Fővárosi Lapok, 1891. szeptember (28. évfolyam, 239-268. szám)
1891-09-24 / 262. szám
Csütörtök, 1891. szeptember 24. 262. szám. Huszonnyolcadik évfolyam Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek-tere 3. Előfizetési dij: Félévre 8 frt Negyedévre • . • • . 4 frt Egyes szám 5 kr. A „Salon és Sport“ képes melléklettel együtt 15 kr. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY, „SALON ÉS SPORT“ HETI MELLÉKLAPPAL. Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Előfizetési Felhívás a „FŐVÁROSI LAPOK“ 114-dik évnegyedére. Huszonnyolcadik éve immár, hogy a »Fővárosi Lapok«, a magyar sajtó e szépirodalmi, társadalmi s a bel-és külvilág politikai eseményeit is tárgyiasan, minden politizálás nélkül visszatükröző napi közlönye a művelt olvasó közönség , nagy írói kör, kiváló veteránok és jeles fiatal erők támogatásának örvend. E hosszú idő alatt a fejlődés követelései szerint, mindig bővebb tartalmúvá vált, mert számai sok ideig csak négy, majd hat nagy oldalon jelentek meg, míg esztendőkön át már nyolcon, hétfői különszámot adva. Tulajdonosa, az »Athenaeum«, ismét áldozatkészen kívánva viszonozni a nagyközönség részvétét, széles körűvé teszi a lap tartalmát, ezúttal oly módon, hogy minden vasárnapi számához díszes kiállítású, képekkel illusztrált nyolc oldalnyi melléklapot ad, »Salon és Sport« címmel, mely — Wohl Janka és Adorján Sándor, ez élénk szellemű tollakról ismert társ-szerkesztők vezetése alatt — vissza fogja tükrözni a salon- és sportélet köréből a közönségünket élénken érdekelhető új meg új eseményeket. A »Fővárosi Lapok« szerkesztősége — élén Vadnai Károlylyal — ugyanez alkalommal segítni óhajt a főlap beosztásának merev formáján is. Célszerűbb beosztást foganatosít, mely a hírrovatokat változatosbakká teszi, azokat nem földrajzi, hanem tárgyi szempontból csoportosítva. Lényegben azonban marad, ami volt : értékes szépirodalmi olvasmányok, a lehető legváltozatosb tartalmú tárcák, bő és eleven hírrovatok közlője, a nemzeti műveltség, a társadalmi jó ügyek, az irodalmi és közéleti jó ízlés állandóan buzgó képviselője, nem térve el soha attól a hangtól, mely a művelt közönség és az irodalom komoly tiszteletéből foly. Nemes irány, romlatlan ízlés — e kettő, a minek főkép hódol. Eltét a remény, hogy folyvást kiváló írói kör támogatását bírva, az említett gyarapítás és változtatás csak fokozni fogja olvasó közönségünk elismerését és pártolóink számát. Az »Athenaeum« társulat, mely a lap csinos kiállításáról és pontos szétküldéséről gondoskodik, a sokba kerülő illusztrált melléklap dacára is marad az előfizetés eddigi árainál. Évnegyedre négy forint, félévre nyolc, egész évre tizenhat forint. Az előfizetés, akár postautalványnyal, ami legcélszerűbb, akár levélben, következőleg címezendő. A »Fővárosi Lapok« kiadó hivatalának, Budapest. Egy csipetnyi büntető jog. Most szeptember elsején telt le tizenegyedik éve, hogy a magyar büntető törvény életbe lépett. Ideje is volt, mert a bíróságok kódex híján különféle törvényekből, a Hármas könyvből vették a zsinórmértéket és mert az idők folyamán mint minden, úgy a bűntettekről és a megtorlásokról való felfogás is változik. A szokás sokat volt kénytelen a bíró belátására bízni, annál is inkább, mert az országgyűlésnek örökösen alkotmányjogi sérelmek fölött kellett disputákba és a büntető törvény megalkotása elmaradt. Mária Terézia királynő már a múlt század közepén elrendelte a büntető törvény kidolgozását. 1791- ben is megbíztak ezzel egy országos választmányt, de mindkét kísérlet abban maradt. A 39—40-diki országgyűlés bizottsága elkészült jeles munkájával, három év múlva tárgyalás alá is vették, de a két tábla nem jutott megegyezésre. Az abszolút időben kiterjesztették a magyar korona területére is az osztrák büntető törvény hatályát, az ideiglenes törvénykezési szabályok azonban az anyaországra visszaállították a régi magyar gyakorlatot s igy a mostani törvény életbeléptetéséig a bűntettek és büntetések nemes törvényben meg sem voltak állapítva. Az az elv tehát, a mely szerint sine lege nulla poena, (a mire nincs törvény, az nem büntethető) nálunk csak akkor volt elismerhető, mikor Csemegi Károly kitűnő munkája törvénynyé lett. Ennek mindjárt első szakasza igy hangzik: »Bűntettet vagy vétséget csak azon cselekmény képez, melyet a törvény annak nyilvánít.