Fővárosi Lapok, 1891. október (28. évfolyam, 269-299. szám)
1891-10-29 / 297. szám
Csütörtök, 1891. október 29 297. szám Huszonnyolcadik évfolyam Előfizetési dij: Félévre........................8 frt Negyedévre ................4 frt Egyes szám 5 kr. A „Salon és Sport“ képes melléklettel együtt 13 kr.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. „SALON ÉS SPORT" HETI MELLÉKLAPPAL Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek-tere 3 Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek-tero, Athenaeum-épület) küldendők. Az elkárhozott. (» A puszta könyvé«-ből.) Irta Justh Zsigmond. (Vége.) — Lássa, uram, én is voltam fiatal. Fiatalságom nekem is virágos, nótás volt, csak úgy mint ezeké. De hát akkor még azt hittem : a nóta boldogít. Most azt tudom, hogy a ti útjaitok, — mondta a lópásztorokhoz fordulva, — a pusztulás ösvénye. — Az a, bátyám ! — kiáltotta oda neki hetykén Lövei Mihály, — a kendiek portáján árvereztek múltkor is, nem a miénken. — Az más mesterség, az a földi javakra vonatkozik. Az ő javaik nem e földről valók, nincs olyan végrehajtó a föld kerekségén, a ki ahhoz nyúlhatna, így tanít engem napról-napra az én Zsuzsi szagám! — Az viszi a bátyámat ma is arra, hogy elhigyje azt a sok badar beszédet, amit a gyülekezetben folytatnak, — pattant fel még ingerültebben Lövei Mihály. — Azért a kis dohányért csak nem kárhozik el, — mondta hevesen, aztán dünnyögve végig keveredett a subán, mint akinek már dalolásra nincs kedve s aludni készül. — Hát tudod már te is a bűnömet ? Hej fiú! — mondta az öreg Bús Mihály szeliden, — okulj szerencsétlenségemen. A dolog így történt — folytatta hozzám fordulva: — a feleségem, ki szent asszony, minden néven nevezendő akadályt az utamra gördített a maga mérhetetlen jóságában, hogy bűnre vezető utakra ne tévedjek, az Úrnak nem tetsző módon ne kereskedjek. A dohányomat mind a meszes gödörbe hányta, a kassza-kulcsot magánál tartotta s nem adott ki belőle nekem de csak egy fityinget sem. — Hát erre hogy állhatott rá kelmed, hiszen a ház is, a telek is a magáé? — kérdte az egyik csikós,egy fiatal szálas legény. — Amióta láttam, hogy ő tartja éltünk rögös útján a szövémeket, azóta csak ráhagytam én mindent: az ő szavában éreztem az Úr malasztját. — Akkor is az dől belőle, ugye, — mordult bele Lövei Mihály, — ha magát piszkolja a házuk udvarán, hogy még a Molnárék tanyájára is elhullik, pedig azok vannak vagy kétszáz lépésnyire kendtektől. — Akkor is az Úr szava beszél belőle, mert akkor is csak az én javamat akarja, ha a szennyes fejemet mosdatja, — mondta még mindig mosolyogva Bús Mihály. — De folytassa, Bús bátya , lássa, érdekel nagyon a beszédje. — Érdekes is az, tanulságos is. Het maguk is tanulhatnak tőlem, mert még a jóról és a rosszról nem tudnak semmit. Ha annyit tudnának a mennyei vigalmakról, mint az én Zsuzsim, nem dalolnák itt át a fél éjszakát. Szent lenne az életök, mint az én Zsuzsim szája. De hát az ördög nem alszik, az ébren virraszt s hamar ráteszi a kezét a szegény ember lelkére. Az enyém is az övé már... mondom, anyjukom vigyázott reám, hogy szerette volna, hogy ott túl a mennyországban is együtt legyünk a vigalmakon. Bár — tette hozzá a mély meggyőződés hangján hozzám fordulva, — ott nincs házasélet. Ki-ki külön él s nem tud földi gyengéiről semmit. A legfőbb gyönyör nem a szeretkezésben áll, — vetette oda a dalos Lövei Misának, ki kalapját a fejére húzta s úgy hallgatta az öreget. — Én, — folytatta Bús Mihály, — azt hittem, ha a lét mézét ujjhegygyel szedem, nem ártok meg magamnak. Megcsalódtam. Eleinte lopva, titokban lejártam a kukorica szélére az árokba pipálni, de ezt se soká. Egyszerre csak elfogyott a dohány, feleségem meg még a könyörület-fillért is megvonta tőlem, mert tetszik tudni, — mondta hozzám fordulva, — irgalmasságból