Fővárosi Lapok 1888. július (181-211. szám)

1888-07-17 / 197. szám

nők is, kik az öreg Both Györgynek azt tanácsolták, hogy a külvárosi negyedekben keresse fiát, mert ott jár. Meglehet, hogy nem ok nélkül jár. Az öreg úr boszosan felelte, hogy az ő fia nem képes ilyesmire. — Ki tudja! — mosolygott egy vékony báró. — Imre fiam hozzám hasonlatos, — mormogta az öreg úr. — Annál inkább, mon­edére, fiatal korodban te is szeretted az ibolyát. — Eh! — Ka na! A Gerzson molnár felesége nem én miattam került fiatalon a föld alá, — felelte szemhu­­nyorítva a báró, s könnyedén intett, — emlékezünk, emlékezünk. Róth György harapta az ajakát, s nem boly­gatta tovább a dolgot. Tovább úgy volt, hogy egy napon aztán teljes szakadás következett be. Both Imre röviden, nyer­sen kijelentette, hogy terhére van a főváros, s nem tűri tovább a dolgai után való lealázó kémkedést. Hagyjanak neki békét. Ha nem akar emberi arcot látni, arra meg van a súlyos oka: minek leskelődnek utána ? Immár hát nem fognak többet, falura vonul. Szakít mindenkivel és csendes ember lesz. Az öreg úr méregbe jött e heves beszédre, s szó nélkül, búcsúzás nélkül hagyta menni. A húga sem búcsúzott. Kern bánta. Tőle tehetnek, a­mit akarnak. Szerethetik is, gyűlölhetik is. Összepakolt és elutazott. Most aztán itt van. Azzal az elhatározással jött, hogy innen soha többé ki nem mozdul és dol­gozni fog, mint egy közönséges paraszt. Ide bizo­nyára senki sem fog utána jönni, mert bizonyosra várják, hogy ő térül megtévelyedett birka gyanánt vissza. Mivelhogy az merő őrültségnek tetszik előt­tük, hogy a Both urak közül valaki elevenen temesse magát falura s úgy éljen máról-h­olnapra mint egy nyárspolgár, ki semmit sem lát abból az örömökkel tele való nagy világból, mely érte is van. A fiatal ember fölbigyesztette njakát és vál­lat vont. — Mit tudjátok ti ? (Folyt. köv.) Brimen Klá­ra. (Francia elbeszélés.) Irta Louis Létang. (Folytatás.) — Csitt! föl ne ébresszétek, mert alszik. Nem­ engedem, hogy ma este megöleljétek. Az orvos ko­molyan kiadta parancsait s én ügyelek arra, hogy azokhoz mindenki szigorúan alkalmazkodjék. Jöttek gyorsan a kis szalonba ! Látjátok, mennyire égek a vágytól, titeket mennél elébb megölelni s a nyaka­tokba ugrani. Itt nem merem ezt tenni, mert ez zajjal jár !. . S mind a kettőt kézen fogva, ellenállhatatlan kedves nyájassággal vezette az említett helyiségbe. Ott aztán egész órán át nem győzött eléggé gyö­nyörködni Antonina fölött; rendkívül örvendett, hogy nővérét ismét láthatja s csókok, ölelkezések és kérdezősködések egymást érték s vége-hossza nem volt a csevegésnek. Hektor csak hallgatta a két nővért s koron­­kint jóízűen nevetett egy-egy boh­ókás ötlet fölött. Ő most is oly hévvel látszott szeretni nejét, mint az első napokban. — Tudod-e, édesem, hogy én téged még szebb­nek talállak most, — szólt a csevegő Klára. — Kissé talán bágyadt, halavány vagy, de ez csakhamar el­múlik . .. Hiába, a hosszú utazás sok törődéssel, fá­radtsággal jár ... A­mi engem illet, én szeretnék örökké utazni, a bolygó élet szerfölött gyönyörköd­tetne. Én fáradhatatlan utazó