« Érdekes adatra akadtam e részt a Regélő 1836-dik évi folyamában, melyet Rothkrepf Gábor »szerkezeti 114 sz. a. a Halpiacon alul, a Duna partján.« A 671-dik oldalon olvasom: »Az ujjnak megharapása ellen nincs törvény. Londonban bizonyos marakodás alkalmával valaki ellenfelének ujját harapá le. A csonka kezű panaszra ment, azonban a törvény szerint csak az oly panasz áll, ha valaki ellenfelének kezét fegyverrel sérti meg; a fogak tehát nem ismertettek el fegyvernek és a vádló sérelme elmozdittatók.« Nem tudom, mi igaz a dologban, mert nem ismerem az akkori angol törvényt; de hogy az esetben logika van, azt eltagadni nem lehet; mert inkább meneküljön meg egy-egy bűnös a törvény rossz fogalmazása miatt, semhogy a biró bizonyos cselekedeteket egyoldalúlag bűntényeknek minősíthessen. Jól is kell arra a fogalmazásra vigyázni. Horatius a versekre mondta ki, hogy nonum prematur in annum« (kilenc évig kell tartogatni közlés előtt.) Távol legyen tőlem a szándék, hogy magamra zúdítsam hazánk 40.000 poétáját. Úgy vélekedem azonban, hogy a törvény fogalmazására is legalább úgy kell őrködni, mintha vers lenne. Az idén nyáron Bigyicán — egy bácsmegyei faluban — különös módon ölte meg egy odavaló legény a mulató pajtását. Saját fejét addig ütögette amazéhoz, míg lyukat nem vert rajta. Az utóbbi pár nappal később bele is halt. Már most, ha a mi törvényünket is oly módon találták volna fogalmazni, mint ahogy a Regélő angol törvényét, a tettes nyilván megmenekül. A magyar törvény azonban a testi sértés esetében az eszközről nem szól. Hogy a rabulisztika a törvény egyik-másik kacsába belecsimpajkodva (hiszen az igazságkereső felek úgy okoskodnak, hogy a szakaszt jelölő §-nak a felső kacskaringója arra való, hogy azt az egyik ügyvéd, az alsó meg, hogy a másik ügyvéd ráncigálja) mit nem bír »kimagyarázni« a törvényhozó intenciójából, ha nagyon akar, arra még a mi jeles törvényünkből is szedhetünk példát. A 186-dik szakasz pl. azt mondja, hogy »aki az előbbi szakaszban említett célból (hogy a választó bizonyos jelöltre szavazzon vagy ne szavazzon etet és itat, 3 hónapig terjedhető fogházzal büntetendő. Már most egy kis erőszakossággal a nyelvtani magyarázat álláspontjához ragaszkodva, azt lehetne belekoholni a törvénybe, hogy aki csupán etet, de nem itat, vagy aki csupán itat, de nem etet, az büntetlen maradjon. A 192-dik szakasz szerint az, »ki az állam által elismert vallás lelkészét, amidőn az vallási szertartást teljesít, megtámadja, vétséget követ el« stb. Valami Hombár Mihálytól kitelik, hogy a keresztény felekezetek lelkészeinek bántalmazását nem tekintené vétségnek, mert »elismert« vallás nálunk csak a zsidó : a keresztény vallások »bevett«-ek. Az alkotmányos korszak elején Horvát Boldizsár igazságügyi miniszter bizottságot hívott egybe, mely a 43-diki javaslatot vette alapul. A bizottság 70-ben el is készült munkájával, mely azonban nem került az országgyűlés elé. Csemegi javaslata 75-ben jutott a parlament elé és 1878. május 27-én többrendbeli módosítás után királyi szentesítést nyert. Azt gondolná az ember, hogy az ilyen hosszas huzavona helyett sokkal könnyebb munka volna egy másik állam kész és kipróbált büntető törvényét egyszerűen lefordítani. Ez azonban sok okból nem járja. Hogy egyebet ne mondjak, pl. Montenegróban — mint átalán a szláv népeknél — nem fog a leányrablás mindig olyan elbírálás alá eshetni, mint egyebütt, ahol a hagyományos szokásnak, semmi köze sincs hozzá. És ilyen speciális holmik még a kulturnépek kaszárnyaregulás