Fővárosi Lapok, 1874. augusztus (11. évfolyam, 174-197. szám)

1874-08-01 / 174. szám

részes egyátalában nem volt, csupán amaz ép oly természetes mint tiszteletreméltó óhaját hangoztat­ván, miszerint a leánykát látni szeretné, kinyilatkoz­tatva egyszersmind azt is, hogy ő a kölcsönös meg­állapodáshoz szigorúan alkalmazkodik. Mind hiába! Végre fölállott mr. Prince­s oly nyugodt hangon kez­dett beszélni, mely arcának hirtelen elvörösödésével s fenyegető tekintetével sajátságos ellentétet ké­pezett. — Még egy szót! Miután a dolgok így állanak, kötelességem önöket még ma egy oly tényről értesí­teni, mely közös támadásuk ellenében alkalmazandó jogomat az önök szemében is kétségtelenné teszi. Én úgy állok itt önök előtt, mint az 1859-ik évben el­hunyt mr. Tretherick végrendeletének végrehajtója. Mr. Tretherick halála után több hónap múlva talál­ták meg végrendeletét Dutsch-Flatban letétem­énye­­zett több rendbeli iratai között. Miután az egész ha­gyaték csekély értékű volt, mely a mellett az örök­hagyó mértékletlen élete folytán az utóbbi időkben adósságokkal is meg volt terhelve, az egésznek nem nagy fontosságot tulajdonítottak. A hagyaték, a Fiddletownban levő örökségen kivül, mely épen az adósságok fedezésére ment föl, az állam északnyu­­gati részében fekvő földbirtokokból állott, melyek ak­koriban figyelmet sem érdemeltek s a melyekről akkor senki sem gyanitá, hogy valaha tekintetbe ve­endők lesznek. Mr. Tretherick örököseinek szeren­cséjére s a végrendeleti végrehajtónak nagy elégté­telére, amaz elővételem tévesnek bizonyult. Külön­böző körülmények, — melyek közül én itt csak a Kalifornia és Oregon határszéli kerületein az utóbbi időkben kiütött nagyobbszerű aranylázat akarom fölemlíteni, — az igénytelen, elhagyatott birtokot a közelebbi két-három év alatt rendkívül értékessé tették, úgyhogy a Tretherick-féle végrendelet pont­jai egyszerre kiválóbb fontosságot nyertek. Ezek egyébiránt époly egyszerűek, mint világosak. Azt mondják ugyanis, hogy mindaz, mi a hagyatékból szabad rendelkezésre fönmarad, két részre osztassák Tretherick Carry és az ő mostohaanyja közt, kiről a boldogult igen jól tudta, hogy nem ő iránta való boszúból vitte magával a gyermeket, és végehajtása abban nyilvánult, hogy a Carry fölötti gyámság a mostohaanyára bizassék. — És mennyi értéket képvisel jelenleg az a ha­gyaték ? — kérdezi mr. Robinson. — Határozottan nem tudom megmondani, de azt hiszem, nem nagyitok, ha azt egy fél millióra be­csülöm. Én, mint a mr. Tretherick végakaratának végrehajtója a szerencse eme változásáról szintén csak mintegy pár évvel ezelőtt értesültem és azon­nal siettem mistress Starbottle fölkeresésére, kit, noha régi ismeretség és barátság fűzött hozzá, évek óta elvesztettem szem elöl. Nem szükséges itt részletez­nem, mily állapotban találtam őt s mily lemondó, ön­feláldozó életet folytatott azóta mostoha leánya ja­váért. Elég az a dologhoz, hogy mi most itt vagyunk, támaszkodva ama jogunkra, melyet nekünk a Tret­­herick-féle végrendelet biztosit s követelve illetéke­sen, a mit szép kérelemre meg nem nyerhetünk. ■iOTMdetMtUWCTUaJMí — Egy fél millió, — ismétlé Robinson ügyvéd, s még az is, ki nem bitt volna Jack Prince-nek tér­ i mészetből