Hajdú-Bihari Napló, 1973. február (30. évfolyam, 26-49. szám)

1973-02-22 / 44. szám

Miért vállalta Sándor bácsi? Csébi Sándor bácsit sokan isme­rik Komádiban. Régi időkben kez­dődött ez az ismeretség: 1951 óta tsz-tag a községben. Közben, meg azóta ... De mondja el ő maga. — Igen, 51 óta vagyok szövetkeze­ti tag. Közben az élet mást is rótt rám. De biztos azért, mert én meg vállaltam is. Voltam községi párt­­alapszervezeti titkár, vezetőségi tag voltam a Magyar—Szovjet Baráti Társaságban, a népfrontban is te­vékenykedtem, s mióta tsz van Ko­mádiban, mindig tsz vezetőségi tag voltam. — De közben mindig fizikai mun­kát végeztem. Minden megbízatáso­mat társadalmi tevékenységként láttam el. Most már egészségi álla­potom miatt nyugdíjban vagyok. Hatvankilenc óta. De azóta is végig dolgoztam én, könnyebb munkákat végeztem. A szövetkezet vezetősége lehetőséget adott erre. Én meg nem tudok meglenni munka nélkül. Dol­goztam egész életemben, mindig ne­héz fizikai munkát, s nem lehetek meg enélkül. Csak hát az egészség. Az múlandó. Most meg néhány hó­napja már a könnyebb munkát is abba kellett hagynom, mert legyen­gültem. De a vezetőségi ülésekre, amelyeket rendszeresen havonként megtartunk a szövetkezetben, min­dig elmegyek azóta is. Aztán arról beszél Sándor bácsi, hogy sok embert ismer ő. Mindig köztük dolgozott, a többi fizikai munkás között, s mindig is figyelte, érezte, átélte az emberek gondját­­baját. Sokan szóltak neki, hogy Sándor, vagy Sándor bácsi — ki hogy —, ez meg ez nincs így jól. Szóvá kellene tenni a vezetőségi ülésen. S ő szóvá is tette. De mindig úgy, hogy az a közösségnek legyen elsősorban a legjobb. Nem egyének­nek hasznot jelentő problémákat vitt magával a vezetőségi ülésekre. Nem. Mindig olyanokat, amelyek elsősorban a tsz-t érintették. Mert hát a tsz vezetőségi tag mindenkori feladata az, hogy a tsz közös tulaj­donát védje, óvja, s tartsa szem előtt. Ezt persze úgy kell tennie, hogy az emberek, a tsz-tagok érde­kei is hangsúlyt kapjanak. És Csébi Sándor így tett. Minden vezetőségi ülésen ott volt, s bizony majd mindegyiken­­szólt. Felelősséggel, emberséggel ahogy élt. Megmondta ő a véleményét mindig, s nem is csak a vezetőségi üléseken. Hanem a határban, a munka közben. Szemtől szembe merte közölni akármelyik taggal, hogy nincs igaza, ha nem volt iga­za. De ha úgy látta, akkor a veze­tőségi ülésen mellette szólt. Felelősség kell ide. Meg az, hogy ismerje a tsz ügyeit. A célkitűzése­ket, a lehetőségeket, a­ politikát. Mert enélkül a tsz vezetőségi tag csak bólogató, véleménytelen em­berré válik. Hát Csébi Sándor nem ilyen. — Miért vállalta, Sándor bácsi? A többletmunkát, ami ezzel járt. Hiszen mindennap megdolgozta a maga munkaidejét, becsülettel, ke­mény kitartással. S aztán még utá­na más elfoglaltság. Fizetség nélkül. Felelősségvállalással. Mi hajtotta, mi késztette erre? — Őszintén válaszolhatok? — kér­dezett vissza Sándor bácsi a beszél­getés alkalmával, s hozzá szélesen elmosolyodott. — Természetesen, Sándor bácsi. Csak úgy érdemes. Őszintén. — Tudja, én nehéz életet éltem. Apám meghalt az első világháború­ban, ott maradtunk öten árván. Én szerettem és tudtam is tanulni. De az élet nem engedte. Mindig mást kellett csinálni. Mindig nehéz mun­kát követelt a megélhetés. Én