Fővárosi Lapok 1879. április (75-99. szám)
1879-04-01 / 75. szám
A Suzanne férje. (Francia elbeszélés.) Irta George Vautier. I. Nos, én valóban megházasodom. Oly újságot rejtegettem előtted, melyet neked kellett volna legelőbb megtudnod, neked, legjobb és legrégibb barátomnak. Rosszul tettem, bocsáss meg nekem. Megházasodom. Hétfőn jelenek meg a polgármester színe előtt; kedden részesülök a lakodalmi áldásban s szerdán reggel már mint tisztességes házas ember ébredek föl. Mily ébredés, barátom! Sokkal több gonddal-bajjal fogok élni, semhogy a valóságot álomnak tekintsem. Nem akartam, hogy tudomásod legyen menyegzőm felől s azért nem is értesítettelek. Szántszándékkal mellőztelek. Igaz, hogy részt kellett volna venned ama szertartásoknál, melyek uj életet teremtenek az én számomra; de jelenléted oly emlékeket keltett volna föl a lelkemben, melyek engem nagyon megszomorítanak s ezt minden áron kikerülni óhajtottam. Ha te ott ülsz a lakodalmas nép közt, a Banco szellemének a szerepét játszod. Később, ha majd tökéletesen beletörődöm új helyzetembe, ha majd remegés nélkül nézhetek farkasszemet a kísértetekkel, majd hívni foglak, hogy látogass meg minket. De hol jár az eszem! Már pár perc óta beszélek neked nősülésem felől s mégsem jutott eszembe, hogy bemutassam neked a feleségemet. Haintenois Suzanne kisasszonyt veszem nőül. Úgy hiszem, ismered édesanyját, okvetlenül találkoznod kellett vele a bárónénál. A múlt télen ismerkedtem meg vele. Egy reggel a báróné, ki soha egyetlenegy alkalmat sem mulasztott el, hogy engem házasságra ne ösztönözzön, minden szószaporítás nélkül így szólt hozzám: — Haintenois kisasszony valóban gyönyörű teremtés ; olyan feleség válik belőle, aminőt csak kívánni lehet. Én csak hangos kacajjal válaszoltam neki. Hanem hát a báróné a makacsságig kitartó , ismét meg ismét megújító támadásait, noha határozott hangon értésére adtam, hogy nem szándékozom megnősülni. Eljött a nyár s én összecsomagolva málháimat, útra keltem Feliciennel. Értesülhettél ama hosszan tartott utazásunk egyes körülményeiről, de azt hiszem, nincs tudomásod ama különös kedélyhangulat felől, mely a szegény Felicient meglepte. Egyébiránt észrevehetted még Afrikába utazásod előtt is rajta, hogy vagy a szerelmi láz vagy pedig a búskomolyság vett rajta erőt. Ilyesmi, úgy látszik, nagyon elharapózott betegség agglegények közt. Vigyázz magadra, mert e baj ragályos, és most van alkalmam tapasztalni. De hát hiába, nem csoda, ha egyszer oly huzamosan vagyunk a Felicien társaságában, ki arra készti az embert, hogy minden piciny babát megbámuljon és megcirógasson. — Házasodjál meg, — mondom neki. — Alkoss családot. — Nem lehet. — Miért? Hiszen te szabad vagy s fényes állásod van. Nem vagy-e te Paris első orvosainak egyike ? — A folytonos foglalkozás nagyon igénybe vette eddig minden időmet s most már késő lenne, az alkalmas idő elsuhant előlem. Hej, ha még a te korodban lennék! Úgy látszott, mintha a gondviselés, csakhogy incselkedhessék velünk, a világ valamennyi nászutazóját és mézeshetesét utunkba vetette volna. Míg Felicien a szállodákban egész élvezettel hallgatá egyegy gyermekfajnak a lármáját, énnekem a minden zugból föl-fölcsattanó csók vonta magára