nyert s a szerkesztői iroda légkörében begyakorlott éles tekintetével, kitalálhatta volna elpa­j­lástolt gondolatját, midőn igy folytatás — valóban, s mint miss Trethericknek őszinte barátja s ama több­­f féle viszony folytán, melyben a kisasszony házamhoz áll, ily leleplezések után önnek a magaviseletét én észszerűnek találom és olyannak, mely jó szivének csak is becsületére válik. — Önnek ama közlései kétségkívül változtat­nak a dolgon, — szólt mistress Tretherick s a jog­tudós karjába ölte karját, mit az kissé hidegen nyújta neki. Dr. Crammer mit sem szólt, hanem megelégedett oly fejhajtással, a­minőt még a szellemi érdekek leg­tekintélyesebb képviselői s a jövő nemzedék kimivelői sem restélnek tenni, mihelyt egy — avagy fél millió­ról van a szó, és igy az értekezlet véget ért. Mikor Starbottlené a történtek felöl teljes ösz­­szefüggésben értesült, megszok­ta a Jack kezét s lá­zasan égő ajkaihoz vonta. — Jack, — susogá, —A boldogságomat e gaz­dagság nem fokozza. De hát hogy is tudta azt eddig Carry előtt eltitkolni ? Hiszen tudja azt, Jack, hogy a fiatal leányok előszeretettel vannak a gazdagság­gal kapcsolatos előnyök iránt, és Carry talán mit sem óhajtott inkább, mint egy vagyonos családot — vagy gazdag kedvest! Aztán nyájas mosolylyal szok­ta meg mr. Prince kezét, mintha tökéletesen tudta volna, mit válaszolna e férfi, ha épen kedve lett volna válaszolni. A következő hetek folyamában a törvényes for­maságok megtétettek és Carry törvényszerüleg ada­tott vissza mostohaanyja gondjai alá. Starbottlené óhajára a helység közvetlen közelében egy kis házat béreltek ki s oda költöztek míg a tavasz első és Star­bottlené egéssége helyreáll. Egyik sem igen akart bekövetkezni. Mindamellett a jó asszony türelmes és boldog volt. Gyönyörűségét lelte abban, ha ablaká­ból a fák rügyeit s bimbóit szemlélhette, ami a téltelen Californiában hosszú idők óta lakott nőre az újdon­ság ingerével birt)­s ha Carrytól e fák neveiről s vi­­rágzási idejükről kérdezősködhetett. Mindenféle sé­tát és kirándulást tervezett a berkekbe erdőkbe, me­lyeknek lassan kint zöldelni kezdő ágai a közel ha­romról oly nyájasan intettek feléje. Sőt úgy véle­­­­kedett, hogy neki újra költeményeket kell írni s­­ ellenállhatlan vágyat érzett arra. Úgy beszélt arról Jacknak, mint visszatérő egésségének bizonyságáról — s ha nem csalódunk, ama kis háztartás egyik tagja még ma is kedves emlékben tartogat egy kis­­ lapot, mely egy ravaszdalt tartalmaz, oly egyszerűt, s oly bensőségteljest, mintha csak ama kedves kis pintyőke viszhangja lett volna, mely ablaka előtt az , orgonafára fészkelt s órahosszat el-eldanolgatott neki. És egyszer csak, minden előleges készülődés nélkül, kiderült az ég s enyhe, szelíd sugárokat lövelt alá. Álomszerűen szép nap volt ez, áthatva egy lát­­­­hatlan hatalom édes fugalmától s túlözönölve a föltá­­­­madás üdvteljes örömétől, úgy hogy dacára ama rész éjszakának, melyet Starbottlené átvirasztott, jónak vélték kivinni őt a reszkető napsugarak alá, melyek mint menyegzős szövetnek szikrái szálltak alá a te­nyészetre. És ott pihent ő, boldogan, csöndesen. Carry a nő lábainál ült s a múlt éji fénvirasz­­tás miatt elbágyadva, Starbottlené térdeire hajtott