lennék! . . . De hiszen, mit beszélek én most magamról? A fődolog, titeket jól elhelyezni, hogy a szükséges nyugalmat élvezhes­sétek. Volt rá gondom, hogy mindent rendben talál­jatok a ti kis palotátokban. A szegény keresztpapá­nak igen jó ötlete támadt, mint tapasztalni fogjátok. Ő leromboltatta azt a nagy, csúnya falat, mely a két házat elválasztotta s gyönyörű rácskerítéssel pótol­tatta, mely egyátalában nem veszi el a kilátást! .. . Mondhatom neked, hogy ez gyönyörű! ... Ti tökéle­tesen otthon lesztek s mi még sem leszünk egymás­tól elválasztva! Egy nehéz föladatnak szerencsés meg­oldása ez!. .. Most pedig be kell néznem a keresztpapa szobájába, ki azóta talán már föl is ébredt. Az orvos lelkemre kötötte, hogy óvjam őt minden fölindulástól. És ő oly boldog lesz, ha láthat titeket, de épen azért, s mivel a nagy öröm megárthatna neki, elő kell őt készí­tenem eme találkozásra. Hat órakor várunk rátok. Egy percet se késetek azontúl! A­mi a keresztapát illeti, ő már annyira jobban van, hogy egy hét alatt talpra állhat. . .Oh, és mennyit összecsevegek én!. .Mene­küljetek előlem, meneküljetek! Aztán kikisérve a fiatal párt az előcsarnokig, sógora előtt komoly ünnepiességgel meghajtotta ma­gát s még egyszer megcsókolva nővérét, madárköny­­nyedséggel szökdécselt vissza. — Tehát hat órakor! Ne feledjétek! — kiál­tott vissza az ajtóból. Hektor bámulva szemlélte ezt az életeleven, vidor, fürge leányt s midőn aztán a bágyadt, egy­kedvű Antoninára fordította a szemét, elégületlenül vonta össze a szemöldökét. XIV. A gutaütés első ízben ritkán szokott halálos lenni. Bizonyos mértékben nyomasztólag hat a szer­­vekre. De ha a baj elvonult, őrizkedni kell annak visszaidézésétől s a legszigorúbb életrendet szükséges követni, a bajnak jellegéhez képest, főleg olyanok­nak, a­kiknek szervei lassan és nehezen működnek. — Nos, — mondta Brimeu gróf az orvosának, a ki őt a fentebbiekre figyelmeztette, — bennem megvan a kellő erély, pontosan teljesíteni az ön uta­sításait. Bármily lomha és sütű­ is a vérem, mégis csak Briteu-vér ez s óhajtom, hogy ez ismét fel­­frisüljön ! Hiszen őseim is elég bajnak és betegség­nek voltak kitéve s mégis föl-fölüdü­ltek. Pedig meny­nyi harcot, háborút éltek át! Mi elcsenevészedett, elkorcsosult ivadékok, ugyanoly betegségekben ha­lunk meg, mint akármelyik szatócs! — Ejh! — szólt az orvos nevetve, — hiszen ez csak haladásra, egyenlőségre mutat........De, bár­minő halállal végződjék életünk, a fődolog, hogy mennél tovább nyújtsuk ezt. — Nálam ez nem szükséges! Én legfölebb másfél évet vagy két évet óhajtok még élni, hogy leg­kedvesebb hivatásomnak eleget tehessek. Hiszi-e ön, hogy még két évig élhetek ? — Akár tizet, sőt húszat is, ha ön engedelmes, és tanácsom szerint fog élni. — Ebben az esetben maga a megtestesült en­gedelmesség leszek. Pedig hát az orvos rendeletei eléggé szigorúak voltak. Párist oda kellett a grófnak hagynia s a vi­dékre térnie vissza, mindamellett, hogy még a hideg tél uralgott; sok mozgás volt neki rendelve, minden­nap nagy sétákat kellett végeznie, aludnia pedig ke­veset ; nem ennie egyebet