Fővárosi Lapok 1877. május (99-123. szám)
1877-05-01 / 99. szám
ben, tolvajnak fognak nyilvánítani engem, oh testvérem s te éretted . . .« Az alatt a két év alatt, melyet a napszámos a börtön szalmáján töltött el, sok történt künn. Valentin felgyógyúlása után egy ideig még visszatért munkájához, hogy minden gyanút elhárítson magáról. Ő Rikhárdot a börtönben többször meglátogatta, de mindig anyja kíséretében, hogy ne lehessen vele egyedül. Azután elutazott Párisba, hogy ott jövedelmezőbb munkát keressen. Lestranges báró bizonyos politikai megbízatásból elhagyta Amienset s magával vitte leányát Évát. Csak Julián, a komornyik, maradt ott s Rikhárd perénél mint főtanú szerepelt. A két év megérlelte a napszámos eszét, szelleme kifejlődött s lelke fölemelkedett. A gyönge embereket leveri a szerencsétlenség, de a nagy lelkeket fölemeli, megnemesíti, költőkké, bölcsészekké teszi. Itt, eme társadalmi büzhödt posvány, ez erkölcsi pokol közepette Rikhárd isteni vigaszt talált, mely oly édes volt neki, hogy feledtette vele mély megaláztatását s oly nagy, hogy némely pilanatban visszaadta neki a reményt, melyhez a világ minden boldogsága volt kötve. Rikhárd, a bűnnel vádolt, durvakezű napszámos költővé lett. És a költészet nem csupán unalomból vagy világfájdalomból s a börtöni élet alkalmából ébredt föl benne. Azonban nem úgy foglalkozott ő fogságában a költészettel, hogy gondoláit versekbe szedje vagy panaszát rithmusokba foglalja. Nem. Ő költő volt lelkében és isten akaratából, költő a szó legteljesebb értelmében s gondolatai megindították volna a világot. Attól a pillanattól fogva, melyben őrangyalát, ki eddig csak az ismeretlenség homályában lebegett előtte, felismerte, felemelte ismét a nyomor terhe alatt meggörbedt fejét s erősebbé lett, mint a milyen valaha volt. Félelem nélkül tekintett maga körül s s kérdezte magától: vájjon istennek micsoda rendelése taszította őt le ebbe a nyomorba ? S most már csak akkor folytak kényei, ha anyjára gondolt. Azonkívül igy gondolkodott magában, hogy ha a véletlen kellemetlenség most ebbe a bajba sodorta őt, ez a körülmény talán összefügg valami égi rendeléssel s talán ez a fogság nyitja meg neki a pályát, melyen haladnia kell majd egy magasabb célhoz. Úgy érezte, hogy isten adta lelkébe azt a költői lángot, melyet csak lelkesít az őt sújtó gyalázat, így elmékedett Rikhárd magában s szentül hitte, hogy ha ő is ama kiválasztottak egyike, kik a gondviselésről különös adományt nyernek, akkor e kellemetlen események rá nézve csak a fényes jövő rögös utai. Voltak azonban kedvetlen, keserű percei is, mikor az anyagi élet fájdalma megtörte szivét. Midőn jó anyját kényezni látta, végtelenül szenvedett a miatt, hogy nem tudta ártatlanságát előtte bebizonyítani a nélkül, hogy testvérét be ne vádolja. Azonban ezek rövid pillanatok voltak s isten uj bátorságot adott neki. Soha sem jutott eszébe, hogy Valentint elárulja s magát igazolja. Az anya rendíthetlenül hitt fogságban ülő fiának ártatlanságában s ha nem tudta is a valót, lelke üdvére fogadta volna, hogy Rikhárd ártatlan. Rikhárd a börtönben összeszedett tanulmányaiból, emberismeretből, gondolataiból egy könyvet készített, melybe egész lelkét beletette s