fővel szendergett. A betegnek elefántcsontfehér halottiasan átlátszó, elsoványodott keze mintegy ál­­dólag pihent az aranyfürtökön. Kissé félrefordítá fejét s oda inté­zr. Princet. — Kijött most, Jack? Talán Van Corlear Kati? — Senki. —• viszonzá a férfi, teljes nyugalom­mal tekintve a nő nagy, ragyogó szemébe, mely különös ünnepélyes kifejezéssel nézett rá. — Jack. — szólt a nő gyönge hangon kis szü­net múlva, — üljön le ide mellém egy pillanatra, édes Jack. Valami nyomja a szívemet, mit meg kell önnek mondanom. Ha én egykor kacér, hideg s szív­telen voltam önhöz, az csak azért volt, mert ön volt az egyetlen, ki nekem, fiatalsága dacára máskép tűnt föl, magasztosabbnak, tisztábbnak, mint mindannyian azok a férfiak, kiknek körében akkoriban éltem.­­ ' ' Épen mikor ön előtt a legméltatlanabbnak látszom, gondoltam ön felől fenkölten. Hogy sorsomat az öné­hez nem láncoltam, csak onnan van, mert sokkal jobbnak tartottam önt, semhogy ily sors megosztására kárhoztassam. Most már túlvagyunk ezen — de én valamit álmodtam egykor, Jack, és most ismételve álmodtam azt. Egy balga női szív álma az — hogy »Ő« benne föltalálhatná ön azt, mit bennem hasztalan keresett, — s egy édes, sugárzó tekintetet vetett a térdén szendergő alakra — és hogy ön őt szeretni tudná, épúgy, mint egykor engem szeretett. De ez talán nem is lehetséges; — lehetséges-e ez, Jack? S a nő várakozásteljes pillantást vetett a férfira. Jack megszok­ta Starbott­ené kezét, de mit sem válaszolt. Csak némán tekinte alá a nő térdén alvó fejecskére, és oly tekintettel, mint ahogy előbb a Starbottlené szeme nyugodott azon. A nő ajkain boldogságot visszatükröző mosoly lebbent el. Aztán csaknem az egykori pajzán arckifejezés­sel mutatva egy fejbólintással ama szoba felé, hol kevéssel elébb Van Corlear Katinak a hangját vélte hallani, igy folytatá: — Talán ez lesz a legjobb választás, melyet ön tehet, Jack. E leányka vad ugyan kissé — de hát mégis csak ő volt az, ki nekünk először kincset hozott! ! És e nőies, gyöngéd enyelgés s részben kacér bohóskodás végső föllobbanása után mit sem szólt többé. Egyszerre csak azt érté Carry, hogy a fején pihent kéz nehézkesen hanyatlik alá s fölébredt. És midőn ő most Jack-al együtt ott állott, visszatartott lélekzettel tekintve az elhalaványult s aláhanyatlott főre, kéz kézben, csak alig sejtve, hogy ez több mint szenyergés: egy kis szürke pillangó, mely észrevét­lenül pihent ott kebelén, szétlebbenté aranyos szár­nyait s fölszállott a napsugarak felé. Ujkéri. Castelar. (S.) Castelar Emillel eddig főleg politikai lap­jaink foglalkoztak, mint ki Spanyolország legékes­­szólóbb orátora s mint ki egy ideig a szerencsétlen köztársaság élén állt. A­mi azonban benne túl fogja élni a szónokot és politikust: az író, a költő máig is ismeretlen nálunk. Csak néhány beszédét, melyet a forma, a stil, a gondolatbőség szintén nagybecsű irodalmi termékekké emelnek, közölték a lapok gyá­­rias gyorsaságú fordításban. Most fog tőle először megjelenni magyar nyelven két költői munka: az »Egy szív története« című regény (sajátlag egy re­génynek magában is önálló első része,) és Olaszor­szágról írt szellemgazdag könyve. Amazt a »Pesti Napló«, emezt a »Hon« tárcája fogják