Figyelő, 1989. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-05 / 1. szám
A stabilizáció rögös útján 3., 5. „... a mi osztalékunk alapvetően különbözik a többi önnemzéssel létrehozott hazai részvénytársaságétól" 4—5. Állami költségvetés ’89 11. Gyógyszer-kereskedelem SZEMBEKÖTŐSDI Kevés olyan, alapjaiban és részleteiben is elfuserált torzszülöttje van a magyar gazdaságnak, mint a gyógyszer-kereskedelem. Ez pedig nagy szó, hiszen se szeri, se száma az értelmetlen pénzpazarló struktúráknak, amelyek az ötvenes évek óta változatlanul léteznek, jócskán megcsapolva a költségvetést. Az idén a gyógyszer-kereskedelemben némileg változik a helyzet. De vajon tényleg számottevő reformról, vagy csak gyámoltalan kezdeti lépésekről van szó? (Folytatás a 6. oldalon.) A bükkábrányi ábránd Mostanság — bár az energetikusok nem verik félre a harangokat — néha-néha mintha azzal fenyegetnének, hogy néhány év múlva — képletesen szólva — nem lesz áram odahaza a konnektorokban. Márpedig a villamosenergia-hiányt, vagy az amiatti korlátozásokat elkerülni a lakosságnak és a gazdálkodóknak közös érdeke. Ezért aztán az a kérdés, hogy hol a határ a biztonságos energiaellátás és az ennek ürügyén való felesleges költekezés között. Esztendőről esztendőre egyre több pénzt kellett a költségvetésnek a gyógyszerekre előteremtenie, miközben a gyógyszer-kereskedelemben az égvilágon semmilyen érdemleges változás nem történt. Negyven év után most végre ennek is eljött az ideje: úgy látszik, előbb-utóbb megtörik az egészségügyi tárca irányítási monopóliuma és a „kerül amibe kerül, csak tartani tudjuk a színvonalat” típusú szemlélet mellett lassan teret nyernek a gazdaságossági megfontolások is. Minél nagyobb a költségvetési hiány, annál inkább rákényszerül a kormány a takarékosságra. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy tavaly ősszel a gyógyszer-kereskedelem reformjáról döntött a Tervgazdasági Bizottság. Olyan intézkedési csomag összeállítására szólította fel az egészségügyi tárcát, amely a társadalombiztosítás átalakításával összhangban hosszú távon önfinanszírozóvá teheti a gyógyszerellátást. Megkezdődött tehát a munka, amely végül is elég felemás, bár a jövőt illetően némi reményre jogosító megoldási javaslattal zárult. A leglényegesebb, hogy január elsejétől a költségvetéstől elszakadt és önállóan gazdálkodó Társadalombiztosítási Főigazgatóság (TBF) gondoskodik a gyógyszerellátás finanszírozásáról. Az eddigi rendszer helyett értékarányos fogyasztói árakat kíván alkalmazni, s ezeket módosítja — szociálpolitikai és orvosi megfontolások alapján — különböző mértékű ártámogatással. Emellett az egészségügyi tárca jelentős fogyasztói áremelést indítványozott, amely — mint azt tapasztalni fogjuk — hamarosan életbe is lép. Nehéz helyzetbe került a társadalombiztosítás, mert a nyakába zúdult a gyógyszerellátás egész csődtömege. S bár a továbbiakban övé a felelősség, ez nem jelenti azt, hogy munkájában teljesen szabad kezet kapna. Változatlanul a Szociális és Egészségügyi Minisztérium (SZEM) felügyelete alá tartozik, de az Ipari és Pénzügyminisztérium, illetve az Országos Árhivatal is jelentősen befolyásolhatja döntéseit, gazdálkodásának hatékonyságát, annak ellenére, hogy e hatóságok sokszor ellenkező érdekeket képviselnek. Bármilyen pazarlás és ésszerűtlenség is jellemezte eddig a gyógyszerellátást, a költségek gyors emelkedése senkinek sem fájt. A rendszer fenntartását az állami költségvetésből finanszírozták. A gondok már a gyártásnál elkezdődnek. A gyógyszergyárak között — a profitmegosztás miatt — csak nagyon mérsékelt a verseny, s így a termelői árak megállapításában a piac helyett a pillanatnyi erőviszonyok döntenek. Az árszabályozás lehetőségeihez alkalmazkodva ugyanis olyan gyakorlat alakult ki, amely szerint az új termékek drágán, a régiek viszont jó néhány esetben nevetségesen olcsón értékesíthetők. Például az 1987 óta kapható Ulceran tabletta termelői ára 60 darabos csomagolásban 1469 forint, viszont egy doboz (10 darabos) Amidazophenum mindössze nyolcvan fillér, még a csomagolóanyag költségét sem fedezi. Ugyanakkor a gyárak — monopolhelyzetüket kihasználva — a készletfinanszírozás szempontjából rendkívül előnytelen szállítási feltételeket szabhatnak a kereskedőknek. A legnagyobb feszültségek mégis a kereskedelemben jelentkeznek. A FIGYELŐ 1987. február 19-i számában részletesen írt az itt tapasztalható áldatlan állapotokról, de azóta sem történt érdemi változás. (Lásd a 6. oldalon az 1. számú keretes anyagot.) A szervezetlenségből és a szegénységből fakadó problémák végül is a patikákban csapódnak le. A gyengécske gyógyszerellátás miatt állandó a vita a vevők és a gyógyszerészek között, s ezen nincs is mit csodálkozni, hiszen a gyógyszerválaszték nagyon szegényes. Az elmúlt 8 évben mindössze két új eredeti