Fővárosi Lapok 1877. május (99-123. szám)

1877-05-01 / 99. szám

ben, tolvajnak fognak nyilvánítani engem, oh test­vérem s te éretted . . .« Az alatt a két év alatt, melyet a napszámos a börtön szalmáján töltött el, sok történt künn. Valen­tin felgyógyúlása után egy ideig még visszatért mun­kájához, hogy minden gyanút elhárítson magáról. Ő Rikhárdot a börtönben többször meglátogatta, de mindig anyja kíséretében, hogy ne lehessen vele egye­dül. Azután elutazott Párisba, hogy ott jövedelme­zőbb munkát keressen. Lestranges báró bizonyos politikai megbízatásból elhagyta Amienset s magával vitte leányát Évát. Csak Julián, a komornyik, maradt ott s Rikhárd perénél mint főtanú szerepelt. A két év megérlelte a napszámos eszét, szelleme kifejlődött s lelke fölemelkedett. A gyönge embereket leveri a szerencsétlenség, de a nagy lelkeket fölemeli, meg­nemesíti, költőkké, bölcsészekké teszi. Itt, eme tár­sadalmi büzhödt posvány, ez erkölcsi pokol kö­zepette Rikhárd isteni vigaszt talált, mely oly édes volt neki, hogy feledtette vele mély megaláztatását s oly nagy, hogy némely pilanatban visszaadta neki a reményt, melyhez a világ minden boldogsága volt kötve. Rikhárd, a bűnnel vádolt, durvakezű napszá­mos költővé lett. És a költészet nem csupán unalomból vagy világfájdalomból s a börtöni élet alkalmából ébredt föl benne. Azonban nem úgy foglalkozott ő fogságá­ban a költészettel, hogy gondoláit versekbe szedje vagy panaszát rithmusokba foglalja. Nem. Ő költő volt lelkében és isten akaratából, költő a szó legteljesebb értelmében s gondolatai megindították volna a világot. Attól a pillanattól fogva, melyben őrangyalát, ki eddig csak az ismeretlenség homályában lebegett előtte, felismerte, felemelte ismét a nyomor terhe alatt meggörbedt fejét s erősebbé lett, mint a milyen valaha volt. Félelem nélkül tekintett maga körül s s kérdezte magától: vájjon istennek micsoda rende­lése taszította őt le ebbe a nyomorba ? S most már csak akkor folytak kényei, ha anyjára gondolt. Azon­kívül igy gondolkodott magában, hogy ha a véletlen kellemetlenség most ebbe a bajba sodorta őt, ez a körülmény talán összefügg valami égi rendeléssel s talán ez a fogság nyitja meg neki a pályát, melyen haladnia kell majd egy magasabb célhoz. Úgy érezte, hogy isten adta lelkébe azt a költői lángot, melyet csak lelkesít az őt sújtó gyalázat, így elmékedett Rikhárd magában s szentül hitte, hogy ha ő is ama kiválasztottak egyike, kik a gondviselésről különös adományt nyernek, akkor e kellemetlen események rá nézve csak a fényes jövő rögös utai. Voltak azonban kedvetlen, keserű percei is, mikor az anyagi élet fájdalma megtörte szivét. Midőn jó anyját kényezni látta, végtelenül szenvedett a miatt, hogy nem tudta ártatlanságát előtte bebizo­nyítani a nélkül, hogy testvérét be ne vádolja. Azon­ban ezek rövid pillanatok voltak s isten uj bátorságot adott neki. Soha sem jutott eszébe, hogy Valentint elárulja s magát igazolja. Az anya rendíthetlenül hitt fogságban ülő fiának ártatlanságában s ha nem tudta is a valót, lelke üdvére fogadta volna, hogy Rikhárd ártatlan. Rikhárd a börtönben összeszedett tanulmá­nyaiból, emberismeretből, gondolataiból egy könyvet készített, melybe egész lelkét beletette s az