életében is különbséget csinálnak. Gibraltár. (Elbeszélés.) Írta Justh Zsigmond. (Vége.) A két leány egymás mellé ült. Ma este voltak először fehérben. A citera szólt... meg kell adni, hogy az öreg Hans bámulatosan játszott. Elébb erdész volt s ura úgy vette messze útjaira olyan vadászfélének magához. Az erdők magányában tanulta hangszerét, s oly tökélyre vitte, hogy egyszer, midőn elhunyt trónörökösük ott vadászott az öreg Schleinitznél, az is játszatott vele. — Hisz trónörökösünk nagyon szerette az ilyen népies zenét. —• Igaza volt. Mert van ebben valami, ami még az én angol füleimet is tökéletesen elragadta. A két lány figyelmesen hallgatta a zenét, én meg a citera hangjainál figyeltem őket. Egy hallgató leány ? Van e ennél kifejezőbb, érdekesebb az életben ? A lány, ki még tapasztalatlanságánál, fiatalságánál fogva csak vár, még nem tud, csak hisz és remél, áll e olyan jól másnak a figyelés impossibilitása, mint neki ? Lehet e jobban megfigyelni egyéniségét, mint épp e pillanatban. Eserében a két leány tökéletesen hasonlított egymáshoz. May arca nyugodtabb, kevésbbé titokszerű volt, mint azelőtt, Evelyn tekintete pedig mintha befelé fordult volna, s ott nem látna tisztán. — Tán már önt szerette ? — Édes barátom, ha tudná! De hisz épp az ellenkezőről vagyok bizonyos ! — E percben — folytatta — úgy éreztem, hogy a két leány eggyé vált s én ezt az egyet szerettem; érti már, hogy mi történt velem ? — Kezdem érteni szegény barátom! — De várjon, majd megérti egészen a helyzetet. Másnap ebédnél Lady Evelyn az akaratról beszélt. — Lássa — igy szólt, — én a férfi és a nő akaratát sokszor összehasonlítottam. Ha egy férfi akar valamit, egyenesen halad, eldöntve minden akadályt maga előtt, kiküzdi azt, amit akar és mégis, higgye el nekem, hogy egy nő akarata sokkal szívósabb, s maguk az első perctől fogva mindig a gyengébbek voltak. — Igaza van, — feleltem, bár nem igen tudtam, mire céloz — Lásssa, nekem csak olyan akaratom van,pedig fejes is vagyok, mint a férfiaknak szokott lenni; a May akarata erősebb; ő egész nőiességét bele tudja az akaratába lehelni. Lady Mary Ann tekintete találkozott az enyémmel s úgy éreztem, hogy úgy tekint rám, ugyanazzal a kifejezéssel, mint mikor Evelyn, akkor az első kilovaglásnál, azt mondta nekem, hogy már jegyben jár. E percben egyiket sem értettem. Sem azt, amit az egyik mondott nem fogtam fel, sem azt, amit a másik elhallgatott. Másnap May ült mellettem, Evelyn túl a hercegnén, az asztal végén foglalt helyet, úgy hogy még arcát sem láthattam többé az ebéd alatt. — És? Házigazdám nem szólt, felugrott a kerevetről, a szobában vagy kétszer-háromszor fel s alá járt. Aztán csöngetett. Metcalfe lépett be az ajtón, nyugtalan arccal vizsgálta ura vonásait. De az nem figyelt rá. Látszott a hűséges komornyikon, hogy ismeri urát és aggodalmassan látja a veszedelem útján, mert valóban arra jutott. — Hozzátok a grogot és a theát, — mondta Warwick éles, nála szokatlan parancsoló hangon. Míg az inasok rendbe hozták a másik aztalt, elhelyezték a poharakat, csészéket, nem szólt. — Hány hete hogy itt vagyunk, Georges ? — kérdezte Metcalfe-ot. — Két hónapja, — mondta a komornyik s szemrehányó arccal tekintett urára. — Igen, két hónapja, — ismételte Warwick halkan, szinte önmagának. — Itt kezdődik a bolondságom, — mondta, midőn komornyikja s az indiai kimentek. — Igen a bolondságom. A két lány egygyé lett előttem s a May-vel úgy folytattam, mint ahogy Evelynnel elkezdtem. Amennyire az Evelyn férfias ereje, nyíltsága tetszett nekem, annyira vonzott Mayhez ennek nőies szelídsége. Lássa, Lady Mary sem olyan nőies volt, mint amilyet csak a mi barbár fajunk produkálhat. Olyan volt, mint csak az oly liliomszál lehet, mely százados tölgy alján nyílott, s ott, hol sem szél, sem sár nem érheti. Olyan volt, olyan ez a lány, mint a Shakespeare Imogénje: gyenge, törékeny jószág, csak úgy óvatosan kellett érinteni, gyön-