Film Színház Irodalom, 1942. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)

1942-01-09 / 2. szám

Honoluluból másként indulnak­ a hajók, mint a többi, nagy kikötőkben­. Olyan látvány ez, amely a világon semmihez sem­ hasonlítható. ... A hatalmas óceánjáró gépháza már indulásra készen dohogott, zakatolt A fedélzeteken legalább ezer ember tolon­gott, a parton legalább ötezer. Bennszülött hercegek, hercegnők, cukorkirályok és más gyarmati előkelőségek jöttek-mentek a kikötő-hídon. A háttérben hosszú sorban várakoztak a helybeli arisztokrácia autói. A rakparton a városi zenekar az »Alpha­mé«-t játszotta. Majd, mikor befejezte, másik zenekar vette át tőle ugyanazt a szenvedélyes melódiát: bennszülött zenészek, kik a hajó tatján csoportosultak. És a hangszerek muzsikája, meg az indulás lármája felett ezüstös-tisztán szárnyalt egy fiatal énekesnő hangja. Az alsó fedélzet korlátjánál keki egyenruhás fiatal férfiak szorongtak. Borizibania arcuk elárulta, hogy három esztendőn át perzselte őket a trópusi napsütés. Azonban az ünnepélyes búcsúztatás nem nekik szólt És nem is a hajó kapitányának, aki parancsnoki hídján állt talpig fehérben és olyan magasról nézett le a tülekedő tömegre, mint a mennybolt csillagai. De még azoknak a fiatal tiszteknek sem, akik átutazóban voltak itt. Hazafelé igyekeztek, a Fülöp-szige­­tekről, az éghajlat által elgyötört sápadt asszonyaikkal együtt. A sétafedélzeten nagyobb csoport tartózkodott: az Egyesült Államok szenátusának vagy húsz tagja, családostul. Egy hónapot töltöttek Hawaiban. .Minden vulkán­ hegyét, láva-völgyét megmászták és bejárták, hogy gyönyörködjenek a sziget természeti szép­ségeiben és kellőképpen méltányolhassák kimeríthetetlen gazdagságát, őket ünne­pelte a partra gyülekezett tömeg. Az egész társaságot szinte elborította a rengeteg virág, amivel elhalmozták. Sam­­brooke szenátor bikanyakát és hatalmas mellkasát vagy egy tucat virágfűzér éke­sítette. A szenátor körrgjártatta pillan­tását a parton és elismerően bólintott. A természeti szépségek iránt nem sok érzéke volt. De mint tapasztalt közgazdász, fel tudta becsülni, »mennyit érhet« dollárban a kikötőben tolongó tömeg, a sok ültetvé­nyes és gyáros. És lelki szemei előtt csil­lagászati számok jelentek meg. Gondolatai annyira lefoglalták, hogy ügyet sem vetett leányára, aki ott állt mel­lette és egy elegánsan öltözött fiatal fér­fival beszélgetett A férfi egy percre sem vette le szemét a leány arcáról. Ha a szenátor odapillant, észre kellett volna ven­nie, hogy a tizenötéves csitri, akit egy hónap előtt hozott magával Hawaiira, hir­telen felserdült Már nem gyermek, hanem nő. Hawai éghajlatának az a sajátossága, hogy váratlanul virágba szökkenti a bimbót Dorothy Sombrooke az éghajlat és a különleges körülmé­nyek hatása alá került. Kékszemű, sápadt, sovány, kicsit koravén és fáradt gyermek volt, amikor Hawaiira érkezett. Most élénken csillogott a szeme, arcát rózsásra csókolta a nap, vonalai ígé­retesen meglágyultak. Az elmúlt négy hét alatt sokat sportolt, lovagolt, tűzhányókat mászott meg, motorcsónakon­­, száguldo­zott, a hullámok talaján. A trópusi forróság felszívódott az ereibe. Bőréből a nap szíve és heve sugrázott. Az egész hónapot bizonyos Stephen Knight társaságában töltötte. Knight fiatal atléta volt, többszörös úszó- és motorosbajnok, bomzbarna bőrű, ifjú tengeristen.­­* Dorothy Sambrooke nem ébredt tudatára a nagy változásnak. Gondolkodása gyermekes maradt és ezért meglepte, megzavarta, hogy Stephen a búcsú perceibben olyan különösen viselkedett. A fiút amolyan játszópajtásának tekintette. És négy héten keresztül valóban úgy látszott, mintha nem jelentenének ennél többet, egymás számára. Most azonban, a válás pillanatában, egyszerre rádöbbentek, hogy nem csak egyszerű jó barátok. A fiú mintha nem is hallotta volna, amit a leány beszélt. Zavaros válaszokat adott neki Dorothy még sose érzett magán ilyen perzselő pillantást. Volt valami a fiú viselkedésében, arai annyira megrémítette, hogy nem mert a szemébe nézni. Mindun­talan lesütötte szempilláit. Mégis hatalmában tartotta az igézet. Remegett és borzongott. Ismeretlen, különös érzés volt ez. A hajó ködkürtje elbődült, mire a virágfűzéres tömeg még közelebb tódult a parthoz. Dorothy Sambrooke befogta fülét a két kezével és ideges fintorral