remekmű volt. Bizonyára megvoltak annak a maga tökéletlen­ségei, tévedései és hibái bőven ; mert ez az ismeretlen lángész csak gépies olvasást és írást tudott, minden magasabb ismeretek nélkül s könyvének üressége túlcsapongó volt , de ismételhetjük, hogy belétette egész lelkét s az mesterművé tette a gyűjteményt. Mikor bevégezte könyvét Rikhárd, az elitéltetés napjáig való időt azzal töltötte, hogy újra meg újra elolvassa munkáját, törölt, hozzátett, javított s mind­egyre büszkébb lett művére s hálásabb teremtője iránt, ki őt föllelkesítette. Volt azonban oly szenvedése is a fiatal ember­nek, melyet sehogy sem tudott enyhíteni. Az a szere­lem volt ez, melyet még mindig táplált Lestranges Éva báróhölgy iránt. Csaknem remény s vágy nélküli szenvedély volt ez benne, mely gyakran megátkoz­­tatta vele fivére gonosz tettét s szivén édes-keserű fájdalommal rágódott. Aközben, míg könyvét irta, Évára gondolt, anyját vigasztalta s Valentinért imádkozott. Majd elérkezett a nap, melyen el kellett ítéltetnie. E nap reggelén halványabban kelt fel, mint máskor, éje rettenetes volt s bár rég készült már arra, hogy erős és bátor lesz, most gyönge, szen­vedő volt. Délben kellett a törvényszéki terembe vezet­tetnie, tizenegy órakor mellette volt édes­anyja. — Bátorság, fiam, — szólott ez, fia könyeit fel­­szárasztva, — bátorság, szegény gyermekem; ártat­lanságodat be fogják ismerni. Téged nem fognak elítélni, az lehetetlen, mert te nem vihetted el az át­kozott tűt. Azt mondják, magadra vallottál, az lehe­tetlen. — Úgy van, anyám, én magamra vallottam. — Talán olyan pillanatban tetted azt, melyben azt sem tudja az ember, hogy mit mond. De lehetet­len, hogy te valamit elidegenítettél volna. Te fel fogsz f élelmesség felhasználta a rokonszenv ünnepét is egy kis keresetre. A Deák­ tér közelében hosszúsor széke­ket állítottak fel, hogy a kényelmesebb publikum mintegy zártszékről nézhesse a nagy látványt; hordá­rok is kitolták nagyobb targoncáikat s a ki arra állt fel, hogy jobban megláthassa a bevonuló kocsik ven­dégeit, fizetett ez élvezetért tiz krajcárt. Itt-ott török kokárdákat árultak. Akadhatott a hosszú vonalon egy­két olyan élelmes ember is, ki tán most szintén bérbe adta ablakait. Szép látvány volt: a néphullámzástól megélénkült vonal, meg a nagy házak valamennyi nyitott ablaka, melyekből tarka színű szőnyegeket, shawl-kelméket teregettek ki, egy pár helyen zászlót és címert is; de mind­ennél sokkal nagyobb díszt és életet adott e két hosszú házsornak az a sok ember­fej, mely az ablakokból lenézett s a sok kéz, mely mi­dőn a kocsisor arra ment — az alanti tömeg éljen­zése közt — mintegy vezényszóra lengette fehér ken­dőjét. Soha sem jutott még eszünkbe, csak most, hogy mily tömérdek fehér keszkenő létezhetik a világon! Csak azokból, melyeket az érkező törökök elé lobog­tattak egymásra hányva, bizony kitelnélt valamelyik egyptomi piramis. A ceglédi vonat féltizenkettőkor robogott be az indóházba, mely el volt lepve várakozókkal, kik lel­kesen éljeneztek. Az első kocsiból Szulejmán sejk (karján egy koszorúval) és Mehemmet effendi szálltak ki, a többiből a többi, tizenöten. Máttyus Arisztid üdvözlé őket a fővárosi polgárok nevében, kifejezve a polgárság rokonszenvét