Filmvilág, 1970 (13. évfolyam, 1-24. szám)
1970-01-01 / 1. szám
V I R A Q VA S A R N A P 1. Valamilyen, éles szögletű pálcákból összeácsolt rács mögött arcok sejlenek fel, s hangok formálódnak érdesebben-lágyabban elsuttogott mondatokká. Ezekből rejtélyes alakok legendájának körvonalai bontakoznak ki: egy csodatévő papé, s egy ezzel egybemosódó civilé. Nyugtalanságot keltenek az első világháború növekvő nyomorúságába merült, elhagyatott vidéken. Aztán csordapásztorok tűnnek fel, valamiféle ellenség közeledtére várva, s erről egymásnak ostorcsattogtatással jeleket adva. Majd úri hintó, libériás kocsissal, rajt egy szigorú-aszketikus s egy joviális-testes pap; az is kiderül, hogy sietnek, mert valahol meg akarják előzni a világi hatalom képviselőit, a csendőröket. A falu magárahagyatottan, szófukaron, de fogafehérét megmegvillantva lapul a kopár halmok között. Így indul a film ... A hajnali derengésben vacogó folyóparti liget fái közt riadt asszonyok keresik a fákra meztelenül felakasztott férjeiket, fiaikat, kőkeményen hallgató édesanyjuk rátalál fiainak tetemére, mert, íme, a halál megbékéltető némaságában egymásra találtak, akik nemrég még oly keményen szembenálltak. Az ébredő természet finom zajaival átszőtt csendet paták dobája tépi szét: fehér tollas katonák vágtáznak, körülfognak egy világos lepelbe burkolózó fiút; ez kiszabadítja magát s anyaszült meztelenül rohan fel a kopár domboldalon, miközben a fenyér szürke hátterében feltűnik az írás: „ ... egy ifjú azonban követte. Csupasz testén nem volt egyéb egy lepelnél. Mikor el akarták fogni, otthagyta a leplet és meztelenül elfutott. Márk. 14: 51— 52." 2. Át lehet-e ívelni meggyőző erővel a film első és utolsó képsorai közt feltépett feszültséget?! Nemcsak a történet — szívszorító derűjükben és rettenükben azért valamiképpen mégis logikus — fordulóit, hanem sokkal inkább azt a szakadékot, amely a valóság képei és a legenda látomásai közt feszül? S lehet-e főként a teljes valóságában megidézett látvány eszközeivel? Mert a film képeiről hiányzik minden fátyolosság, még áttünései is darabosak, nem egyszer hangsúlyozottan érdesek, élesen kontrasztosak. A képsorok túlnyomó része a magyar falu százados, tisztes — mai szemnek: nyomorúságos — szegénységét ábrázolja. Az ábrázolásmód egyaránt távol van minden kihívó nyomor-romantikától s minden megszépítő gyöngyösbokréta-csillogástól. A színhelyek kopárságát legfeljebb a fehér-fekete tónusok fénytelen egyneműsége emeli ki önkéntelenül; ellensúlyozza azonban a vizek, lankák, növények és házak puritánul alkalmazott, de jólesős az emberi dolgok ősi egységét hangsúlytalan természetességgel érvényesítő változatossága. Az a „tiszta költészet”, amelyre csak az ember okozta iszonyatok örvényei fölött elegáns inpossibilitével átsikló francia tiszt — Philippe March — hívja fel külön is a figyelmet. Gyöngyössy Imre képzeletes Szécsényi Ferenc tiszta fényképíró , művészete ritka hitelességgel idézi fel a magyar falusi élet valóságát. A mindennapi tevékenységek apró, mellékes mozdulatai és tárgyai — egy borfejtő kanna, kármentő, egy kopott levesestál s hozzá a csorba merőkanál és annyi más, ami azért nem tűnik fel, mert olyan egyszerűen illik bele az összképbe; egy-egy félszeg gesztus, ahogy valaki elhessenti a ráhulló szégyent, az édesanya szótlan jövés-menése fiai szolgálatában stb., de az ünnep kedvesen esetlen boldogsága is, a virágszálakat szorongató kezek, a citerák zenekara, a darabos-nyers, szép énekszóval a földek megoldására vonuló nép se-