Fővárosi Lapok, 1864. január (1. évfolyam, 1-25. szám)

1864-01-16 / 12. szám

AZ UTOLSÓ ISTENHOZZÁD. Párisban az 1781-ik év január hó egyik estéjén Maufrigeuse hercegnő, Sourivan bárónő, Blinville grófnő leánya Saroltával, és egy e télen át Párisban idéző florenci neneshölgy , Campioni marquisno képezék Simian marquisne társalgó-terme válogatott kis körét. A nyolcvan éves Simion marquisne még mindig szerette látni, ha ifjúság, szépség és derült kedély gyülekezett körülte, s márlelkülete, úgyszintén szokása következtében is, határozott ellene volt mindoly időtöltésnek, mely komoly, vagy szomorú gondolatokat ébreszthető. Ez estén is kiköté magának, hogy sem a parlament, sem Necker, vagy Lafayette ne emlittessék s kárpótlásul az őt környező hölgyeknek — amint ő cimere — udvarának egy egészen uj sajátszerü meglepetést ígért. Ajkain finom gonosz mosolylyal egyik hölgyről a másikra tekintett s minden arcban a legfeszültebb kíváncsiság jele honolt, annélkül, hogy a hölgyek egyike csak egy szóval is mert volna kérdezősködni, mi alatt egyszerre — látszólag messze távolból — szelíd hangok ébreszték föl tűnődéseikből a kiváncsiakat; — s mintha csak isteni kéz varázsolta volna valamely hangszerből, halk panaszhangok, melyek az egész társaságot igen érzékenyen meghatották. „Hallják?“ mondá a marquisné „az Ígértmeglepetés köréig, — korunk szabadelvű eszméinek hódolva, a nép köréből egy — amint mondják — jeles képzettségű hegedűst rendeltem ide, hogy bennünket ez estén mulattasson.“ E percben egy szolga az ajtót feltárva jelentő „signor Fabioni.“ „Egy olasz ?“ kérdé bámultan signora Campioni míg a ház úrnője királyi méltósággal parancsolta a zenészt beereszteni. Az egész társaság az ajtó felé ügyelt, melyen át a kiváncsiak nem csekély kiábrándulására igen szerény mezben egy fiatal ember lépett be, ki hegedűjét hóna alatt tartá s a terem legszélső végén mélyen meghajtva magát, állva maradt és a szép gazdagon öltözött hölgykoszoru által, úgy szintén a teremnek a legelkényeztettebb ízlést is kielégítő pazar fényes berendezése által egészen megzavarodva, — nem mert előbbre lépni. „Lépjen közelebb, uram,“ mondá a marquisne leereszkedő kegygyei „művészi képzettségéről értesülve, megismerni kívánjuk, hogy tetszésünkben részesíthessük.“ Ezen szavak által a némileg felbátorodott fiatal ember feltekintve nehány lépésre közeledett s a társaság egy halvány szelíd arcba tekintett, melybe végtelen szenvedések története eléggé érthetőleg volt vésve; — nagy fekete szemei mély üreikből meghatóan villogtak s beesett arcának bágyadt halvány szine, a magas, már redős homlok s némán lezárt ajkai, mély fájdalmas hatást gyakoroltak. „Szép tehetsége előttem dicsérettel emlittetett“ folytatá a marquisne „s itt egy, önre méltó hallgatóközönséget talál signor Fabioni. — Frankhonban szeretik, tisztelik s bátorítják a művészt.“ Fabioni félénken tekintett körül a társaságban, s a marquisne előtt mélyen meghajtva magát, következőleg szólt : „Kegyelmes asszony ,bárki légyen az, ki ön előtt képzettségemről szólt, ő azt mindenesetre nagyitá, s valóban én nem vagyok méltó arra, hogy ily társaság előtt játszszam.“ „Dehogy nem, ön igen jól játszik,“ viszont a negélyes hangon a marquisn. „Péter mondá nékem s ő érti, mert ő maga is félig meddig zenész, — falujában mindig ő zenélt a tánchoz.“ „Péter?“ kérdé félénken Fabioni. „Az én szolgám“ válaszolt a marquisné oly hangon, mintha ez a legtermészetesebb, legegyszerűbb dolog lett volna a világon. „Egy falusi zenész által megítélve, s egy inas által ajánlva, — ezt több mint sok, gondolá magában a fiatal ember, — ajkain görcsös vonaglás cikázott át, s halvány arcát mulékony pir fedő, míg lángoló szeméből egy könycsepp lassan gördült alá. — Ezután ismét erőt véve magán, így szólt : „parancsoljon a marquisne, én engedelmeskedem.