Film Színház Muzsika, 1978. január-június (22. évfolyam, 1-25. szám)
1978-05-13 / 19. szám
amitől menekülni szeretnénk. Hogy milyen szép az élet, az csak tragédiában fejezhető ki. — Így hát beskatulyázza magát... — Otthonosan érzem magamat ebben a skatulyában. Hiszen a nevettetés annyiféle árnyalatú, mint maga az élet. Emlékszem, egyszer egyik darabom előadásának épp a végére értem a színházba, s meghallottam, amikor egy fiatalasszony azt mondta: „majd' bediliztem a nevetéstől ...” Ez a kritika mélységesen lesújtott. Azt kérdeztem magamtól: lehetséges, hogy ilyen rossz darabot írtam? — írt-e a fiúknak az elmúlt négy évben? — Tíz darabot írtam. Csupa egyfelvonásost. Hogy miért csak ezt? Mert valamennyit előjátéknak szántam egy nagyobb próbálkozáshoz. Nem tudom, sikerül-e, de , az a tervem, hogy vígjátéktrilógiát írok, s ebben három nemzedék életét akarom megjeleníteni. Az első nemzedék a századforduló embere, élete a második világháború végéig ível, a második a béke első napjától a mi korunkig él, a harmadik itt jár-kel közöttünk, vele kapcsolatosan afféle jóslatra vetemedem, vagyis arra, milyen lesz a harmincévesek élete, azoké, akik ma tízévesek. Nem, ne gondolja, hogy a tudományos-fantasztikus műfajba kontárkodom. Tudom, hogy a mai tízévesek életét semmiféle fantasztikum nem zavarja meg. Ez a vállalkozásom azt is jelzi, hogy hiszek a háború elkerülhetőségében, márcsak azért is, mert én háborús időszaknak tekintem korunk jelen napjait is. Olyan háborús időszaknak, amely mégsem torkollik egyetemes tragédiába. — Feltűnő, hogy most csupán színházról beszél, a többi műfajt meg sem említi ... — Talán azért nem, mert ha visszatekintek, félreérthetetlenül azt látom, hogy csaknem minden más műfajtól elbúcsúztam. 1946- ban a költészettől, akkor jelent meg második és utolsó verseskötetem, 1949-ben a publicisztikától, mert attól fogva nem írhattam arról, ami izgatott. De elbúcsúztam a filmforgatókönyv-írástól is, amikor Keleti Márton — akit anynyira kedveltem — meghalt. Tíz évig írtam hangjátékot, de arra sem vállalkozom többé, mert ebben a műfajban megújulni már nem tudok, csupán ismétlésekbe bocsátkozhatnék. Kisregényt se írok ezentúl, mert terjedelmes regény írásába fogtam, azt hiszem, ez lesz az első és utolsó hosszú lélegzetű munkám. A dráma az egyetlen műfaj, amelytől sosem búcsúzom el, tőle csak a halál szakíthat el. S bízom abban, hogy a műfaj sem hagy cserben engem. Elérkeztem ahhoz az életkorhoz, amikor már nem érdekel a siker, meg az érvényesülés. Csak az összefoglalás izgat, egyébként sem értek egyet azzal, hogy minden mondanivalónkat, minden témánkat okvetlenül meg kell írnunk. — A Madách Kamaraszínház a fiókban heverő tíz egyfelvonásosából háromnak a bemutatójára készül. Miért éppen ezekre esett a választás? — Titkos célom, hogy a három egyfelvonásossal Molnár Ferenc drámaírói és színházértői emlékének tisztelegtek. A drámaíró Molnár Ferencet a tegnapi és a mai drámaíró kollégák nem, szívesen ismerik el. A tehetségtelenek irigylik, a tehetségesek érzik, mennyire nem könnyű hatása alól szabadulni. Mind a három, bemutatásra kerülő egyfelvonásosom másmás műfajú vígjáték, másmás a tematikája, másmás korszakot villant föl, de azonos célzattal. Ennek