közölni, de azt hiszszük, hogy az »Athenaeum« —e jeles művek fenmaradása érdekében — könyvekben is kiadja, gyarapítva velük mindig széles­ körre terjeszkedő fordítási irodalmunkat. Castelar ép olyan író, a­ki nálunk fogékony kö­zönségre számíthat. Fényes stil, eredetiség, erős képze­lem és formaszépség jellemzik műveit. Szereti a phra­­sist, de mindig csak az olyat, melynek magva van. Tiszta jellem s a hazaszeretet melegen sugárzanak ki mind abból, a­mit ír, s egy ily költőt meg szoktak érteni és szeretni mindenütt. A spanyol minden ízé­s­ben. De ritka spanyol. Nincs benne sem önzés, sem I nagyravágyás. Eszméknek él s erősen hisz az eszmék I diadalában. Magáért semmit, nemzetéért mindent —­­ ez jelszava. Akármily magasra emelkedett, megtartá nyugodt hangulatát. Midőn a spanyol köztársaság minisztere, elnöke, parlamenti diktátora lett, arra kérte legbefolyásosb barátait, hogy dacára a magas állásnak, melyet »pillanatnyilag« elfoglal, engedjék megtartani levelezői tisztét az amerikai lapoknak,hogy­­ maradjon valamije, a­miből majd élhessen. A mai világban ritka jelenség egy ilyen férfiú, s ha a román fajok romlottságának előítéletét halljuk itt-ott pen­getni, bátran mondhatjuk, hogy ha e fajok csak­ugyan annyira romlottak volnának, mint némelyek hiszik, kebelükből nem támadhatna az olasz földön egy Garibaldi, a spanyolok közt egy Castelar, kik mindketten egyaránt az önzetlen jellem és égő hon­szeretet példányai. Természetesen ők sincsenek hibák nélkül. Föl­fogásukban néha túlzók s Castelar a mellett előité­letes is. Az eszmék e magasztos embere, ki szónoki magaslatán egy Demostheues, Luther és Brougham nagy tulajdonait látszik egyesíteni, ki a tudomány haladását és vívmányait oly nemesen hirdeti: bizo­nyos faji és vallási előítéleteket táplál, ellenszenvvel viseltetik például Németország és a protestantizmus iránt. Pedig máskülönben egész szive és lénye telve van emberszeretettel, s ha magas politikai állásában nem birt a tények és a sikerek hőse lenni, ennek oka ép az, mert inkább bölcsész, mint államférfi, s ma­gasztos elméletek sokkal erősebb oldalát képezik, mint a gyakorlatiasság erélye. Egy francia író: Hermil Reynald, ki személye­sen ismeri, rokonszenves rajzot adott róla. Kistermetű , csinos alakú férfi , negyvenkét­­negyvenhárom éves. Kezd kopaszodni, deresedő sza­­kála, őszinte vonásai s okos, megnyerő szemei van­nak. Madridban igen szeretik. A­mint az utcán megy, minden lépten nyomon nyájasan köszöntgetik: »Jó napot, Don Emilio«. Barát és ellenfél, radikális és alphanzista egyaránt barátságosan közelít hozzá. Tán még a vérszomjas karlista is kénytelen róla jót mon­dani, s legfölebb azzal nézi le politikáját, hogy azt mondja rá: poéta. Serrano tábornagy is, ki a cortez szétűtése után az ő helyét foglalta el, mindig barát­ságos volt iránta, noha 1866-ban és a Serrano ál­tal elnyomott fölkelés miatt ítélték Castelart is ha­lálra. A kitűnő ember, ki úgy szónokol, mint Cicero­s úgy tud szavakkal rajzolni, mint Chateaubriand, a madridi egyetemen történelmi tanár volt s Orense (ez erős köztársasági) szárnyai alatt lépett a politi­kai kü­zdtérre. Mikor 1854-ben Izabella királynő — a pénzügyön segítendő — kinyilvánítá, hogy a ko- 760

Next