“ „Egy művésznek nem parancsolunk, őt hallgatjuk“ viszonzá a nyolcvan éves hölgy, és Fabioni megkezdé játékát két hangzattal, melyet egy haldokló panaszának lehet mondani. Erre egy dallamot játszott ritka hangidomzattal majd sajátszerű zivataros, majd lassú költőileg szelíden, mintha csak angyalok által énekelt symphonia lett volna; erre átmenet nélkül ismét váratlan hangzatok, ritka arpeggiok következtek, melyek — úgy látszott — a legmélyebb fájdalom kifejezései, a kétségbeesés jajkiáltásai valának. A hallgatók a legmélyebben meg voltak hatva, a hölgyek némelyike könyeket hullatott, és signora Campioni gondolatokba merülve azon fáradozott, hogy ama két hangzatot, egy kínzott lélek jaj-kiáltását, szavakba foglalhassa. Fabioni abból mi körülre történt, mit sem vett észre; ő még mindig játszott, mintha egy — mások előtt láthatlan — könyvből zenébe foglalt szívszakgató történetet, — az ő történetét — olvasná ; s miután végre vonóját pihenteté, ellankadva egy szék karjára támaszkodott, senki sem merészlé őt megtapsolni s az egész teremben ünnepélyes csend uralgott. „Valóban, én egészen elérzékenyültem“ mondá Simian marquis-nő a mély csendet felzavarva s majdnem boszosan egy kenyer szeméből törülve, míg Maufrigeuse hercegnő a művésznek barátságosan kezet nyújtva, kérdezé: „Önnek igen sokat kellett szenvednie, uram?“ „Igen sokat, kegyelmes asszonyom“ viszonz a Fabioni haik hangon. „Ön mélyen érez“ folytatá Sourivan bárónő „zenéje, egy nemes szív szívhangja.“ Fabioni homlokáról törte a hideg verejtéket s görcsösen a légbe kapva ingadozott. — Signora Campioni egy széket nyújtott, s ekközben igy szólt „maestro“ — e szavat különösen hangsúlyozva — „úgy mint ön, csak egy ember játszhat, s ez Viotti.“ „Mesterem“ mondá az ifjú s a székbe hanyatlott. Ismét mély csend volt, melyet ismét Simian marquis-nő szakita félbe, midőn a természetével annyira ellenkező szomorú hangulatát erővel leküzdve, a következőket mondá a zenészhez: „signor Fabioni, Ön — — PETŐFI SÁNDOR ÉLETRAJZA. (Folytatás.) Tokajig ment egyenesen. Tokajnál a Tisza áradása miatt Egernek kanyarodott hol Tárkányi Béla és irodalomkedvelő baráti köre — a lelkes ifjú növendék papok — tárt karokkal várták és néhány napig el sem eresztették. Fogadtatása, sajátságos volt. Az ifjú papoknak eleinte nehezen fért a fejekbe, hogy ez a mód nélkül ütött, kopott vézna ember legyen Petőfi Sándor. A fakó gallérköpenyében eleinte szótlanul ült a baráti társaság közepette ; de aztán, hogy a pohár és a kölcsönös érintkezés nyelvét megoldotta, nem fösvénykedett a szóval; az elmésségnek és tréfának vége-hossza nem volt; utoljára geniusának egész fénye kitündöklött és a papok — azt mondják, megnevezés nélkül is tudták volna, hogy nem mindennapi ember áll előttök. E volt az első sugár, mely a dicsőség csillagából homlokát érinté : jól esett neki látni, hogy az ország értelmisége, ifjúsága nevét ismeri, dalait szereti; feledve volt baj, bár minden kiállott szenvedés ; s lelke mint a Memnon szobra zengeni kezdett : Kedvemnek ha magja volna, Elvetném a hó felett, S ha kikelne, rózsaerdő koszoruzná a telet. S hogyha földobnám az égre Szivemet, Melegitné a világot Nap helyett! Megérkezéséről szintén az említett levelekben írja : „Egy heti kínos vándorlás után Pestre értem. Nem tudtam, kihez forduljak? nem törődött velem senki a világon; kinek is akadt volna meg szeme egy szegény vándorszínészen ? . . . A végső ponton álltam , kétségbeesett bátorság szállt meg, s elmentem Magyarország egyik legnagyobb emberéhez, oly érzéssel, mint amely kártyás utósó pénzét teszi föl, hogy élet vagy halál.“ Elment Vörösmartyhoz. A fővárosi irodalom akkori matadorai nem olyanok voltak mint a mostaniak, kik az önelégültség, közöny vagy dölyf álmába elmerülve, azt hiszik, eléggé szolgálják az ügyet ha saját dicsőségük verőfényén vég nélkül sütkéreznek, a feltörekvő tehetségeket pedig sorsukra bízzák. „Aidez tui et le ciel t’aidera!“ ez náluk a jelszó, ami a miskolci csizmadiánál és a kolozsvári szűrszabónál is megvan magyar 4. fordításban és így hangzik: „Kapaszkodjék kiki, minket sem sem segített senki!