HELIKON - IRODALOM- ÉS KULTÚRATUDOMÁNYI SZEMLE 65. ÉVFOLYAM (2019)

2019 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Genette, Gérard: Fikcionális elbeszélés, faktuális elbeszélés

GÉRARD GENETTE / FIKCIONÁLIS ELBESZÉLÉS, FAKTUÁLIS ELBESZÉLÉS 463 Az elbeszélő diszkurzus címet adtam egy nyilvánvalóan a fikciós elbeszélésre szorít­kozó munkának, amit visszaesőként nemrég az Új elbeszélő diszkurzus címmel is­mét elkövettem, annak ellenére, hogy elviekben tiltakoztam e túlságosan egyirá­nyú gyakorlattal szemben,­ melyet inkább korlátozott narratológiának kell hívni. Ugyanakkor nem áll szándékomban, egyébiránt módomban sem, hogy a faktuális elbeszélő diskurzus jellemzőinek mintegy szimmetrikus tanulmányozásába fog­jak, ehhez különböző gyakorlatok átfogó vizsgálatára lenne szükség, mint példá­ul a történelemtudomány, az életrajz, a napló, a sajtóelbeszélés, a rendőrségi je­lentés, a jogi narratív, a mindennapi fecsegés és további más formák, amelyeket Mallarmé „egyetemes riportnak" nevezett­­ vagy legalábbis szisztematikus elem­zésére néhány nagy, tipikusnak valószínűsített szövegnek, mint a Vallomások vagy A francia forradalom története.­ Inkább - ideiglenes, teoretikusabb vagy legalábbis apriorikusabb módon - azokat az okokat szeretném vizsgálni, amelyek miatt a faktuális és a fikcionális elbeszélés­ különböző módon viselkedik a történettel szemben, amelyet „elbeszél", s mindezt csupán azért, mert e történet az egyik esetben „valódi" (annak vélt), a másikban fiktív, tehát az találta ki, aki a jelenben elmeséli, vagy valaki más, akitől átvette. Hangsúlyozom az „annak vélt"-et, hi­szen előfordul, hogy egy történész kitalál egy részletet vagy elrendez egy „cselek­ményt", vagy hogy egy regényíró újsághírből meríti ihletét: ami jelen esetben szá­mít, az a szöveg hivatalos státusza és olvasáshorizontja. Egy ilyen kísérlet pertinenciájával szemben áll John Searle véleménye, aki má­sokkal egyetemben azt gondolja, hogy a priori ,,[n]em léteznek textuális, szintak­tikai vagy szemantikai jegyek [következésképp narratológiaiak sem], melyek le­hetővé tennék, hogy egy szöveget fikciós műként azonosítsunk",­ mivel a fikciós elbeszélés csupán színlelése vagy szimulálása a faktuális elbeszélésnek, például a regényíró egyszerűen úgy tesz (pretends), mintha igaz történetet mesélne el, de közben nem törekszik komolyan arra, hogy az olvasó hitelt adjon neki, a szövegé­ben pedig a legapróbb nyomát sem hagyja e nem komolyan szimulált jellegnek. 4 Gérard Genette, Nouveau Discours du récit (Paris: Éd. du Seuil, 1983), II. 5 Ez utóbbi szöveg kapcsán lásd: Arm Rigney, „Du récit historique", Poétique 75 (1988), 267-278. A szerző - a Hayden White által megkezdett úton - a narratív eljárások helyett inkább az „értelemterem­tés" eszközeivel foglalkozik egy lényegében (és hitelesen) retrospektívként definiált elbeszélésben, amely tehát szüntelenül az anticipáció vonzásában van. Az egy-egy szövegre vonatkozó vagy álta­lános jellegű tanulmányok közül meg kell említeni Philippe Lejeune megfigyeléseit „az időrend­ről] Sartre A szavak cimű elbeszélésében" (Philippe Lejeune, Le pacte autobiographique [Paris: Éd. du Seuil, 1975]), valamint Daniel Madelénat észrevételeit a mód-, az időrend- és a tempóválasztásról az életrajz­ban (Daniel Madelénat, La Biographie [Paris: PUF, 1983], 149-158.).­­ Nyilvánvaló okok miatt figyelmen kívül hagyom a fikció nem narratív (például drámai), sőt non-verbális (például a némafilmbeli) formáit; a non-verbálisak per definitionem, vagyis a médium okán nem irodalmiak; a narratív fikció formáit illetően viszont az írott és a szóbeli közötti különbség ezúttal nem tűnik helytállónak számomra, az irodalmi (kanonizált) és nem irodalmi (populáris, fami­liáris) formák közötti különbségtétel pedig túlságosan kétes ahhoz, hogy számításba vegyem. 7 John Searle, „Le statut logique du discours de la fiction", in John Searle, Sens et Expression, 101-119 (Paris: Minuit, 1982), 109.

Next