Gyógyszerészek Lapja, 1942 (37. évfolyam, 1-24. szám)

1942-01-01 / 1. szám

17 ft pfÓGYSZERÉS ZEK I Á I 4 XXXVII. ÉVFOLYAM, 1. SZ. I Ék ^ BUDAPEST. 1942 JANUÁRI. az okleveles gyógyszerészek országos egyesületének hivatalos közlönye Et/ ^0,$£$d­4'1’0. Irta: URSZINYI KÁROLY, az O.Gy.O.E. elnöke Nagy világesemények történelmet, új országo­kat, új világot kialakító hullámverésében érkeztünk el az új esztendő küszöbéhez. Ilyenkor illik meg­állni egy pillanatra. Megállni és széjjelnézni. Le­törölni a homlokról a verejtéket, amely velünk jött, elkísért a hosszú úton mindenütt, ahol nem volt megállás, ahol szünet nélkül felfokozott erővel me­neteltünk nagy és örök céljaink felé. Meneteltünk ... és a védelmi harc meg a vele párhuzamosan haladó belső erősítő, építő munka útján egyenlő kitartással és lelkesedéssel követtük hősi történelmünk nagy tanításait. Gyászoltunk, de ünnepeltük is. Sírtunk, de örömkönnyek is felcsillantak a szemekben, amikor újra fel­röppent a Turul madár, hogy hirdesse a ma­gyar történelmi igazság egy újabb lélekbemarkoló ünnepének, Délvidék visszafoglalásának legmagasz­­tosabb áhitatát. Az elviselhetetlen régi európai rend ellen mű­ködő erők acélgyűrűjében beleállt a Trianonból fel­szabadult és lélekben testben újjászületett magyar is, hogy homlokán a hősök megdicsőült szellemének fényével és dicsőségével betöltse ezer esztendős hi­vatását. Azon az arcvonalon, ahol zárt rendekben mi menetelünk alkalmazott gyógyszerészek, változást az elmúlt évben csak­­ hozott, hogy a mérleget és az eprovettát sokan honvéd egyenruhában tartják a kezükben és mint katonák teljesítik kötelességü­ket. A rendelkezésünkre álló erőket tehát a felfo­kozott feladatok teljesítésére össze kellett vonni, mert ezen felül létszámunk egyre fokozódó csökke­nését egyéb körülmények továbbra is befolyásolták. Számtalanszor elmondtuk már és most, ami­kor az új esztendő előtt egy mélyebb lélegzetet ve­szünk, újra és ismételten elmondjuk, hogy a pályára lépő gyógyszerészek számának csökkenése, az alkal­mazotthiány, az elnéptelenedés, a menekülés a gyógyszerészi, de különösen az alkalmazotti pályá­ról bizonyos összefüggésben van a féktelen trianoni gyűlölettel széjjeltépett országrészek örvendetes visszajövetelével és a zsidó törvény következtében előálló elhelyezkedési és egyéb lehetőségekkel, de következménye elsősorban annak, hogy az alkalma­zott gyógyszerészek szociális helyzete még ma is rendezetlen. Harminchárom éve működik a szomszédban a kárpótlékos pénztár, amely biztosítja a német alkal­mazott gyógyszerész, előmenetelét, családalapítását, öregségét, egyszóval boldogulását, de mi, magyar gyógyszerészek fájdalom ,még ma is ott tartunk, hogy a jövőnk nincs intézményesen biztosítva. Ennek a nagy és következményeiben mérhetetlen jelentőségű elmaradásnak örvénylő bizonytalansá­gában,amikor pontosan lemérhetjük helyzetünk tart­hatatlanságát, nem a­ keserűség, hanem a karácso­nyi békés hangulat adja a tollamra a gondolatokat, hogy megvizsgáljuk helyzetünket és nézzünk széj­jel otthonunkban, ahol omladoznak a bútorok, re­pedeznek a falak és ahol mindig elviselhetetlenebb lesz a levegő azok számára akik csak a kis„előszo­­bában“ élnek. Vizsgáljuk meg tehát a helyzetet és tegyük ki magunkat a világosságnak, a fénynek, hogy jobban meglássuk hibáinkat, tehetetlenségünket, hogy job­ban meglássuk mulasztásainkat és cselekedeteinket. Az­ első az, am­it látunk, hogy a viharban is a kötelező magyar békességet szolgáljuk. A termé­keny béke munkásai vagyunk. Azután látjuk az izzadó magyart, aki mindig mindent és százszor újra kezd. Látjuk, hogy az újrakezdés kínzó állapota sokszor felégeti a biza­lom, a bizakodás legerősebb szálait is, hogy még nehezebb legyen azoknak a munkája, akik az egyen­súlyt tartják: az élet, a munka, a bizalom, a szere­tet és a hit egyensúlyát, mert vállalták a legnehe­zebb feladatot, a kiegyensúlyozás szükséges és nehéz szolgálatát. Azután látjuk az önbizalomtól alig begombol­kozott magyart, akinek zárva van a szíve és elvonja azt mindentől és mindenkitől, mert csak önmagá­nak él. Azután látjuk a fényt és a sok-sok árnyé­kot, a virágot és a töviseket, a mélységet és azt a csillogó messzetűnő fényes hegyet, amelyet el aka­runk érni valamennyien, amely mozdulatlan és mé­gis mintha futna előlünk és amelyet űzünk, haj­tunk, mint őseink a csodaszarvast követték szaka­dékokon, örvényeken keresztül kitartóan és lanka­datlanul. Sok volna felsorolni, hogy a tovatűnő év mi­lyen képeket visz még el magával a lassan elvonu­ló, de újra meg újra megismétlődő időbe. Egyet azonban meg kell említenem még, hogy az a csoport amely a­­mi zászlónk alatt vonul na­gyon fáradtan érkezik az új esztendő küszöbéhez. A fáradtság, kimerültség nagyobb, mint m­ás esz­tendőben volt. De nem a mindennapi gond és nem a történelmi zivatar rendkívüli terhei ráncolják ösz­­sze és szélesítik a homlokok hullámvonalú baráz­dáit, hanem a jövő élet bizonytalanságának érzése

Next