figyelmemet. Ha az új házasok tudnák, mily irigységet keltenek föl ilyesmivel a nőtelen emberekben, talán lennének annyi könyörülettel, hogy nem édelegnének mások előtt. Szóval, én nem tudtam többé elfogulatlanul szemlélni a fiatal párokat, kik folyvást egymás kezét szorongatva, egymás szemébe nézve utazgatnak ; elkezdtem ábrándozni a boldog családi életről, melyben pofók arcú gyermekek nyújtják felém piciny, piros karjaikat s azon vettem magamat észre, hogy erkölcsi leckét tartok magamnak. Te most jóízűen nevetsz rajtam, nemde ? Beismerem, hogy ajkamról efféle vallomás furcsának tűnhetik föl, de légy méltányos. Nem éreztél-e olykor uj vágyakat lelkedben? Nem oszlott-e el néha nevetséges skepticizmusod ? Bárha a látszatot még megőrizted: valld be, vájjon mulattatnak-e téged immár a múló, ideig-óráig kötött szerelmi viszonyok; vájjon az a szabadság, melyet húszéves korunkban mindennél többre becsülünk a világon, megőrzé-e varázsát veled szemben ? Mennyiszer fölsóhajthattál te, mikor este legényszobádba lépve, azt tapasztalád, hogy senki sem vár rád, vagy mikor a legvidámabb társaságokat odahagyva fölkiáltottál bölcs Salamon vigasztalan szavaival: »Hiúságok hiúsága!« Ez a válságot jelzi, barátom. Mikor én a tél elején Párisba visszatértem, tökéletes válság uralgott fölöttem. Újra belemerültem a világba, folytattam kedvteléseimet, újabb szerelmi viszonyt kötöttem, abban a hiedelemben, hogy az által tovaűzöm azt a mélabút, mely Felicienről ragadt rám; de mindenütt nyomomban volt a közömbösség meg az unalom. Újra láttam Haintenois kisasszonyt s eszembe jutottak a báróné tanácsai. Ne kívánd tőlem, hogy elbeszéljem mi minden történt. Körülbelől három hónapon át valóságos álomban éltem, a nélkül hogy törődtem volna utam irányával vagy azzal, vájjon mi történik körülöttem. Egyszer azonban, reggeli négy óra tájban, fölébredtem álmomból, midőn egy táncmulatságot odahagytam. Átmenvén a »Concorde« hídján, lázasan érintek ajkammal egy piciny, illatos bokrétát, mely kéz szorongatás közben maradt a kezemben. Egész órahosszat időztem ott, lekönyökölve a híd karjára, szemlélve a vízfolyását, melyben múltam képét véltem fölfedezni, amely tova hullámzott csöndesen, soha vissza nem térve többé. Vannak pillanatok, melyekben bizonyos költői ihlet szállja meg lelkünket. Még nem volt dél, már meglátogattam a bárónét, ki diadalérzettel vállalkozott közbenjáróul érdekemben. Aznap este már arról nyertem tudomást, hogy bátran fölléphetek, mint kérő s nem fogok kosarat kapni. És azóta én vagyok a legboldogabb, a legünnepeltebb férfiú. Szinte furcsának látszik, ha elgondolom, hogy a nős emberek sorába lépek. (Folyt. köv.) A gr. Karácsonyi-féle pályázatról. (Akadémiai összes ülés.) (K.) A biráló bizottság nevében, mely a gr. Karácsonyi - féle pályázat tavalyi szomorújátékait bírálta s mely — Pulszky Ferenc elnöklete alatt — Greguss Ágost és Szász Károly, Pompéry János és Beöthy Zsolt akadémiai tagokból állt, ez utóbbi tegnap délután tett jelentést. Megtudtuk belőle, hogy tavaly ez a pályázat még meddőbb volt, mint a Teleki-féle vígjátékoké. Az összes ülésen, melyen e gyászjelentés hangzott, gr. Lónyay Menyhért elnökölt s vagy harminc tag volt jelen, köztük egy