bizonyos meghatározott ételeknél s nem innia mást, mint erősítő gyógyszere­ket. Hosszas és fájdalmas vezeklés ! Brimey gróf úgy gondolkozott, hogy Klárát Párisban hagyja a nővérénél s egyedül tér vissza Morvilliersbe. De a leányka hallani sem akart erről. Határozottan kinyilatkoztatta, hogy ő bizony Antal keresztpapát soha sem hagyja egyedül abban a ször­nyű remeteségben. Először is, a keresztpapa halálra unná magát, ha ő ott nem lenne körében, hogy kissé megnevettesse, társul szegődjék mellé hosszas kény­szersétáiban. De még Klára a grófot igen jól ismerte, magában nem volt bátorsága az orvosságot elnyelni s az eléje szabott életrendet se követte volna. Szán­dékosan vagy akaratlanul felét is elfeledte volna az utasításoknak. Klárának ott kellett lennie, hogy pon­tosan ellenőrizhesse az orvos rendeleteinek végre­hajtását. — Különben is, — tévé utána — Párisban én a kalandos életű bujdosó, a francia, kuruc és lengyel ezredes, II. Rákóczi Ferenc fejedelem főlovászmes­­tere. Kosztolányi Jávorka Ádám is a jaroslavi buj­dosó tanyán húnyt el, az 1747-ik év augusztus hava 19-én, s az ottani Sz.­ János egyházának közepén, hű barátja, számkivettetett társa Krucsay István ko­porsója mellett aluszsza örök álmait, piheni örök nyugodalmát sokat hányatott, sok viszontagsággal teljes, de mindig dicsőséges élete után. A Rákóczi- és gr. Forgách-archivumok dúsgazdag kincsei közt kutató történetbúvárok immár tudhatják: hova, merre forduljon hálás tekintetek, e tudományos kin­cses­tárak megmentőjének hamvai felé. Érdekes adat a halotti anyakönyv iktatványá­­ból megtudnunk azt is Jávor­ka végnapjairól s halála körülményeiről, hogy miután betegségét érezte, Ily­­vóba ment valami jeles orvossal tanácskozni, és onnét nem Skoljéra, hanem Jaroslauba tért vissza »causa curandi suae sanitatis«. Vagyis néhai gróf Csáky Krisztina és gróf Bercsényi Miklós egykori hiv ápolónője, a jószivű öreg Kajdacsy Péterné gyöngéd kezeitől várt, tőle keresett ő is ápolást, sú­lyosodó betegségében. Azonban a Lembergbe s visz­­szautazás fáradalmai annyira megviselték a beteg embert, hogy Jaraszlóra érkezése után három napra már kiszenvedett. Bizonyára az ott lakozott »régi magyar asszonyok« egyikének, Mikes Kelemen Zsu­zsikájának, vagy Kajdacsynénak­ gondozó kezei fog­ták be a haldokló kuruc vitéz elhomályosodó sze­meit ; ők tették tetemeit koporsóba, s ők siratták el régi barátjukat a gyász-exequiákon, Szt.­János templomá­ban, a többi hontalanokkal együtt. Figyelemreméltó Jávorka halotti iktatványá­­ban annak kegyeletes, méltó kiemelése is az idegen egyházi férfiú részéről, hogy »Vir in antea bellico­­sus, multarum linguarum homo expers.« Jávorka Ádám ugyanis magyarul, latinul, németül, tótul, len­gyelül, oroszul, törökül és franciául, tehát nyolc nyelven beszélt és e nyelvek legtöbbjét irta is. Nevezetes, hogy közelgő halálát előre, már 1746 őszszel megérte, noha még a következő év ele­jén is teljes egésségnek örvendett. Ugyanis Skólyá­­ról 1746 november 8-dikán gr. Forgách Ferenchez intézett levelében nyugtalan sejtelemtől űzetve sür­geti Forgách által gr. Aspremontot a Rákóczi-levél­­tár kézhezvétele iránt: »Nem volna m­agának kárára ha egy hiv szolgáját beküldené hozzám, mig életben tanálkozom.