Fővárosi Lapok, 1891. február (28. évfolyam, 32-58. szám)
1891-02-13 / 43. szám
Péntek, 1891. február 13. 43. szám. Huszonnyolcadik évfolyam. Szerkesztői iroda: ^ JF E Előfizetések Budapest, ferenciek tere 3. SSL •&% Sztni«íry miat .2. L emelet. Íj ■ g§ ]| Ik I I« BLJP ff « | | || ff B |# Hirdetések Előfizetési dij: ft ff VH |I II|| R M JE I i\ . kiadóhivatal». £®ÍTre IBI V HBi|^ W BSB UHBKI BaKS MNB IBIhHÍ (Budapest, ferencieVt«*», ___ ___- . . - Athenaeum-épület) Et,.» «sm 0 Kr. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY . küldendők. Múzsámhoz. Hova lettél azelid nemtőm ? Én édes hit, szép szeretőm! Miért hagyod oly sokáig Lelkemet a busulásig ? Arcodat ha látom, nézem, Lelkesülve már úgy érzem, Hogy az élet könnyebbé lett, Gond felhője szerte széledt. Édes ajkad csengő hangja Lelkemet úgy elringatja, Mint az ének, mely az éjnek Csendjén által hozzám tér meg. Óh, tudom, mi bántja lelked ? Szereted a békét, csendet, Szelíd öröm, melyre vágyal, Így illik rád az a fátyol. S én elűztem ezt a csendet, Melynél lelked megpihenhet; Gondolatid’ megzavarja Kicsiny dolgok zűrzavarja. Eölrepülnél eszmeszárnyon, Óh, de a föld már alávon. Lelkesedve, lángra gyúlva, Sorsom eszméd’ kigunyolja. Kis, családi, boldog élet Volna álmod, eszményképed, És az élet zaja, gondja Oltárköved meg-megbontja. Szived, lelked a szeretet, Segíted az embereket; De nyomába a jólétnek járnak, kik ellened vétnek. A természet kebelére Szelíd lelked meg-megtérne ; Az emberek, ha azt látják, Ábrándozol, azt kiáltják. Óh, a világ hamis, csalfa, Érzelmid’ kicsalogatja, Mint a napfény nyári égen A virágot, hogy elégjen. Jer ne bántson mégis téged Ez a zajos, csalfa élet; Hullámain, mint a madár Röpülj felül, az égig bár ! Oroszországról. (Dr. Lázár Gyula történelmi műve.) (L. Gy.) Midőn az »északi óriás« évek óta még mindig nagy mértékben lekötve tartja az európai politikusok figyelmét, nem lesz érdektelen Lázár Gyulának »Az orosz birodalom történelme« című, bő terjedelmű művére felhívnom a nagyközönség figyelmét. Mert a földrajzi fekvésnél, a nemzeti közérzületnél és a politikai érdekeknél fogva elsősorban mi vagyunk utasítva e rengeteg nép múltjával megismerkedni s mai viszonyairól tájékozódást nyerni. Lázár Gyula nyolcvanhárom és egy negyedvén, három kötetbe osztva, tárja elénk az orosz nép sorsának fejlődését. Az első kötet Dimitrij Konstantinovics haláláig, 1382-ig terjed. Ez a rész különösen azért érdekel bennünket, mert e korban hazánk is többszörös érintkezésben állt, úgy békés, mint hadilábon, az oroszokkal. Királyaink közül többen (I. Endre, Kálmán, II. Géza) rokoni kötelékbe léptek az orosz dinasztiákkal, s a kitört családi viszályokban Kálmán, II. István és II. Géza közvetítők voltak. Borics orosz hadakat is küldött magyar atyafiai ellen. II. Géza hathatósan segítette Izaszláv kievi fejedelmet Szuszdali György ellen, ki 1147 körül Moszkvának vetette meg alapját s Kievet a saját fiának adta, de csakhamar magának szerezte vissza Géza segítségével. A győzelmet követett lakoma után az oroszok gyönyörűséggel nézték a magyar vitézek harci játékait. A halicsi Vladimirkó is a magyar király segítségével verte meg 1153-ban ellenfelét s a harcot hetven magyar ezred nyitotta meg. Majd következtek orosz és magyar érdekösszeütközések is, Halicsért III. Béla, II. Endre és IV. Béla korában, ébren tartva a két szomszéd hatalom érintkezését. Különben az orosz történelemnek vajmi szomorú korszaka ez. Az orosz nép, mely régtől fogva Novgorodban és Kievben birt külön politikai középponttal, s az avarok és