jelezte, hogy dobhártyáját sérti az éles szirénarivalgás. Stephen elmosolyodott és gyöngéid fény csillant fel a szemében. Aztán elpirult, mert észrevette, hogy a leány figyeli. Ez a pirulás még nagyobb zavarba hozta mind­kettőjüket. Közijén matrózok járkáltak a fedélzeten, távozásra szólítot­ták fel azokat, akik csak búcsúzni jöttek a hajóra. Stephen kezet nyújtott a leánynak. Ujjaik ismét összefonódtak, mint oly gyakran, az elmúlt négy hét alatt, a hullámok felett repülő motorcsónakban, vagy hegymászás közben, a tűzhányók lejtőin. De ez más kézszorítás volt. Dorothy úgy hallgatta most a szen­vedélyes, édes havasi búcsúdalt, amelyet az ezüstös hangú bennszülött énekesnő énekelt, mintha először hallaná: •iha halta ko aloha hiki mii.. .* listen hozzád, édes, szerelmem örökké veled marad...« Stephen tanította meg a nótára. Ő fordította le számára szövegét, amelynek értelme mintha csak most világosodott volna meg Dorothy előtt... Úgy belefedkezett az emlékezésbe és a váratlan feleszmé­­lés annyira lenyűgözte, hogy észre sem vette, hogy Stephen eltávolodott tőle. A fiatal férfi a fogadóbizottsághoz tartozott, amely érkezésükkor üdvözölte őket és azóta is állandóan gon­doskodott ellátásukról, szórakoztatásukról. Mindenesetre ő volt a legfiatalabb a fogad­óbizottság tagjai közt: alig húszéves. Mint híres sportbajnok, azt a megbízást kapta, hogy vigye el a tár­saság fiatalabb tagjait csónakázni, hegymászni, mutassa be előt­tük, hogyan törik be a vad csikókat a Hal­a-kala ranchon. Dorothyt persze mindez jobban érdekelte, mint a statisztikák számoszlopai és a végeszakadatlan propaganda-fecsegések, ame­lyekkel a bizottság többi tagjai untatták az amerikai vendége­ket. Mindjárt az első délután megszökött Stephennel együtt a Hamakua-i ünnepségről, ahol bizonyos Abo Blasson két hosszú órán keresztül tartott előadást a kávétermelésről. Szeszélyes szíriek közt kóboroltak, a parton. Akkor tanította meg Stephen a leányt a dalra, amelyet az idegenek tiszteletére szoktak énekelni Hawaiian. Attól a naptól fogva a fiatalok jóformán egy percre sem váltak el egymástól. Mi­közben a szenátor a sziget ipari statiszti­káit tanulmányozta, leánya Knighttel szó­rakozott. Dorothy aranyos teremtés volt, cseppet sem zsarnoki hajlamú. De kettőjük viszonya valahogy mégis úgy alakult, hogy a fiú úgyszólván a rabszolgája lett. Csu­pán olyankor volt fölényben, ha szilaj pa­ripák hátán száguldoztak, a hegyek közt, vagy kis vitorláson repültek, a fehéren taj­tékzó habok felett. Ilyenkor a férfi paran­csolt és a leány meghajlott a nagyszerű sportember tekintélye előtt. Most, hogy utoljára hallotta az édes ha­vasi dalt... most, hogy a hajó lassan ki­felé indult az öbölből... most egyszerre rá­eszmélt Dorothy, hogy a fiú több, sokkal több volt számára, mint jó hajtás, ötezer hang zengte a dalt: * Alpha­né: kísérjen sze­relmem, míg csak újra nem egyesülhetünk A leány rádöbbent szerelmére és ugyanak­kor arra is, hogy a kegyetlen végzet el­szakítja szerelmesétől. Várjon mikor láthatják viszont egy­mást? ... Hányszor énekelte neki Stephen ezt a dalt Wakikiben, a »hau« fa alatt! A leány többször megdicsérte, hogy annyi érzést tud a hangjába öntenni... Elmosolyodott, amint ez most az eszébe jutott. Hiszen Stephen a lelkét tárta fel előtte! Szerel­mét dalolta... Miért is nem értette meg akkor, miért értette meg csak most, túl későn? És miért nem szólt a fiú? Hiszen Hawaiian is csak az lehet a szokás, hogy ha egy fiú szeret egy leányt, megkéri a kezét... Miért hallgatott Stephen? Dorothy pillantása nyugtalanul kutatott a parton szorongó tömegben. Hová lett Stephens Jaj, de sokat adott volna érte, ha még egyszer láthatja! Titokban azon imádkozott, hogy bár csak elájulna hirtelen a kapitány, ott fent, a parancsnoki hídon, hogy ne adhatna utasítást, az indulásra! * Lopva egy pillantást vetett az apjára. Nyugtalanul fürkészte erélyes, szigorú arcát, mintha először látná Ugyan mit remél­hetett volna, ha ellentétbe kerül ezzel a vasa­kara­tú emberrel? Sambrooke szenátor megszokta, hogy mindig az történjék, amit ő tart helyesnek, füvei kedvéért kész volt mindenen átgázolni,­­ még a gyermeke boldogságán is. De miért is nem szólt Stephen idejében, még az indulás előtt? Most már késő. Miért nem szólt Wakiki fái alatti A leány * // D& ♦ ♦ ♦ Szened?/

Next