“ Vörösmarty más ember volt, Jókai jól le tudja írni. Nem úgy mehetett-el hozzá minden ismeretlen, névtelen költő, kinek biztató szóra volt szüksége, mintha atyja házához menne ?! Nem neki köszönheti-e az első buzdítás jótékony hangjait majd minden ujabbkori jeles izó ?! Nem segitett-e ő mindenkit a kiben tehetséget ismert — hogy megálljon a költészet ösvényén — nem segitett-e — nemcsak szóval, de tettel is ?! Hozzá fordult tehát a hóna alatti versgyűjteménynyel Petőfi. A szelíd jó táblabíró-költő nem volt bőbeszédű, nem tudott valakit mézes-mázos beszéddel jól tartani, de amit mondott szájával, érezte szívével. Vörösmarty megígérte, hogy a költeményeknek kiadót fog keresni. Petőfi megnyugodhatott benne, hogy ez nem üres szó, hanem olyan zálog, ami valóságra fog válni. Időközben két hét telt el. Ezalatt Petőfi találkozott Várady Antal pesti ügyvéddel, ki a költő versfüzetébe belepillantva, éretnek úgy megszerette, hogy azonnal elvitte magával szállására. Egy szobám van, mondá, de elférünk benne ketten. Nappal az ügyvédnek sok dolga volt, ezt Petőfi jól látta s azt mondta, hogy neki nincs semmi dolga. De éjszaka Várady, ha fölébredt, látta hogy vendége fönnül és dolgozik. Nem háborgatta, úgy tett, mintha aludnék. Ebédre is elhitta volna, de Petőfi azt mondta: köszöni, már máshova ígérkezett. Nem volt igaz, az első napok nagyobb része ebéd nélkül múlt el tőle. Csak nagy unszolással tudott vele Várady pár forintot elfogadtatni kölcsön. Másnap azt is visszafizette Petőfi: éjszaka két költeményt irt s valamelyik lapnak eladta annyiért, ami épen elég volt ez adóssága lefizetésére. Egy este avval toppan be Várady, lakótársához hogy harminc forintja van nála letéve. Harminc forint szép pénz volt Petőfinek akkortájban. E harminc forint története pedig következő. Két hét lefolyása alatt számos kiadóhoz bekopogtatott Vörösmarty a versfüzettel, anélkül, hogy a költemények számára keresztapát talált volna közöttök. Végre az a gondolata támadt: a Nemzeti kör úgyis a közműveltség és irodalompártolás érdekében áll fenn és a pesti értelmiség tanyája adja ki e verseket a Nemzeti kör! Váradyval s több költészetkedveltő ügyvéddel — orvossal összebeszélve a Kör következő közgyűlésén előterjeszté ez óhajtását. De a szokatlan indítvány nagyon csekély támogatásban részesült. „Mit! Hát költő-dajkák vagyunk-e mi? Versirók kisdedóvodája akar-e lenni a Nemzeti Kör? !“ Így lobogtak a nyárspolgárok és írástudók, akik szavazattöbbséggel tán már meg is buktatták volna a jó Vörösmarty indítványát, ha akkor elő nem áll egy derék szabómester, azt mondván: ő tudja, hogy amit Vörösmarty ajánl, az nem lehet rész, ezért, ha más nem találkozik, kész egymaga a nyomtatási költségek hordozására, sőt harminc forintot előlegez is annak a költőnek, hogy egy ideig legyen miből élnie. Ezt a derék iparost nevezték Tóth Gáspárnak. Ő volt a költő első és egyetlen maecenása. Tóth Gáspár fölszólalása döntött. Három hét múlva 150 pengőforintot kapott Petőfi versei első kötetéért a Nemzeti Körtől. Negyvenkét napig egy szót sem hallott Pákh, eltávozott barátjáról. A negyvenharmadik nap kezében volt az egész összeg, Petőfinek egy igen tréfás, bohókás levelével, mintha az egész dolog igen rendes, mindennapi eset volna. (Átalában: Petőfi igen szerette levelezésében a humort; egyszer Szathmáron 1847-ben Jókaira megharagudott valamiért s hozzá intézett levelét a borítékon igy címezé: „Jókai Mórnak, a legkisebb tisztelet nélkül.) Ekképen Petőfi existentiája, egyelőre legalább biztosítva lett volna, noha a közönség részérőli pártfogoltatása népszerűségével nem állott arányban. Versei ezen első kötetéből alig kelt el hétszáz példány , csakhogy a költségeket kikapta a Nemzeti kör belőle. De gyűjteménye a bírálat részéről igen kedvező fogadtatásban részesült; költeményei fölött a szerkesztők vetekedtek; neve az előfizetési fölhívásokban szerepelni kezdett s hangzott a két ország egyik végétől a másikig, és iránya az avatottabbak és illetékesebbek komoly figyelmét is felköltötte. ZILAHY KÁROLY. (Folyt. kör.)