Gyógyszerészek Lapja, 1942 (37. évfolyam, 1-24. szám)
1942-01-01 / 1. szám
17 ft pfÓGYSZERÉS ZEK I Á I 4 XXXVII. ÉVFOLYAM, 1. SZ. I Ék ^ BUDAPEST. 1942 JANUÁRI. az okleveles gyógyszerészek országos egyesületének hivatalos közlönye Et/ ^0,$£$d4'1’0. Irta: URSZINYI KÁROLY, az O.Gy.O.E. elnöke Nagy világesemények történelmet, új országokat, új világot kialakító hullámverésében érkeztünk el az új esztendő küszöbéhez. Ilyenkor illik megállni egy pillanatra. Megállni és széjjelnézni. Letörölni a homlokról a verejtéket, amely velünk jött, elkísért a hosszú úton mindenütt, ahol nem volt megállás, ahol szünet nélkül felfokozott erővel meneteltünk nagy és örök céljaink felé. Meneteltünk ... és a védelmi harc meg a vele párhuzamosan haladó belső erősítő, építő munka útján egyenlő kitartással és lelkesedéssel követtük hősi történelmünk nagy tanításait. Gyászoltunk, de ünnepeltük is. Sírtunk, de örömkönnyek is felcsillantak a szemekben, amikor újra felröppent a Turul madár, hogy hirdesse a magyar történelmi igazság egy újabb lélekbemarkoló ünnepének, Délvidék visszafoglalásának legmagasztosabb áhitatát. Az elviselhetetlen régi európai rend ellen működő erők acélgyűrűjében beleállt a Trianonból felszabadult és lélekben testben újjászületett magyar is, hogy homlokán a hősök megdicsőült szellemének fényével és dicsőségével betöltse ezer esztendős hivatását. Azon az arcvonalon, ahol zárt rendekben mi menetelünk alkalmazott gyógyszerészek, változást az elmúlt évben csak hozott, hogy a mérleget és az eprovettát sokan honvéd egyenruhában tartják a kezükben és mint katonák teljesítik kötelességüket. A rendelkezésünkre álló erőket tehát a felfokozott feladatok teljesítésére össze kellett vonni, mert ezen felül létszámunk egyre fokozódó csökkenését egyéb körülmények továbbra is befolyásolták. Számtalanszor elmondtuk már és most, amikor az új esztendő előtt egy mélyebb lélegzetet veszünk, újra és ismételten elmondjuk, hogy a pályára lépő gyógyszerészek számának csökkenése, az alkalmazotthiány, az elnéptelenedés, a menekülés a gyógyszerészi, de különösen az alkalmazotti pályáról bizonyos összefüggésben van a féktelen trianoni gyűlölettel széjjeltépett országrészek örvendetes visszajövetelével és a zsidó törvény következtében előálló elhelyezkedési és egyéb lehetőségekkel, de következménye elsősorban annak, hogy az alkalmazott gyógyszerészek szociális helyzete még ma is rendezetlen. Harminchárom éve működik a szomszédban a kárpótlékos pénztár, amely biztosítja a német alkalmazott gyógyszerész, előmenetelét, családalapítását, öregségét, egyszóval boldogulását, de mi, magyar gyógyszerészek fájdalom ,még ma is ott tartunk, hogy a jövőnk nincs intézményesen biztosítva. Ennek a nagy és következményeiben mérhetetlen jelentőségű elmaradásnak örvénylő bizonytalanságában,amikor pontosan lemérhetjük helyzetünk tarthatatlanságát, nem a keserűség, hanem a karácsonyi békés hangulat adja a tollamra a gondolatokat, hogy megvizsgáljuk helyzetünket és nézzünk széjjel otthonunkban, ahol omladoznak a bútorok, repedeznek a falak és ahol mindig elviselhetetlenebb lesz a levegő azok számára akik csak a kis„előszobában“ élnek. Vizsgáljuk meg tehát a helyzetet és tegyük ki magunkat a világosságnak, a fénynek, hogy jobban meglássuk hibáinkat, tehetetlenségünket, hogy jobban meglássuk mulasztásainkat és cselekedeteinket. Az első az, amit látunk, hogy a viharban is a kötelező magyar békességet szolgáljuk. A termékeny béke munkásai vagyunk. Azután látjuk az izzadó magyart, aki mindig mindent és százszor újra kezd. Látjuk, hogy az újrakezdés kínzó állapota sokszor felégeti a bizalom, a bizakodás legerősebb szálait is, hogy még nehezebb legyen azoknak a munkája, akik az egyensúlyt tartják: az élet, a munka, a bizalom, a szeretet és a hit egyensúlyát, mert vállalták a legnehezebb feladatot, a kiegyensúlyozás szükséges és nehéz szolgálatát. Azután látjuk az önbizalomtól alig begombolkozott magyart, akinek zárva van a szíve és elvonja azt mindentől és mindenkitől, mert csak önmagának él. Azután látjuk a fényt és a sok-sok árnyékot, a virágot és a töviseket, a mélységet és azt a csillogó messzetűnő fényes hegyet, amelyet el akarunk érni valamennyien, amely mozdulatlan és mégis mintha futna előlünk és amelyet űzünk, hajtunk, mint őseink a csodaszarvast követték szakadékokon, örvényeken keresztül kitartóan és lankadatlanul. Sok volna felsorolni, hogy a tovatűnő év milyen képeket visz még el magával a lassan elvonuló, de újra meg újra megismétlődő időbe. Egyet azonban meg kell említenem még, hogy az a csoport amely ami zászlónk alatt vonul nagyon fáradtan érkezik az új esztendő küszöbéhez. A fáradtság, kimerültség nagyobb, mint más esztendőben volt. De nem a mindennapi gond és nem a történelmi zivatar rendkívüli terhei ráncolják öszsze és szélesítik a homlokok hullámvonalú barázdáit, hanem a jövő élet bizonytalanságának érzése