kültag is: Gindely Antal prágai egyetemi tanár. » A harminc éves háború történetének jeles írója, ki jelenleg a budapesti nagy levéltárakban kutatja a Csehország történetére vonatkozó okiratokat. Legelőször is Szász Károly szólalt fel, kijelentve hogy ő a meghívót nem kapván meg, a döntő ülésben nem vett részt s ekkér a jelentéshez nincs köze. Beöthy Zsolt jelentése szerint: a tizennyolc versenymű közt, melyek egy népszínműi kísérletet kivéve, valamennyien »tragédiák«, tizenöt nem érdemes arra sem, hogy csak címek említése által is foglalkozzék velük az akadémia. Ezek szerzői nagyobbára műveletlen könnyelműséggel indultak a versenyre, mint valami szerencsejátékra. Fogalmuk sincs arról, mi a tragikum s csak kevésnek arról, hogy választott kősük kicsoda. Ártatlan szenvedőkről és alacsony gonosztevőkről Írtak bőbeszédű históriát, a komponálásról, jellemzésről fogalommal sem bírnak, sőt írni sem tudnak magyarul, aminek bizonyítására a jelentés igen mulatságos szemelvényt állított össze. Idézett továbbá a történetekben szereplő alakok közül is egy párt annak kimutatására, hogy a »hívatlan tolakodók« cynizmusa mint és mennyiszer sérti erkölcsi érzésünket szavakkal, tettekkel és jelenetekkel. Aki szenvedélyt fejteni nem tud, — mondja a jelentés igen helyesen, — az bűnt se merjen : az ilyen bűnöket nevezi a hamburgi dramaturgia »üres fejek nyomorú menedékének;« a ki a természetest sem tudja elhitetni, ne fogjon kivételesbe; a ki nem képes kiengesztelni, az ne merjen sérteni; a ki nem költő, az ne nyúljon erkölcsileg kényes tárgyakhoz, mert csak boszantani fog. Az általánosságok után a jelentés bemutatja azt a három tragédiát: »Zrinyi Péter«, »Borisz cár« és »Catilina« címűeket, melyeket a bíráló bizottság megemlítésre méltóknak talált. Ezekről így hangzik a jelentés: Zrínyi Péter kétségkívül tanult és tehetséges író hibás munkája. A szorgalmas históriai búvárlat, melylyel e Wesselényi-liga katasztrófájának részleteit tanulmányozta, érdeme és hátránya. A mily kevéssé készen adja tragikus hősnek a história Zrínyit, és úgy mutatja be ő. Nevezetességét inkább halálának, mint életének köszöni. Mint törökverő hőssel találkozunk vele családja körében Csáktornyán, hol már a papi ármány veszi körül. Fizetett emberekkel izgattatja boszúra Zrínyi Miklós haláláért, kit állításuk szerint a németek öltek meg. De Zrínyi hű és hajthatatlan. Vele van Frangepán is, kinek felesége Julia, reménytelenül szereti. Rajongása koronát óhajtana eszményképének. Kétségkívül, hogy annál reménytelenebbül szerethesse. De Zrínyi hallani sem akar efféléről. Mikor udvari papja Lipót királyt el akarja fogatni, az úgy felbőszül, hogy feleségét is kész lenne eltaszítani, mert tudott a dologról. Azonban hirtelen mást gondol s elfogadja a stájer rendek és a szultán szövetségét, nem sejtve,hogy az egyik török követ átöltözött osztrák kém. Ámde újra egyéb jut eszébe s noha már kitűzte a forradalmi zászlót, Bécsbe megy alkudozni. Itt fogságba kerül, de az aranybulla ellenállási záradékára támaszkodva, mindvégig neki áll feljebb. Családja apácák fogságába jut; szemei előtt elvonulnak a jövő képei, köztük az 1867-ki kiegyezés is; azután kivégzik. Bajos kitalálni, voltaképen micsoda