akkor is láttam az emberek helyzetét. So­kan voltunk mi hasonlóképpen. S én úgy szerettem volna valamit ten­ni az emberekért, magunkért. Nem lehetett. A rendszer nem engedte. Aztán amikor eljött a mi világunk, akkor lehetett tenni nekem is vala­mit másokért, az emberek gondját­­baját ismerve hát tettem is a ma­gam módján. Elhatároztam, hogy én a jóért, a rendszerért, a becsületes emberekért teszek mindent. Hát ez az, amiért ott ülök én mindig a ve­zetőségi üléseken. S mesélt még Sándor bácsi so­káig, beszélt a életéről, a gyerekei­ről, meg az otthoni munkáról is. A nyugdíj — mondja —, az ötszázhat­van forint. De a tsz sokat segít a nyugdíjasainak. Természetbeni jut­tatásokkal, háztáji műveléssel, meg amivel lehetősége van. Csébi Sándor egy kicsit megfá­radt már. De mindig becsületes munkavégzés után, lelkiismeretes, emberi tenniakarás közepette. Boda László Három év közel hatvan százalékos növekedés KEDVELT ÁRUHÁZ LETT A „DEBRECEN” 1970. január 24-én kezdte meg működését a Debrecen Szövetkezeti Áruház Vállalat. Elég egy pillantást vetni a Csapó utca forgalmára, s egykettőre megbizonyosodhat az em­ber, hogy a folyton áradó gyalogo­sok nagyrészt a fiatal áruház körül sűrűsödnek. Három esztendő nem nagy idő, egy induló vállalat életé­ben mégis jelentős, különösen ak­kor, ha maradéktalanul visszatérült minden bizalom. Az már közismert, hogy a Debrecen áruház évről évre dinamikusan gazdálkodik, s a vá­sárló közönség a megmondhatója, milyen gyorsan és érzékenyen nö­veli árukészletét, áruválasztékát. Az eltelt időszak tapasztalatairól, három év forgalmának alakulásáról s a közeljövő terveiről beszélgettünk Lukács Gyulával, a vállalat igazga­tójával. — Milyen körülmények között indult a vállalat, milyen célokkal, milyen lehetőségekkel? — A Hajdú-Bihar megyei Tanács és a MÉSZÖV kezdeményezésére jött létre az áruház, amely önálló vállalat, ilyen értelemben önálló jo­gi személy. A bekerülési költség mintegy 20 millió forint volt. Ha­sonló értékű volt az induló raktár­­készlet is. Az elképzelés az volt, hogy a „Debrecen” a vidék áruhá­za lesz, ennek megfelelően az úgy­nevezett olcsó árfekvésű cikkek kí­nálatát kell előtérbe helyezni. Rö­vid idő alatt azt tapasztaltuk, hogy ezen a terven módosítani kell. Az eltelt három év forgalmát tekintve a vásárlóknak mindössze 20—25 szá­zaléka vidéki, a többi debreceni. Ezt bizonyítja egyebek közt, hogy az igazán nagy forgalom a késő dél­utáni, kora esti időszakra esik. Ki­derült az is, hogy a vásárlók nem az olcsó cikkeket, hanem a közép és magas árfekvésű cikkeket keresik. Hogy egészen pontosan fogalmaz­zak, a vevő jó minőségű árut ke­res — olcsón. — Mit mutat az eltelt három év forgalma? — Közel hatvan százalékos növe­kedést. A Debrecen áruház 1970- ben 107 milliós forgalmat bonyolí­tott. A dolgozói létszám akkor 90 fő volt. 1971-ben már 135,8 millió forint volt a forgalmunk s 1972-ben elérte a 170 milliót. Az eladói lét­szám jelenleg 157 fő, a tanulókkal, gyakornokokkal együtt 220 fő. A forgalom alakulása természetesen hatással volt az árukészletre is, amely 1970-hez viszonyítva 1972. ne­gyedik negyedévére csaknem duplá­jára nőtt. A forgalmi felfutás, vala­mint a készlet nagyarányú növeke­dése egyaránt azt igazolja, hogy a „Debrecen” a fogyasztók kedvelt