az remekmű volt. Bizonyára megvoltak annak a maga tökéletlenségei, tévedései és hibái bőven ; mert ez az ismeretlen lángész csak gépies olvasást és írást tudott, minden magasabb ismeretek nélkül s könyvének üressége túlcsapongó volt , de ismételhetjük, hogy belétette egész lelkét s az mesterművé tette a gyűjteményt. Mikor bevégezte könyvét Rikhárd, az elitéltetés napjáig való időt azzal töltötte, hogy újra meg újra elolvassa munkáját, törölt, hozzátett, javított s mindegyre büszkébb lett művére s hálásabb teremtője iránt, ki őt föllelkesítette. Volt azonban oly szenvedése is a fiatal embernek, melyet sehogy sem tudott enyhíteni. Az a szerelem volt ez, melyet még mindig táplált Lestranges Éva báróhölgy iránt. Csaknem remény s vágy nélküli szenvedély volt ez benne, mely gyakran megátkoztatta vele fivére gonosz tettét s szivén édes-keserű fájdalommal rágódott. Aközben, míg könyvét irta, Évára gondolt, anyját vigasztalta s Valentinért imádkozott. Majd elérkezett a nap, melyen el kellett ítéltetnie. E nap reggelén halványabban kelt fel, mint máskor, éje rettenetes volt s bár rég készült már arra, hogy erős és bátor lesz, most gyönge, szenvedő volt. Délben kellett a törvényszéki terembe vezettetnie, tizenegy órakor mellette volt édesanyja. — Bátorság, fiam, — szólott ez, fia könyeit felszárasztva, — bátorság, szegény gyermekem; ártatlanságodat be fogják ismerni. Téged nem fognak elítélni, az lehetetlen, mert te nem vihetted el az átkozott tűt. Azt mondják, magadra vallottál, az lehetetlen. — Úgy van, anyám, én magamra vallottam. — Talán olyan pillanatban tetted azt, melyben azt sem tudja az ember, hogy mit mond. De lehetetlen, hogy te valamit elidegenítettél volna. Te fel fogsz f élelmesség felhasználta a rokonszenv ünnepét is egy kis keresetre. A Deák tér közelében hosszúsor székeket állítottak fel, hogy a kényelmesebb publikum mintegy zártszékről nézhesse a nagy látványt; hordárok is kitolták nagyobb targoncáikat s a ki arra állt fel, hogy jobban megláthassa a bevonuló kocsik vendégeit, fizetett ez élvezetért tiz krajcárt. Itt-ott török kokárdákat árultak. Akadhatott a hosszú vonalon egykét olyan élelmes ember is, ki tán most szintén bérbe adta ablakait. Szép látvány volt: a néphullámzástól megélénkült vonal, meg a nagy házak valamennyi nyitott ablaka, melyekből tarka színű szőnyegeket, shawl-kelméket teregettek ki, egy pár helyen zászlót és címert is; de mindennél sokkal nagyobb díszt és életet adott e két hosszú házsornak az a sok emberfej, mely az ablakokból lenézett s a sok kéz, mely midőn a kocsisor arra ment — az alanti tömeg éljenzése közt — mintegy vezényszóra lengette fehér kendőjét. Soha sem jutott még eszünkbe, csak most, hogy mily tömérdek fehér keszkenő létezhetik a világon! Csak azokból, melyeket az érkező törökök elé lobogtattak egymásra hányva, bizony kitelnélt valamelyik egyptomi piramis. A ceglédi vonat féltizenkettőkor robogott be az indóházba, mely el volt lepve várakozókkal, kik lelkesen éljeneztek. Az első kocsiból Szulejmán sejk (karján egy koszorúval) és Mehemmet effendi szálltak ki, a többiből a többi, tizenöten. Máttyus Arisztid üdvözlé őket a fővárosi polgárok nevében, kifejezve a polgárság rokonszenvét