magyar gyógyszer került csak forgalomba, s csupán 450-féle hazai, illetve 500 külföldi készítmény kapható. A gazdaságilag fejlett országokban ennek 10—20-szorosa a kínálat. Alig lehet hozzájutni választékbővítő, helyettesítő készítményhez. A hazai gyógyszerek 60 százaléka 25 évnél régebbi, s azok káros mellékhatásairól csak ritkán esik szó. A hiánygazdálkodás következtében alapvető gyógyszerek tűnnek el hosszabb-rövidebb időre a patikákból. December végén például jó néhány gyógyszertárban nem lehetett egyes B, illetve D-vitaminkészítményeket kapni. A patikákban dolgozók munkakörülményei is kritikán aluliak. A gyógyszerészek és az asszisztensek szégyenletesen alacsony fizetésért végzik felelősségteljes munkájukat. Megélhetési gondjaik miatt egyre többen hagyják el a szakmájukat. Az átlagbérszínvonal-szabályozás hatására úgynevezett „vattaemberek” százait alkalmazzák, noha azok munkája gyakorlatilag értelmetlen és értékelhetetlen. Ennek ellenére nincs más mód a szakképzett személyzet fizetésének akár A dolog ugyanis úgy áll, hogy az eddigi trendek szerint a kilencvenes évek közepén a hazai villamosenergia-igények meghaladják majd a termelő kapacitást. Minden 100 gigawattórányi energiakorlátozás pedig átlagosan — nem minősítve a jövedelmezőséget — 9 milliárd forint termeléskiesést okozhat az anyagi ágazatokban. Az ipari tárca és a Magyar Villamosművek Tröszt számára törvény írja elő az ellátási felelősséget, így érthető és belátható, hogy a feltételezett és esetleges teljesítményhiányt az energetikai ágazat el akarja kerülni. Nem firtatva, hogy az ellátási felelősség miatt — mostanság divatos kifejezéssel — az energialobby a méregdrága erőműépítésekkel vajon túlméretezi-e az ellátás biztonságát, itt rögvest álljunk meg egy pillanatra, mégpedig a trendeknél. A villamosenergia-ipar világszerte az energetika dinamikusan fejlődő része. A villamosenergia-felhasználás általában ott is növekszik, ahol az abszolút energiafelhasználás mértéke csökken. Például Magyarországon az anyagi ágazatok 1978 és 1988 között — növekvő termelés mellett — 60 petajoule-lal kevesebb energiát használtak fel, de — a lakossági kommunális fogyasztást is beleszámítva — a villamosenergia-fogyasztás nőtt. (Lásd az ábrát.) Jelenleg a kiépített erőművi kapacitás 7200 mekismértékű emelésére sem. A gyógyszertárak felszereltsége csapnivaló. Ráadásul a körülbelül 1600 patika közül több mint 400 veszteséges. A kialakult helyzet ismeretében most már érdemes megvizsgálni a gyógyszer-kereskedelem átalakításával kapcsolatos intézkedések jelentőségét. Az a tény, hogy a kormány látszólag éppen az idén szabadul meg a gyógyszer-kereskedelem gondjaitól, egyértelműen a költségvetési hiány csökkentéseként fogható fel. Azért használtuk a látszólag szót, mert ellátási nehézség esetén mégiscsak közbe kell majd avatkoznia. Ám tudnivaló, hogy a fejlett tőkés országokban mindenütt a társadalombiztosítás keretei között oldják meg ezt a feladatot. (De ha már például Nyugat-Európához hasonlítjuk magunkat, akkor az is tudnivaló, hogy ott a gyógyszergyáraktól a patikákig mindenki nyereségérdekeltségben dolgozik, és a vállalkozók vagy megtalálják a számításukat, vagy tönkremennek.) Hiába sózták a TBF nyakába a gyógyszerellátás minden baját, egyelőre csak szerény előrelépésre van kilátás. A gyógyszergyárak monopolhelyzete — a profitmegosztás miatt — továbbra is változatlan. gawatt. A villamosenergia-termelés 31 százaléka szénből, 30 százaléka szénhidrogénből és 39 százaléka hasadóanyagból származik. A hazai kapacitást pedig évente 1900 megawatt import egészíti ki. Az összes fogyasztás 1987-ben 33,8 ezer gigawattóra volt, s az egy főre jutó fajlagos értékkel — 3570 kilowattóra/lakos — Magyarország csak szerény helyen áll az országok sorrendjében. Ám a teljesség kedvéért illő hozzátenni, hogy — elsősorban a korszerűtlen termelési szerkezet miatt — emögött a szerény helyezés mögött relatív magas, pazarló energiafelhasználás húzódik meg. A fejlett országokban ugyanennyi energia mellett kétszer-háromszor nagyobb a belföldi össztermék (GDP) értéke. Mindebből pedig két dolog következik: a gazdaság fejlődéséhez elsősorban az energiaigényesség csökkentése, de ugyanakkor az energiafelhasználás növelése is szükséges. Vajon átcsoportosíthatók-e az energetikai beruházásokra szánt összegek a feldolgozóiparba? Végső soron így megváltozhatna a korábbi években kialakult kedvezőtlen beruházási arány a feldolgozóipar javára, megtakarítható az energianövekmény, korszerűbb, s ezáltal eladhatóbb lesz a termék. (Folytatás a 7. oldalon.) * Gyógyszerek és gyógyászati segédeszközök együttesen. Forrás: Országos Társadalombiztosítási Főigazgatóság Mi jelent meg a FIGYELŐ-ben 1988-ban? Részletes tartalomjegyzék a 8—10. oldalon. Nagy-Britannia bankrendszere I. A monetáris bank választéka 15.