néhanapján adott egy pár krajcárt nekem. Ezt hívta könyörület-fillérnek. — Hát ezt is megvonta tőlem. Ekkor egy ilyen átkos percben — lám uram, ilyen gyenge báb az ember. Judás harminc pénzért az Urat adta el, én két köteg dohányért a lelkem üdvösségét. Loptam, uram, én, becsületes Bús Mihály, kiről senki sem tudott volna bűnös cselekedetet eddig elmondani. Két köteg dohányt loptam a háróék földjén. Ezt szívtam el, két héten által, nagy gyönyör volt, nem hittem volna akkor, hogy oly drágán fizetek meg majd értte. Feleségem egy este rajta ért. Ijedten látta, pipálok, gondolta, tudta, hogy nem pénzért jutottam a dohánylevelekhez. Megremegtem s ijedten, töredelmesen bevallottam neki mindent. — Ugyan az isten akárhová tegye magát, hát ez volt a vétke ? — kérdte egy suhanc, ki a tűznél szalonnazsírt csepegtetett a kenyerére. — Nem elég nagy vétek ez, könnyelmű fiatal ember ? Feleségem, amint megtudta vétkemet, zokogni kezdett. A szegény pára azóta is elsirat minden nap négyszer, reggel, délben, este, meg éjjel az alvás legközepén. Másnap, hogy ő maga is bűnbe ne essen s el ne kárhozzék, feladta vétkemet a gyülekezetben. Kicsaptak érte s a tanitó rám olvasta az irás szent szavait és átadott az örök kárhozatnak. Szegény Zsuzsim, azóta csak jajgatni tud rajtam, kinek a mennyország vigalmaiban nem lesz része, kire az örök világosságból még csak egy árva sugár sem esik, kinek csontjait gyehenna örök tüze fogja égetni, kitől majd, ha az ítélet hozsannája meg fog szólalni, örökre el kell majd válnia. — És nincs mentség ? — kérdtem én az öregtől. — Nincs, mert a ki egyszer már bejutott közéjük s akkor vétkezik ilyen nagyot, annak nincs kegyelem sem a földön, sem az örök biró előtt. — És most hogyan fér meg az élete párjával? — Szegény párom, ha nincs a gyülekezetben, csak engem sirat egész nap. Ezért hat nappal, ha csak tehetem, a kukoricába bújok s ott alszom vagy pipálok, oda nem hallik a szava. — Most már pipál? — Iszom is. Ha egyszer már elkárhozom, legyen miért. Meg is verem az öregemet, ha már nem győzöm hallgatni; nem védi magát, mert a hivő aszszonynak tűrnie kell. De ilyenkor is csak azért Történeti képírásunk. (Dr. Pr.) Most, midőn Munkácsy Mihály körutat tett hazánk különböző vidékein, hogy történeti nagy képéhez , a »Honfoglalásához anyagot szerezzen , eredeti magyar arctipusokat és régi szabású népviseleteket, midőn tehát reméljük, hogy e nagy lángelme kétségkívül nagy maradandóságú históriai festménynyel fogja az országházban megörökíteni rendkívüli tehetségét és korunk magyar festőművészetét, időszerű beszélni a mi lassan és kedvezőtlen viszonyok közt bontakozó történelmi képírásunkról. Valahányszor gyors fejlődésnek indult hazai festőművészetünket bírálat alá veszik, újra meg újra halljuk a panaszt, hogy magyar festőművészek már vannak, de magyar festőművészet még nincs. A magyar nemzeti irányt, a speciális magyar iskolát hiába sürgetik azok, kiknek hazánk művészeti mozgalmai szívükön fekszenek. S ezek közt vannak elégületlen követelő hazafiak, kik nem elégszenek meg azzal, hogy Munkácsy Mihály Párisban szerez dicsőséget a magyar névnek, Zichy Mihály az orosz cár udvarában szoktatja a magyar művészet iránti tiszteletre a muszka főurakat, Wagner Sándor, mint tanár a bajorokat oktatja a históriai képírásra, s Lietzen-Mayer a württembergi akadémiát igazgatja nagy tekintélylyel, aztán meg páratlan művészettel illusztrálja Schillert és Goethét, amikor Aranyt és Petőfit is interpretálhatná. A névsort még bővíteni lehetne, mert London, Berlin, Róma és Bécs számára is jutott néhány magyar művész, kik ott állandóan megtelepedtek és örökre lemondtak arról, hogy valamikor egy nemzeti magyar iskolai hívei legyenek. A külföldre szorult jelesek művészeti törekvése bármi inkább, csak magyar jellegű