s örömét, hogy alkalma van az ifjaink iránt Konstantinápolyban tanúsított páratlan vendégszeretet viszonzására, s hangsúlyozva, hogy átalános az öröm itt is azon, hogy Törökország a haladás terén átalakulóban van. (A háborúról ez ildomos beszédben egy szó sem volt.) Mehemed effendi köszönte meg törökül a szives fogadtatást s értette a török-magyar barátságot. Majd Tankó Sámuel műegyetemi tanuló beszélt az ifjúság nevében törökül, szívélyes isten hozottat mondva a kedves mentetni. Hát az ártatlanság még ennyi idő után is elrejtve maradna? A szegény Mártha asszony minden jó reménye mellett is sirt, könyei szomorú, leveretett fiának homlokára peregtek. Majd ismét folytatá beszédét: — Lehet, hogy csalódom, — mondá leveretve — de mindegy, íme, Rikhárd, vedd ezt a kis arany keresztet, akaszd nyakadba, bizonyos vagyok benne, hogy szerencsét hoz neked. Azzal fia nyakára akasztotta a keresztet. Eljött a déli tizenkét óra. Rendőrök léptek a fogházba s miután némi bajjal elválasztották a zokogva összeölelkező anyát és fiút, elvezették Rikhárdot. Mártha utánok támolygott s menet közben folytonosan imádkozott istenhez, a nélkül azonban, hogy sírt volna. Nem tudott többé kényezni. A tárgyalás alatt Lestranges ur komornyikja megesküdött arra, hogy Rikhárdot töbször látta az ablak körül ólálkodni, melyen aztán bement s a báró épen szobájában érte. A vádlott gyöngén védte magát, zavarba jött, hazudott abban, mit meg kellett volna vallania s megvallotta azt, a mit el kellett volna hallgatnia. Védő ügyvéde dagályos beszédet tartott mellette s neki terhére volt, midőn természetellenesen igazolni akarták. Meghányva-vetve a dolgot, minthogy Rikhárd testvérét egy szóval sem hozta az ügybe a maga igazolására, elhatározta az ítélőszék a fiatalember megbecstelenítését. Némi kíméletet tanúsítva, csak ötévi kényszermunkára, megbélyegzésre s egy óra hosszig való nyilvános szégyenpadra állításra ítélte, mint ahogy akkor szokásban volt ily eseteknél. Sem Rikhárd, sem anyja nem sejtették ez iszonyú következményt. Mikor az elnök ajkai a megbélyegzés szót kimondták, az ifjú felkiáltott: — Uraim, én ártatlan vagyok s azt egy szóval bebizonyítom. Ekkor hirtelen elhallgatott, Valentin nevét akarta kimondani. Az elnök folytatá: — Vádlottnak három napot adok semmisítési panasz benyújtására. Mikor Rikhárdot a fogházba visszakisérték, anyja várt ott rá, mert az ítélet kimondása előtt eltávolították s csak most fia szájából tudta meg annak iszonyú végzetét. Kimondhatlan fájdalommal sikoltott fel s hanyatt esett. Rikhárd anyjához hajolt s az csendesen susogá: — Fiam, te ártatlan vagy, az isten áldjon meg! (Folyt. köv.) A török vendégek ünnepélye. (April 29—SO.) (K.) Míg szintől szinte nem láttuk az ősz Szulejmán sejket, fehér szakájával és turbánjával, aranyos kék bársony kaftánjában és egyszerű méltóságában; meg a sztambuli főiskola igazgatóját, mellén a sok érdemjellel; meg a mosolygó jó öreg ulemát, ki a sejk oldalán érkezett ide; meg a drinápolyi képviselőt ez eszes arcú férfit; meg az ékesszóló szőke szakálú jogtanárt és a mi tisztelt kollegánkat, a »Bassiret« társszerkesztőjét, addig csak megjárta, hogy egy kalap alá foglaltuk valamennyieket, azt mondva róluk: jönnek a »szofták«. De most nem engedi többé tollunknak a lelkiismeret, hogy nagydiáknak nevezzük a tekintélyes Mehemed effendit is, ki a nagy diákokat (szofta) igazgatja, vagy épen az öreg sejket, ki a mohamedán világ egyik legnevezetesbb kolostorának feje s olyan ur, hogy a mostani háborúra egymaga több ezer katonát állított s viseli azok költségét. És ha rövidség okáért a »szofták« közös szava jövőre is betűkké fog szaladni tollunk hegyéről: kérjük azt nem a nyelvszerinti értelemben venni, hanem úgy, ahogy mi gondoljuk: »a mi kedves török vendégeink.« Mert hiába van köztük lényeges különbség, s hiába volna róluk minden magyarázat: a nép emlékezete a »szofta« szó címe alatt fogja őket emlegetni országszerte, így várta őket s igy fog róluk beszélni. Vasárnap délelőtt is, midőn a nép tömegesen hullámzott a váci boulevard hosszú és széles vonalán, itt-ott egy-egy turkophil szív áradozása jóelőre e felkiáltásban tört ki: »Éljenek a szofták!« Megérkezésükkor olyan »sírva vigadó« idő volt. Egyszerre láttunk napfényt és kaptunk szemergő esőt. Később a napfény eltűnt, az ég beborult és elkezdett szemezni, de csak permeteg volt, mely az ünnepélyben nem tett kárt, legfölebb a látvány tarkaságát csorbítá meg a tömérdek felvont esernyő miatt. Az testvéreknek s a világ előtt örömmel vallva, hogy a magyar ifjúság büszke e testvériségre! Ez üdvözlés után indult meg a menet a váci boulevardon, a hömpölygő, hullámzó tömeg közepett csak lassan haladhatva. Tizenkettő felé járt már, midőn a ponton, ahol mi állottunk, felzajlott a rengeteg éljenzés és »csók lassa,« jelentve, hogy jönnek! Elől banderisták lovagoltak, élükön egy új magyar díszben, aztán pesti gazdák, rákospalotai legények, mellükön átvetett nemzeti vagy török szín vállszalaggal, kucsmájukon kokárda és vörös vagy zöld toll; volt köztük egy pár bő patyolat ingujjas, kékdolmányos, árvalányhajas kalapú pusztai délceg alak is, erőteljes magyar arccal, pompásan ülve meg a lovat. Utánuk jött Thaisz Elek főkapitány lóháton, de magas kalapban, jeléül, hogy nem épen »ex offo« van a sorban. Meg is éljenezték értte sok helyen, nyilván örvendett neki, valamint annak is, hogy a fiatalok ily jó rendet csináltak. Következtek aztán a kocsik. Elől kettő, pompás négyes fogatú, (a lóvonatú vasúti társaságtól) az elsőben a sejk és Mehemed effendi ültek, a polgári bizottság elnökével; utánuk minden kocsiban egy vendég és két bizottsági tag. A kocsikat körülhullámozta a nép,mint egy folyvást mozgó és haladó folyam emberfejekből. Mindenki éljenezett, nézett és tolongott. Hallani lehetett a meglepetést, hogy, hisz ezek nem mind diákok! Valóban helyén volt, hogy a polgárság is élénk részt vett a fogadtatásban, mert ez nem csupán ifjúsági küldöttség, hanem mondhatni nemzeti küldöttség, melyben előkelő állású férfiak is vannak; az ifjak is (többnyire műegyetemi csinos egyenruhásokban) mind a legjobb családbeliek, értelmes arccal, nyugodt, egyszerű magatartással. Egyen sem látszott valami theatrális vonás. Arcuk (öregé, ifjúé) egyaránt sugárzott az örömtől, de mind oly szelíden köszöngettek, persze törökösen. Ők nem emelnek löveget s nem hajtják meg nyakukat alázatosan, hanem kezű-Folytatás a mellékleten: 482