kazárok szomszédsága miatt csak lassan verődhetett össze államalkotó tömeggé, a vendégszeretet erényével birt s állítólag sokat adott a jó erkölcsökre. Szeretett hallani s tilinkó- és dudaszóval a zenének is hódolt. De a tisztálkodásnak nem volt nagy barátja s edzett testi erejét és ügyességét rablásra és kegyetlenségekre használta. Még akkor is, midőn babonával és kegyetlenséggel vegyes bálványimádását Olga (Oroszország üdvözülésének hajnala) megtörte és az ország nagy Wladimir útján hivatalosan is kereszténynyé lett, csak a durva erőszak, a rablás és gyilkolás korát élte. A fejedelmek diadémje is vértől ázott. »Nekem szükségem van az öcsém, Borics fejére, hogy a magamét biztosítsam.« — mondja a keresztény Szvetopolk, I. István királyunk kortársa. Általában ama századok uralkodói kevés kivétellel durvák és nyugtalanok mint koruk, melyet képviselnek; kegyetlenség, szószegés és hitszegés szennye tapad rajtuk. Századokon át gyűlölködésben, családi viszályokban és gyilkolásokban telik el uralmuk. Akkor Kiev és Novgorod álltak egymással szemben, mint két külön dinasztia székhelyei. E harcok oka a particularizmus, a szeniorátus helyébe léptetett majorátus, több hűbéres fejedelemmel. A viszály csírájának hasztalan akarta elejét venni Szuszdali György, fiainak és rokonainak száműzetésével. Annak esik áldozatul Kiev is, »az orosz városok anyja.« Csak Novgorod tartotta fenn magát külön állásban s nem volt puszta mondás az, hogy »ki tehet Isten és Novgorod ellen.« Ehhez járult a kunok, besenyők, finnek, svédek, bolgárok s Livoniában a német kardrend elleni heves gyűlölködés. Az utóbbi helyen halottaik eltakarításakor az oroszok mindig azt mondták: »Menj szerencsétlen egy jobb hazába, hol a németek nem lesznek többé uraid, hanem rabszolgáid.« A besenyőktől ugyan Jaroszláv megszabadná a birodalmat, Monomah pedig a kunokat a határokra szokta vissza, de azért teljes ziláltságban találta az orosz népet a tatár veszedelem. A kalkai ütközet után az orosz fejedelmek a mongol khánnak adófizetőivé lettek. Kiev is elesett s Batu khán az orosz fejedelmek fejedelmévé II. Jaroszlávot tette, átengedve neki Kievet székhelyül. Ez időtől (1328) Moszkva tett szert nagyobb politikai jelentőségre Iván fejedelem alatt, ki Vladimirból oda helyezte át székhelyét, fölépítette Szent Mihály templomát, a cárok temetkezési helyét, az elpusztult Kremlt, s a várost tölgyfa-erődítéssel vette körül. Az idegen járomhoz gyakori tűzvészek, döghalál s más elemi csapások is járultak s a nép a világ végét vélte közelegni. De 1489-ben javulás állott be; a belharcokban, a svédek és lithvánok ellen folytatott háborúkban megedzett nép a maga szabadságának visszaszerzésére kezdett gondolni, s a párttusáktól elfordulva, fegyverét a tatárok ellen szegezte. IV. Dimitri 1380-ban meg is verte a Mamai hadait. Itt kezdődött a lendülés. A mű második kötete Dimitritól 1598-ig terjed. Ez a szervezkedés kora. Az orosz nép megismerte a lőport s fölépítette az első lőporos malmot Moszkvában. II. Vazilij alatt alakult meg a bojárok tanácsa, a patriarchális kor lejárt s a rendiség lépett életbe. A moszkvai nagyfejedelem vitte az orosz politikát, a birodalom felszabadítását, a lithván támadások visszaverését s a birodalom egyesítését egy fejedelem alatt. Szuszdal-Nizni-Novgorod egyesült Moszkvával, Novgorod elveszté kiváltságait s az egyeduralom erősebbé lett. Azonkívül Moszkva a khánok kedvezése következtében is gyarapodott, anyagilag és szellemileg egyaránt. Az egyház szintén hatalmasabb lett. Konstantinápoly eleste ugyan délen elzárta