s örömét, hogy alkalma van az ifjaink iránt Konstantinápolyban tanúsított párat­lan vendégszeretet viszonzására, s hangsúlyozva, hogy átalános az öröm itt is azon, hogy Törökország a haladás terén átalakulóban van. (A háborúról ez ildomos beszédben egy szó sem volt.) Mehemed effendi köszönte meg törökül a szives fogadtatást s értette a török-magyar barátságot. Majd Tankó Sámuel műegyetemi tanuló beszélt az ifjúság nevében törökül, szívélyes isten hozott­at mondva a kedves mentetni. Hát az ártatlanság még ennyi idő után is elrejtve maradna? A szegény Mártha asszony minden jó reménye mellett is sirt, könyei szomorú, leveretett fiának hom­lokára peregtek. Majd ismét folytatá beszédét: — Lehet, hogy csalódom, — mondá leveretve — de mindegy, íme, Rikhárd, vedd ezt a kis arany keresztet, akaszd nyakadba, bizonyos vagyok benne, hogy szerencsét hoz neked. Azzal fia nyakára akasz­totta a keresztet. Eljött a déli tizenkét óra. Rendőrök léptek a fogházba s miután némi bajjal elválasztották a zokogva összeölelkező anyát és fiút, elvezették Rikhárdot. Mártha utánok támoly­­gott s menet közben folytonosan imádkozott istenhez, a nélkül azonban, hogy sírt volna. Nem tudott többé kényezni. A tárgyalás alatt Lestranges ur komornyikja megesküdött arra, hogy Rikhárdot töbször látta az ablak körül ólálkodni, melyen aztán bement s a báró épen szobájában érte. A vádlott gyöngén védte magát, zavarba jött, hazudott abban, mit meg kellett volna vallania s megvallotta azt, a mit el kellett volna hallgatnia. Védő ügyvéde dagályos beszédet tartott mellette s neki terhére volt, midőn természetellenesen igazolni akarták. Meghányva-vetve a dolgot, mint­hogy Rikhárd testvérét egy szóval sem hozta az ügybe a maga igazolására, elhatározta az ítélőszék a fiatal­ember megbecstelenítését. Némi kíméletet tanúsítva, csak ötévi kényszermunkára, megbélyeg­zésre s egy óra hosszig való nyilvános szégyenpadra állításra ítélte, mint ahogy akkor szokásban volt ily eseteknél. Sem Rikhárd, sem anyja nem sejtették ez iszonyú következményt. Mikor az elnök ajkai a meg­bélyegzés szót kimondták, az ifjú felkiáltott: — Uraim, én ártatlan vagyok s azt egy szóval bebizonyítom. Ekkor hirtelen elhallgatott, Valentin nevét akarta kimondani. Az elnök folytatá: — Vádlottnak három napot adok semmisítési panasz benyújtására. Mikor Rikhárdot a fogházba visszakisérték, anyja várt ott rá, mert az ítélet kimondása előtt eltá­volították s csak most fia szájából tudta meg annak iszonyú végzetét. Kimondhatlan fájdalommal sikoltott fel s hanyatt esett. Rikhárd anyjához hajolt s az csen­desen susogá: — Fiam, te ártatlan vagy, az isten áldjon meg! (Folyt. köv.) A török vendégek ünnepélye. (April 29—SO.) (K.) Míg szintől­ szinte nem láttuk az ősz Szu­­lejmán sejket, fehér szakájával és turbánjával, aranyos kék bársony kaftánjában és egyszerű méltóságában; meg a sztambuli főiskola igazgatóját, mellén a sok érdemjellel; meg a mosolygó jó öreg ulemát, ki a sejk oldalán érkezett ide; meg a drinápolyi képviselőt ez eszes arcú férfit; meg az ékesszóló szőke szakálú jogtanárt és a mi tisztelt kollegánkat, a »Bassi­­ret« társszerkesztőjét, addig csak megjárta, hogy egy kalap alá foglaltuk valamennyieket, azt mondva róluk: jönnek