áruháza lett. A hét osztályon na­ponta átlagosan 5—6000 vásárló for­dul meg, akik a bútoron kívül itt úgyszólván mindenhez hozzájut­hatnak. — Véleménye szerint miért sze­retik a vásárlók ezt az áruházat? — Elsősorban talán azért, mert válogathatnak. Szereti a vevő, ha mindent egy helyen vehet meg, ha nem kell járkálnia, hiszen így időt takarít meg. Nagy vonzerőt jelent mindemellett, hogy házi­­ készítésű hústermékeket is árusítunk. Jó kapcsolatunk van néhány termelő­­szövetkezettel, amelyektől szinte naponta 10—15 darab sertést ho­zunk be. Így nálunk folyamatos a frisshús-ellátás, de a fogyasztók ál­tal kedvelt füstölt csülök és füstölt tarja is mindig kapható. Általában a földszinten levő ABC-részlegünk bonyolítja a legnagyobb forgalmat, s ezen a Csapó utcai országos Cse­mege belépése sem változtatott. Igen szép eredményekkel dicseked­het a vas­műszaki osztály is, amely 1972-ben 11 millióval forgalmazott többet, mint 1971-ben. Itt a Szerel­vényértékesítő Vállalat termékei hoztak nagy fellendülést. A kisfo­gyasztók által keresett fürdőszoba­berendezésekből, csempékből stb. nagyon komoly, mintegy hétmilliós készlettel rendelkezünk. Az a hely­zet, hogy a lakásépítkezések meg is kívánják ezt a felkészültséget. — Változott-e három év alatt az eladó tér? Az áruház vállalaton belül hét bolt — azaz hét osztály — műkö­dik : az ABC, a vas­műszaki, a büfé, a lakástextil, a férfi-női konfekció, a rövid, kötött divatáru és a cipő osztály. A közelmúltban nyitottuk meg ezeken kívül a „Dóczi” és a „Poroszla­i” ABC-ket. — Tervek, elképzelések ? . .. — Igyekeztünk időben felkészül­ni 1973-ra. A vállalatokkal írásban rögzítettük, hogy mi az az árumeny­­nyiség, amelyre szükségünk van. 190 millió fölötti forgalmat terve­zünk, amely további 12 százalékos felfutást eredményezne. A „Dóczi”­­ban egy húsfeldolgozót szándéko­zunk létrehozni. Reméljük, hogy a jövőben is sikerül eleget tenni a mind nagyobb elvárásokat tá­masztó vásárlói igényeknek. G. I. HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ , 1973. FEBRUÁR 22. o A HÉT FILMJEI Csacsinszky Pali, az álmodozó poéta egy előkelő úriasszony szerelméért epe­­kedik, és csak későn döbben rá, hogy hagyta maga mellett elmenni a boldog­ságot, Tóth Mancit, a varrólányból lett táncosnőt. — Székely Istvánnak meg­adatott, ami csak kevés rendezőnek: Szép Ernő LILA AKÁC című regényé­ből kétszer készíthetett filmet, először az 1930-as években, másodszor most. A február 22-én bemutatandó filmjének főszereplői: Halász Judit, Bálint András, Moór Mariann és Ráday Imre.­­ Vetí­tik a Vígben délután február 22-től 28- ig, az Apollóban délelőtt 22-től 24-ig, délután 26-tól 28-ig, a Meteorban ugyan­ekkor és a Klinikai moziban 25-én. A kegyetlen középkorban játszódik AZ ŰZÖTT SZAMURÁJ című színes ja­pán film, amelynek hőse a zsarnokság ellen küzd, és ezért élete tele van véres kalandokkal. A csak 16 éven felülieknek megtekinthető alkotást Keiichi Ozawa rendezte, bemutatják a Vígben délután és az Apollóban délelőtt február 26-tól 28-ig, az Apollóban délután és a Mete­orban pedig 22-től 25-ig. A Művész mozi műsorán február 22-től 25-ig színes csehszlovák film, az 1971-ben készült Evald Schorm-mű, a KUTYÁK ÉS EMBEREK szerepel. A Václav Babka és Lubomir Kostelka főszereplésével ké­szült