Forum, 1949 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1949-04-15 / 4. szám
van megfigyelhető jelenség, hogy alkotásaik más világszemléletet fejeznek ki, mint közvetlen, szubjektív elképzeléseik. Ezt a kérdést több alkalommal részletesen tárgyaltam, s így itt nem térek ki rá részletesen. A mi marxista kritikánk szempontjából csak azt kell hangsúlyozni, hogy Engelsenn megállapításából sem szabad sémát csinálni. Vannak kritikusaink, akik azt hiszik, elég ha valamely írónak reakciós világnézete van — s akkor már a „realizmus győzelme“ segítségével megállapítható róla, hogy kiváló realista. Ez a probléma átvezet a marxi második kérdésfeltevéshez: a művészi értékeléshez. Itt is legelsőrangú feladat az igazi dialektikát megérteni. Marx, amikor a hőmérőéi eposzok művészi maradandóságát, állandó érvényű esztétikai értékét elemzi, tartalmi kérdésből indul ki. Megállapítja, hogy a görögség az emberi nem „normális gyerekkora“ volt, s ez a tartalom teszi a homérosi eposzokat és a görög tragédiát számunkra ma is elevenen ható művészetté. Mi következik ebből a megállapításból, ha általánosítjuk? A társadalom egészének, a maga konkrét mozgásában való művészileg adekvát ábrázolása. Vagyis történelmi ábrázolása (még ha a jelenről van is szó) olyan ábrázolás, hogy az irodalmi mű jelenében láthatóvá válik az a múlt, amely szükségszerűen idevezetett s egyszersmind, amennyire az az adott korban megérzékíthető, a jövő mint perspektíva. Ennek a nagyjelentőségű megállapításnak kétféle antidialektikus eltorzítása lehetséges, s mind a kettő gyakran jelentkezik a mi kritikánkban is. Az egyik a tartalom s vele a történelmiség elhanyagolása Ez főleg az akademizmus, az epigonság kritikájának sajátossága. Azonban sohasem szabad elfelejteni, hogy a ma még mindig eleven „formaforradalmi“ hagyományok lényegükben szintén feje tetejére állított, berúgott, kávéházi akadamizmust jelentenek. A másik veszély a tartalmi mozzanat kizárólagos uralma. Ez a kizárólagosság megmerevedést, mechanikusságot, élettelenné válást hoz magával. A tartalom mint elsődleges mozzanat azt jelenti, hogy konkrét, meghatározza a konkrét formát. Ha ezt a döntő funkciót elhanyagoljuk, elhagyjuk a művészet területét. Ez általános veszély minden nagy társadalmi fordulat idején. Magától értetődő, hogy minden az uralomért, a hegemóniáért küzdő osztály művészete az új osztálytartalmat hangsúlyozza elsősorban. Az igazi művészi fejlődés azonban épen ebből áll, hogy ebből az új osztálytartalomból sajátos, eredeti, a réginél magasabbrendű művészi forma bontakozik ki. Most már megállapíthatjuk a művészi forma számunkra döntő sajátosságát: az mindig valamely meghatározott (inonkrét, történelmi-társadalmi) tartalom formája. Ez a helyzet torzul el a polgári esztétikában és kritikában a szingularitás túlzott hangsúlyozásában, a fáktól nem látják az erdőt. A forma hozzásimulása az egyszeri, meghatározott tartalomhoz, sőt pontosabban: a forma mindenkori újjászületése a nagy költők társadalmilag meghatározott új tartalmával, új tartalmából, eltakarja a hanyatló polgárság kritikusai előtt a forma állandó, maradandó jellegét. Vagyis, igaz, nem létezik „a“ dráma, amelynek elvont törvényeiből ,,!ee lehetne vezetni“, váljon a szofokleszi vagy a shakespeare-i, a racine-i vagy a csehovi dráma az igazi dráma. Ugyanakkor azonban mégis létezik drámai forma, mely a különbségek ellenére,akülönbségek fenntartásával közös, mely a különböző és a jövőben még más különbségeket teremtő módon megújul minden nagy alkotásban. Lessing ezt gyönyörűen kifejti .Szoloklesz és Shakespeare elemzésével kapcsolatban, 002