a lényege az, hogy a színház hazugságaink, képmutatásaink gyógyszere, a színház segít, hogy kijátsszuk magunkból azt az embert, akit mások utálnak, de akinek mi magunk oly könnyűszerrel megbocsátunk. — Kire céloz, a nézőre-e, vagy az íróra? — Amikor színházról beszélek, akkor egyszerre gondolok íróra, közönségre, színészre, rendezőre, szcenikusra, világosítóra. A gyógyulás lehetőségét senki sem sajátíthatja ki. — Nem vádolták meg magát azzal, hogy színházi szemlélete konzervatív? — Tudvalevő, hogy a természetben nincsenek ugrások. A változás mégis állandó, s ez a színház művészetére is vonatkozik, hogy Shakespeare-t idézzem: „ ... tükröt tart a természetnek ...” A színház is folytonosan változik, de ezek a változások hajszálfinomak. A nagy ugrások mindig erőszakoltak, s előbb-utóbb megcsendesülnek, beleolvadnak az örök változás menetébe. Akik túlságosan nagyot ugrottak, azok végül is kihullottak a sorból. Ennyi előszó után válaszolok a kérdésére: engem a konzervatív színpadi írók közé sorolnak, s én ezt a besorolást elismerésnek érzem. — Mit nevez nagy ugrásnak a színházban? — Például azt, ha a rendező Csehovban brechti értékeket keres, vagy Brechtben Csehovot. Büntetlenül nem lehet két eleven zseniből egy harmadik zsenit összegyúrni. — Így hát miféle újítás létjogosultságában, ésszerűségében hisz? — Ha mondjuk Shakespeare-t Shakespeare-rel újítanak meg, Csehovot Csehovval, Brechtet Brechttel, Madáchot, Madáchcscel. Lucifer semmiképp sem öltöztethető föl Brook katonáinak bőrruháiba. Egyébként is irtózom attól, amikor az utánzást újításnak álcázzák. Nyilvánvalón nem szabad elszakadnunk a világ különféle színházi áramlataitól, de ez semmiképp sem azonos azzal, hogy alárendeljük a magunk színjátszását mások kialakult színházi stílusának. Minden nemzet megteremtette a maga egyéni színházi karakterét, s ennek a semmibevevése, elsikkasztása vétek, utánzása, majmolása bűn. — Megint csak Brookra terelődött a szó. Nem szereti? — Dehogyisnem. Híve vagyok. Brook a Learben hűséges volt Shakespearehez, hiszen színészei a dráma ritmusvilágába, gondolati mélységeibe, az emberi szenvedések poklába merülve szólaltatták meg Shakespeare nyelvét. Újításuk lényege az volt, hogy az előadásban a történelmi mondanivalót Shakespeare korától eltérő módon, új értelmezésben hangsúlyozták: ilyenféle újítás nélkül nem csinálhatunk ma színházat, mert különben múzeummá szürkül. — Mostanában gyakran föllobban a vita akörül, hogy helyes-e, ha a színházban az íróé az elsőbbség? Vagyis, hogy ezt az ormótlan, divatos szót mondjam: az írócentrikusság létjogosultságát vitatják ... — Írócentrikus színház? Ha annak idején, Hevesi Sándorhoz intézte volna valaki ezt a kérdést, ő meg sem érti, miről beszélnek. Vajon mit szólna a konzervgyár igazgatója, ha azt kérdeznék tőle: gyümölcscentrikus-e vagy dobozcentrikus? Mit jelent az, hogy írócentrikus, rendezőcentrikus, vagy színészcentrikus? Embercentrikus lehet valaki, de lábcentrikus csak a futballista, kézcentrikus a zsebtolvaj, fejcentrikus az elmeorvos, vénuszcentrikus a playboy. Ez a fajta színházi csevegés azért nevetséges, mert a semmiben kergeti a semmit. Inkább valódi gondjainkról vitatkozzunk nyíltan! Fotó: Koncz Zsuzsa /