nem. Mindnyájan, nagyok és kisebbek egyaránt, kozmopoliták, kik tárgyaik választásában, művészeti felfogásban, a kivitel jellemzetességében nem keresik a sajátos magyar ízt, a nemzeti individuális vonásokat. De ha ebből a szempontból ítéljük meg mindazt, amit magyar festő az utóbbi évtizedekben alkotott , a sokat sürgetett irányt azoknál sem igen találjuk meg, akik idehaza maradtak, itthon merítettek lelkesedést, a hazai talaj végétől elvárhatlanul művelték a képírást, melyhez a tárgyakat a mindennapi élet, a természet vagy a történelem szolgáltatta. Ami speciális magyar jelleg van , az leginkább csak a tájképre és a genre-ra szorítkozik. Mészöly Géza a Balaton dicsőítője, megteremtette a melancholikus hangulatú vízi és mocsaras tájképet, amilyent csak hazai motívum után festhet, és ezt a műfajt meg is kedveltette a külfölddel, úgy hogy a Balatonnak valóságos kultuszt teremtett az idegenek közt. Bőhm Pál pedig a magyar népéletet kedveltette meg műárusokkal és műkedvelőkkel egyaránt, akik Münchenben azon nedvesen, még az állványról veszik meg képeit. De várjon a magyar históriai képírás aratott-e valaha ily sikert, még csak idehaza is ? Megtaláljuk-e a hazai monumentális irányt, mely nélkül pedig a kisebb műfajok sem igen virágozhatnak? Az arckép, a genre és tájkép művelése és egyes kitűnő művek alkotása még nem képviselhetik méltán valamely nemzet művészetét. Ez alsóbb műfajok mindig csak kiegészítői lehetnek az emlékszerű nagy stílnek. Ha a franciák művészetéről szólunk, bizonyára nem Claude Lorain-ra, a kitűnő tájképíróra, sem Watteaur-ra, a páratlan rokoko-genre mivelőjére, hanem Horace Vernet-re, Delacroix-ra és Ingres-re gondolunk. A mi festőinknél mindenekelőtt hiányzik az a históriai érzék és históriai szellem, mely nélkül pedig történetet lehetetlen érzékíteni. Ha csak futólagos szemlét tartunk mindama művek fölött, melyek nemzetünk dicsőségét néhány hatásos jelenetben hirdetik, arra a meggyőződésre jutunk, hogy képíróink ecsetét elsősorban a hazafias lelkesedés vezette. Kevés kivétellel mind oly időszakban keletkeztek e képek, mikor a nemzeti csüggedésnek kívánt hangot adni a költő és kifejezést a képíró. A nemzeti múzeumban levő magyar történeti képek közül »Hunyadi László holtteste,« továbbá »Zrínyi Ilona,« melyek Madarász Viktor első párisi élénk sikereinek becses emlékei, mind a csüggedés hangulatának termékei. És várjon Székely Bertalan »II. Lajos király«-a, a mint a mohácsi vész után hű vitézei holtan feltalálják, nem azért tett-e olyan rendkívüli hatást annak idejében, mert az 1526-diki nemzeti gyászt soha oly élénken nem érezte honfi sziv, mint mikor e képet a művész megalkotta ? S a nemzeti múzeum többi magyar históriai festménye: »Dobozy és hitvese,« aztán »Eger vára hősi megvédése,« »Tököly halála,« »Báthory tudósai közt« s a hány lelkes tárgyú kép még látható ott: egytől egyig inkább a hazafias fölbuzdulás, mint az érett, tárgyias művészeti becsvágy terméke. És mégis e művek azok, melyek a nemzeti irányt már évtizedekkel ezelőtt jelezni kezdték. Néhány más kompozícióban pedig, mint a nemzeti múzeum lépcsőházában ékeskedő falképekben, melyek a magyar nemzet művelődését történeti jelenetekben tünteti föl, továbbá a redoute freskóiban, ez az irány erősödni is kezdett. Amit e festményekben Lotz és Thán Mór ígértek, azt senki más nem váltotta be, és ők maguk is csak részben. A történeti kutatás, monográfiák írása, a régi magyar élet ismertetése azóta nagyot haladt, a nagyközönség is jobban érdeklődik a múlt iránt, de képíróink e haladással nem tartottak lépést. A jól indult kezdetnek nem lett folytatása, sőt a kozmopolita felfogás mind nagyobb tért hódít. Mikor a művelődés nagy mozzanatait kellett feltüntetnie, nem a saját viszonyainkra gondoltak művészeink, ha Mai számunk 10 oldalra terjed.