Zrínyi sorsának tragikai motívuma, hacsak naiv hite nem a jus resistendi gyakorlati érvényében. Az egész darabban mit sem tesz azonkívül, hogy belemegy a halál torkába. Az eszme, mely vezeti, a cél, mely felé tör, és oly határozatlan, mint egész jelleme, mely sem forradalmi, sem leyális, sem nagyravágyó, sem önmérséklő. Hiszékenységének áldozata s egy cselszövénynek, melynek szálai csak látszólag szövődnek előttünk, valósággal pedig kivűl futnak a darabon. Mert sem Julia szerelme, sem Forstallé, ki épen olyan jezsuitának, mint maga Zrínyi forradalmi vezérnek, legkisebb befolyással sincs a cselekvényre, noha minduntalan előkerül. A Panajotti szereplése ízléstelen és durva. Azonban ez alapfogyatkozásai mellett vannak érdemei is, így egy-két jól írt jelenete, minő a női büszkeség kitörése Zrinyinében, midőn oly tévedést vesz magára, melyben nem volt része; Vitnyédi halála; Spankau bevonulása Csáktornyára s az ——1—1 B apácák borzalmas megjelenése a németujhelyi börtönben. Néha élénkebben folyó, máskor ismét elbágyadó dialógjai fölvetnek egy-egy költői vonást, fordulatot, képet; de nyelve épen nem tiszta. Ilyeneket is találunk benne, melyek kimentésére már a jellemzetesség nem elég: Dosztig lakik majd Montecuccoli. Vagy Julia őrjöngései közt: Ah te tudhatod, Mi a bajom, mi az én nyavalyám! Borisz cárban nagyobb meseszövő, de csekélyebb írói képesség mutatkozik. Szerzője az orosz történetnek azt a szakaszát dolgozza föl, melyből IPuskin Borisz Grodunoff-nak és Schiller az Ál-Demetrius-nak tárgyát merítették. A moszkvai trónbitorló története, ki a kegyetlen Iván cár kisebbik fiát, Dimitrit, Uglics várában vízbe fojtatja, a nagyobbikat meg, a hülye Fedor cárt, maga gyilkolja meg, a főurak pártjait egymás által buktatja meg s számos erőszakoskodás és vérontás árán a trónra jut, melyre egy zárdából hivatja meg magát. E cselszövények foglalják el a három első felvonást, lakolása a két utolsót. Az orosz és német költő tárgya, az ál-Dimitri győzelmes harca képezi ezt, mely összefüggésbe van hozva az előzményekkel. Dimitri itt az igazi cárfiú, ki helyett más fúlt a vízbe, maga pedig Lengyelországba menekült. A kapocs azonban, mely a darab két felét összetartja, nagyon mesterkélt: egy gyermekszerelem. A nyolc éves Dimitri annak idején örökszerelmet esküvén Borisz hétéves leányának, Xéniának, egy nyakláncot ad neki emlékül. Mikor nagy korában visszatér, e nyakláncot csalja vissza tőle, hogy anyja, Marfa ráismerjen. E szerelem Puskinnál is meg van érintve. Az öreg cárné csakugyan elismeri Dimitrit , Borisz hívei egymásután hagyják el, leánya mérget vesz, fiát leszúrva hozzák elibe, végre maga is megöli magát. A mese, melynek itt csak nagyjában mondtam el vázlatát, bizonyos durva furfanggal van szőve. Mesterségeknek elég mesterséges, de indokolása nem mindig kielégítő, így Beszmanoffot, a fővezért, csupán az az igéret láncolja Borisz kalandos és veszélyes vállalkozásához, hogy kicsiny leányának kezét majd egykor neki fogja adni. Az ügyes és ravasz cselszövő legfontosabb titkát, Dimitri megöletését, az első jöttmentre bízza. A jellemfestés is, hol igen vastagon színezett, hol elnagyolt, így Borisz gonoszsága feleslegesen sok, borzalmat borzalomra 064