában. Már a témák kijelölésében, s a továbbfejlesztés állandó ellenőrzésében is úgy dolgozik együtt tanítványainak államvizsga dolgozatai részletes megvitatása során, hogy többen is elmondották nekem: szinte társszerzőjüknek érzik őt, nemcsak mesterüknek. A nagy nevelők közé tartozik, aki nem fukar, nem kicsinyes — még az időt sem sajnálja a tanítványaitól: órák hosszat, a maga munkája rovására ,,konzultál", tanácskozik velük. S ezek a beszélgetések életre szóló ajándékot, indítást jelentettek, nem is egy neves tudósi pálya útra állítását. Jogosan beszélhetünk Tálasi-iskoláról, ha maga a mester volt is a legfukarabb a publikálásban. Mert ha semmi másban, ebben az egyben bizony fukarkodott. S ennek a köszöntőnek egyik célja éppen az, hogy előhívja a többször emlegetett kéziratokat, jegyzeteket. Boldog az a kutató, akit hatvanadik születése napján is úgy köszöntünk, hogy rejtegetett kincsét kérjük számon tőle, még mindig új munkákat várunk tőle. Nekem is, tanítványainak is az a meggyőződésünk, hogy Tálasi István kéziratait, ezt a több kötetre való hatalmas anyagot mielőbb kiadásra kell rendeznie, s mondjuk el azt is, elhatározásunk, hogy nem békélünk meg visszahúzódó szerénységével. Munkássága a magyar néprajzi kutatásnak olyan új fejezetét jelenti, amely az anyagi kultúra kutatásában kiemelkedik, nemzetközi megbecsülésre jogosan tart számot. Úgy hűséges a mestereihez, hogy továbbhalad az általuk jelzett utakon is túl, új módszereket alkot, ismeretlen összefüggéseket fedez fel, s úgy korrigálja elődei tanítását, hogy abban a tanítvány tisztelete és hálája van. Nem