Film Színház Muzsika, 1982. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)
1982-07-03 / 27. szám
A szellem udvariassága a türelem — szól a bölcsesség, mi ezt megszívlelve, türelemmel végigültük az Erkel Színházban a rock balett két előadását. Ismerjük a produkció — Apróba — gyökereit, Kazantzakisz: Akinek meg kell halnia című regényét, ezt a megragadó szimbolikái a krétai Jézus-legendát, és soha nem felejtjük Jules Dassinnek a könyv alapján forgatott filmremekét. J. S. Bach (kimeríthetetlen) zenehistóriai szerepéről-jelentőségéről is megtanultunk egyet-mást, Presser Gábor színpad iránti vonzalma és a rock műfajban megnyilatkozó alkotói készsége is közismert. S aztán elkezdődött a keretjáték. A dísztelen színpadon — akár egy tágas disco-clubban — színes fénynyalábok villóznak, és lányok-fiúk tánccsoportja divatos „rongyban” ropja a rockot. Persze, kitűnően, hiszen tüstént kiderül, hogy hivatásos együttesről van szó, mely a próbaszünetben imigyen múlatja az időt. (A küszöbön álló drámai izgalom kedvéért már itt is kibomlik egy hagyományos szerelmi háromszög halvány rajza is. A féltékeny „csábító” rövidesen Júdásjelmezt ölt!) A tánc terjengős, de nincs mit tenni: a rock-műfaj lényege, hogy néhány kis téma sokszoros ismétléséből, variálgatásából áll. Csakhamar mégis vége a privatizálásnak, a kisstadioni hangulatnak, mert hangosan beszélő szólítja a társaságot: öltözzék kosztümbe, s kezdődjék a Passió próbája, azaz a híres regény „ersatz”-feldolgozása, amely a dramatizálás feladatát is vállaló Fodor Antal szerint „rekviem minden jogtalanul üldözöttért”, s egyik legfőbb célja, hogy felhívjon „szeretetre”, „egymásra figyelésre” (?), s ráirányítsa tekintetünket „korunk bűneire” (a gyilkosságokra, a terrorra, a a szexőrületre, az érzelemnélküliségre stb., stb.), hogy végül „katartikus élményben” részesítse kedves mindnyájunkat. . . Ez utóbbit — valószínűleg — sokunknál nem sikerült elérnie. A szintetizátorral manipulált Presserzene hangszórókból ömlő, dinamikai árnyalás nélküli ,„fff”-jei (forte possibiléjei) lehetetlenné teszik, hogy együttérezzünk a magánszféra válságaival (Mária Magdolnával, Jézussal, a rájuk féltékeny Júdással), a többnyire gőz- vagy füstgomolyagból előtörő, alkalmilag felhasznált Bachmuzsika, a Kyrie, a toccata és fúga, meg a többiek, vagyis a Passió-részletek összemosódnak az idősíkok váltásaiban, a jelzésekben, utalásokban, a történet mozaikdarabkáiban. Hadd dicsekedjünk, láttunk és sikerült megfejtenünk ennél bonyolultabb képsorok párhuzamát, felfogtunk merészebb asszociációkat, jelképrendszereket, tér- és időjátékot, ám szinte mindig egy nagy, egyéni művész átfogó terve, elrendező keze nyomán, lebilincselő szuggesztiójára. Itt éppen csak felsejlenek a témában rejlő tézisek, allúziók, érzelmi folyamatok, szenvedélyek és indulatok (ezek bonyolultabb, mélyebb lelki rétegeit mozgásban különben is elég nehéz megfogalmazni); a koreográfus szimplifikálásra kényszerül, így aztán végül is minden lényegi mondanivaló szólamszerűen, hogy ne mondjuk — közhelyszerűen hat. A vélt-remélt katarzis elmarad, s annál inkább, mert Fodor-dramaturg visszahozza a keretjátékot; ismét harsog a rock, ringanak a csípők, lendülnek a lábak ..., a közönség akár felállva tapsolhatna a feje fölött, sikoltozhatna, sőt, füttyentgethetne, ahogyan ez egy rock-koncerten mellőzhetetlen szabály. Fodor Antal — a Don Juan, a Gyermekgyászdalok, a Nyolcadik ecloga s a Viva la vita egyfelvonásosainak szívesen értékelt, új megoldásokat kereső, a táncszínpadra új szellemet libbentő koreográfusnak — (elsősorban mint dramaturgnak) nem sikerült megbirkóznia Kazantzakisz regényével. Sajátos képzelőereje, látásmódja, hely- SZÍNHÁZ A PRÓBA A PRÓBA. Az előadás színpadképe a balett-társulattal — középen Lőcsei Jenő 2