Európától Oroszországot, de Novgorod fentartotta az összeköttetést északon, s III. Iván cár (Mátyás királyunk kortársa és szövetségese,) nagy Nézz a napba, nézz a fénybe ! Lelked álma, istensége Adjon neked boldogságot És felejtsd el, ami bántott! Tóth Pál. ------«›«‹*=----- Élet-okmányok. — Elbeszélés. — írta Justh Zsigmond. (Vége.) A másik nap még furcsább. Úgy éreztem, hogy fél tőlem és fél önmagától. Úgy látszik, annyi szenvedés volt a lelke mélyén elrejtve, hogy nem bírta el az enyémet. Este visszatértünk Palermóba. Két nap múlva Tunisba kellett volna indulnunk, de egyikünk sem beszélt az útitervről. Éjjel végtelen szánalmat éreztem ez ember iránt. Beláttam, hogy nem jöhet velem. Másnak látott kezdetben, másnak hitt s vak nem vezetheti a világtalant. Jobb, ha én is, ő is, magányos zárkáinkba vonulunk vissza. Végeznünk kell. Ekkor este, éjjel irtam neki ezt a levelet. — Várjon, — szólott az orosz hozzám s elővette a két papír egyikét. — Majd fölolvasom. Ezt irtam neki: »Kedves uram! E soraimat olvasva, előbb tán csodálkozni fog, de majd természetesnek találja, hogy így cselekedtem. Azt hiszem, jobb ma idején megírni, mint együttlétünk alatt folyton érezni és majd tán késő írni meg. Íme pár szóban a helyzet: azt hiszem, én rám csakúgy mint önre, előnyösebb, ha elválunk. Hadd menjek én egyedül, ön pedig térjen más ösvényre. Lássa, nagyon is sok a homogén vonás kettőnkben arra, hogy máskép mint barátilag élhessünk egymás oldalán. Az első héten természetes volt viszonyunk. Rokonszenv mind a két oldalról, kölcsönös bizalom. De ön később máskép fogta föl helyzetünket s megváltoztatta kölcsönös viszonyunkat. Az utóbbi napokban érintkezésünk olyan, »sem hús, sem hal« volt. Nyíltan beszélek önnel s úgy is cselekszem. Ha így haladunk lefelé a lejtőn, alig megszületett barátságunkból olyan féle viszony fejlődik, ami rosszabb a közönynél. Mi az oka ? Ki tudja. Tán az, hogy ön úgy érzi: pár hónapra lekötötte magát velem szemben, vagy más ? Nem akarom kutatni. Csak annyit még, hogy én fölmentem minden kötelezettség alól: szabad, kereshet más, új útitársat. Érzem, hogy valakivel, aki már majdnem barátunk volt, egyszerre a legtartózkodóbb, leghidegebb viszonyba jutni, rosszabb a magánynál. Az igazi, a valóságos magánytól én nem félek, míg e szociális magánytól igen. Én nem útitársat véltem önben találni, hanem barátot. Ez az állapot, amelybe belefutottunk, a barátságnak csak rossz oldalait foglalja magában a jók nélkül. Lássa, édes uram, ön magányos embernek született. Úgy hiszem, nincs szüksége bizalmamra. Az az ember, aki mindannyiszor elmenekül, midőn beszélnie, vagy tennie kellene, magányosságnak született, magányosságban hal meg s megérdemelte lelki magányosságát. Őszinteségem tán kegyetlen, de rövid barátságunk jogai s kötelességei úgy parancsolják, hogy még egyszer és utoljára igy beszéljek önnel s az igazság emez oldalát megirjam, mindazt, a mi e tárgyban önre vonatkozik. A mi reám , az csak reám tartozik és senki másra. A barátság kis és nagy áldozatokból van összetéve, amelyek azonban igazában nem azok. Mert higgye el nekem, az, amit adunk s nem az, amit kapunk, teremti meg az élet boldogságát. Ön mindig csüggedt, vigasztalan lesz, mert fél vigasztalni, fél azoktól, akik vigasztalásra vágynak, s mert szabadságát féltve, elfelejti az önfeláldozás örömeit. És most, isten áldja, édes néhai barátom. Folytassa magányos ösvényén elkezdett életét továbbra is. Adja isten, hogy a boldogságot, nyugalmat ezen az úton egyszer megtalálja. Ha valaha máskép értelmezi az életet, ha más-