a »szofták«. De most nem engedi többé tollunknak a lelkiismeret, hogy nagy­diáknak nevez­zük a tekintélyes Mehemed effendit is, ki a nagy diá­kokat (szofta) igazgatja, vagy épen az öreg sejket, ki a mohamedán világ egyik legnevezetesbb kolostorá­nak feje s olyan ur, hogy a mostani háborúra egy­maga több ezer katonát állított s viseli azok költsé­gét. És ha rövidség okáért a »szofták« közös szava jövőre is betűkké fog szaladni tollunk hegyéről: kér­jük azt nem a nyelvszerinti értelemben venni, hanem úgy, ahogy mi gondoljuk: »a mi kedves török vendé­geink.« Mert hiába van köztük lényeges különbség, s hiába volna róluk minden magyarázat: a nép emlé­kezete a »szofta« szó címe alatt fogja őket emlegetni országszerte, így várta őket s igy fog róluk beszélni. Vasárnap délelőtt is, midőn a nép tömegesen hullámzott a váci boulevard hosszú és széles vonalán, itt-ott egy-egy turkophil szív áradozása jóelőre e fel­kiáltásban tört ki: »Éljenek a szofták!« Megérkezésükkor olyan »sírva vigadó« idő volt. Egyszerre láttunk napfényt és kaptunk szemergő esőt. Később a napfény eltűnt, az ég beborult és elkezdett szemezni, de csak permeteg volt, mely az ünnepély­ben nem tett kárt, legfölebb a látvány tarkaságát csorbítá meg a tömérdek felvont esernyő miatt. Az testvéreknek s a világ előtt örömmel vallva, hogy a magyar ifjúság büszke e testvériségre! Ez üdvözlés után indult meg a menet a váci boulevardon, a höm­pölygő, hullámzó tömeg közepett csak lassan halad­hatva. Tizenkettő felé járt már, midőn a ponton, a­hol mi állottunk, felzajlott a rengeteg éljenzés és »csók lassa,« jelentve, hogy jönnek! Elől banderisták lova­goltak, élükön egy új magyar díszben, aztán pesti gazdák, rákospalotai legények, mellükön átvetett nemzeti vagy török szín vállszalaggal, kucsmájukon kokárda és vörös vagy zöld toll; volt köztük egy pár bő patyolat­ ingujjas, kékdolmányos, árvalányhajas kalapú pusztai délceg alak is, erőteljes magyar arccal, pompásan ülve meg a lovat. Utánuk jött Thaisz Elek főkapitány lóháton, de magas kalapban, jeléül, hogy nem épen »ex offo« van a sorban. Meg is éljenezték értte sok helyen, nyilván örvendett neki, valamint annak is, hogy a fiatalok ily jó rendet csináltak. Következtek aztán a kocsik. Elől kettő, pompás négyes fogatú, (a lóvonatú vasúti társaságtól­) az elsőben a sejk és Mehemed effendi ültek, a polgári bizottság elnökével; utánuk minden kocsiban egy vendég és két bizottsági tag. A kocsikat körülhullámozta a nép,­mint egy folyvást mozgó és haladó folyam ember­fejekből. Mindenki éljenezett, nézett és tolongott. Hallani lehetett a meglepetést, hogy, hisz ezek nem mind diákok! Valóban helyén volt, hogy a polgárság is élénk részt vett a fogadtatásban, mert ez nem csu­pán ifjúsági küldöttség, hanem mondhatni nemzeti küldöttség, melyben előkelő állású férfiak is vannak; az ifjak is (többnyire műegyetemi csinos egyenruhá­­sokban) mind a legjobb családbeliek, értelmes arccal, nyugodt, egyszerű magatartással. Egyen sem látszott valami theatrális vonás. Arcuk (öregé, ifjúé) egyaránt sugárzott az örömtől, de mind oly szelíden köszön­­gettek, persze törökösen. Ők nem emelnek löveget s nem hajtják meg nyakukat alázatosan, hanem kezű-Folytatás a mellékleten: 482

Next