« Valóban, Jávorka Ádám halála e sorok kelte után előbb következett be, mint eddig véltük. Viszont Krucsay István tovább élt, mint abból a tényből föltehettük, hogy a gr. Forgách-levéltárnak a család­hoz visszajuttatásába 1746—47-ben ő már nem folyt be, és e műveletet egyedül Jávorka intézte. Most már tudjuk, hogy ezt nem Krucsaynak korábbi elhúnyta, hanem 80 éven fölüli aggkorának terhei, továbbá ama körülmény okozta, hogy ő ekkor már teljesen vissza­vonulva, kolostorban várta élete végét. Szerzetessé ugyan be nem öltözött, csak — mint ama korban számos elagott világi ember, — beköltözött állandó lakóúl a konvent épületébe, hol fizetésért jó gondvi­selést, hű ápolást talált, tudományos érdekű társal­gásban s csendes, áhitatos, kegyes élet malasztjai­­ban részesült öreg napjaira, — a mi Krucsay szelíd jellemével nagyon összeillő volt. A még hátralevő két halotti bejegyzés, a mely­ről meg kell emlékeznem, gr. Bercsényinéről s Kaj­­dacsynéról szól. Jávorka egy 1746. szeptember 11-iki leve­lének azon szavaiból, hogy ő gr. Forgách­ot Jarasz­­lón »az régi, ottan lakozó magyar asszonyokkal« szí­vesen elvárja, mi azt a következtetést vontuk ki, hogy e »régi magyar asszonyok« nem mások valának, mint gr. Bercsényi Miklós flodostóban elvett harmadik neje, illetőleg özvegye, ns.Kőszegh­y Zsuzsanna és özv. Kajdacsyné. Az előbbi gr. Bercsényinének született gr. Csáky Krisztinának első udvarhölgye, a Bercsé­nyi-ház régi barátnéja, kit férjéről »óbesterné«-nek is neveztek a Bercsényiék udvarában. A kik tehát midőn Bercsényi elhúnyta után 1726-ban elköltöztek Rodostóból, Lengyelországba, nevezetesen Jarasz­­lóba telepedtek le. Ez csak kombináció volt részünkről, de, hogy teljességgel nem alap nélküli, mutatja az 1750 már­cius 21-diki és az 1757 július 8-diki anyakönyvi két bejegyzés. Ezek elsejéből értesülünk, hogy a Mikes Kelemen művészi tollával oly rokonszenves alaknak, oly szeretetreméltó, áldott, kedves lénynek festett »kis Zsuzsika« valósággal Jaraszlóra települt le, öreg barátnője s cselédei kíséretében. Az ifjú özvegy grófné, Bercsényi régi hű tit­kárának, a versírásban is jártas Kőszeghy Pálnak volt a leánya, kit atyja halála után a gróf és grófné ne­veltettek föl udvarukban, s mikor 1710 végén Len­gyelországba menekültek, a még nem tiz éves kis ár­vát magokkal vitték. Zsuzsika aztán ott cseperedett serdülővé lengyel földön a brzezáni várban, míg eladó leánynyá Törökországon, Konstantinápolyban, R­odostóban fejlődött. A rodostói szomorú bujdosó­telepnek ez a kedves, vidor kedélyű lányka volt a felvidító lelke. Szegény Mikes Kelemen, a ki ugyan­csak beléje szeretett, — hogy mennyit csevegett, ne­vetett, nyájaskodott, enyelgett naponként vele, azt emlékiratai feltárják. Azonban urának, az öreg gróf Bercsényi Miklósnak rokonszenvét is annyira bírta a kis leány, hogy midőn neje, gróf Csáky Krisztina, 1723 ápril 25-dikén jobblétre költözött, a közel 60 éves, fényes nevű, nagymultú főúr még ugyanazon évi 1442

Next