alkotás az emberek, állatok és er­kölcsök összefüggéseit, kapcsolatait mutatja, derűs fényben. A Filmmúzeum műsorán francia—olasz film, az ADIEU, PHILIPPINE szerepel február 27-én, kedden. AZ ŰZÖTT SZAMURÁJ ---------------------­----------------------------------------------------------------------------------------------------------,J­ó­ r Bécsi terét PETŐFI Otthon már megrendezték a központi ünnepségeket Petőfi Sándor születésének 150. évfordulójára emlékezve. Külföldön is tartottak már rendezvényeket, ezek még folytatódnak, sőt néhány országban márciusban és áprilisban emlékeznek nagy költőnkre. A Petőfi-em­­lékbizottság határozatának megfelelően a Kulturális Kapcsolatok Intézete és a Magyarok Világszövetsége együttesen teszi emlékeze­tessé az évfordulót. Ausztria már túl van a rendezvényeken, s talán nem érdektelen, ha e levél sorai tudatnak arról, hogyan emlékeznek meg határain­kon túl Petőfiről. A bécsi televízió néhány disszonáns filmkockáját leszámítva pozitív a kép! Az emigráns sajtó is kénytelen volt behó­dolni, Petőfi életművét érintetlenül hagyta. Ami a fővárosban le­zajlott rendezvényeket illeti, helytálló a megállapítás, hogy a ma­gyar—osztrák barátságot ápoló ünnepség kereteibe illett. A bécsi Magyar Intézet helyt adott annak a kiállításnak, amelynek tablói bepillantást adtak a költő életébe, általa megismerhették munkássá­gát, művészetét és forradalmiságának lényegét. A tablókon kívül mindezekhez segítséget adtak fotók, könyvek és hanglemezek, továb­bá azok a kiadványok, amelyeket a bécsi Magyar Sajtóiroda gondo­zásában jelentettek meg. Ezenkívül ezüstfedeles Petőfi-kiadás em­lékeztetett az évfordulóra, benne Fred Sinowatz osztrák oktatásügyi miniszter előszavával, s a németre fordított költemények sokaságá­val. Ha visszagondolok arra az estre, amelyre magyar kulturális de­legáció érkezett Bécsbe dr. Simó Jenő művelődésügyi miniszterhe­lyettes vezetésével — boldogan írom: otthon éreztem magam. Az ismerősök kedves köre, ezek között is említsem dr. Kiss Kálmánt, a Magyar Rádió elnökhelyettesét, aki a delegáció tagja volt, továbbá Major Tamást, Berek Katalint, Sinkovits Imrét, ismert nevű művé­szeinket vagy Dorogi Zsigmondot, a Magyar Rádió rovatvezetőjét, valóban hazai környezetet jelentett. Csak minduntalan az emlékez­tetett Bécsre, hogy javarészben német nyelven szavalták a verseket, s dr. Pándi Pál József Attila-díjas irodalomtörténész is német nyel­ven tartotta meg előadását. S ahogy ott ültem a széksorokba, hall­gatva a Meine erste Rolle (Első szerepem), Zu Rauch verflogner Vorsatz (Füstbement terv), Die Ebene (Az Alföld) vagy az Ein Gedanke macht mich leben (Egy gondolat bánt engemet) sorait, ar­ra gondoltam, mennyivel szebben cserig magyar nyelven. Talán a Still ist Europe, still aufs Neue (Europa csendes, újra csendes .. .) adta vissza leginkább a költői hangulatot idegen nyelven is. De a Die Pussta im Winter (A puszta télen) már ridegen hatott, viszont a Zeit des Entsetzens (Szörnyű idő) drámaiságával megragadott. Valami különleges érzés hatja át az embert, ha külföldön van és népünk nagyjainak dicséretéről hall. Ezek közé tartozott a bécsi Petőfi-est is, amely bizonyította, hogy költeményeinek sugara a nagy idők távlatában sem vesztette fényét. S talán a legjobban Sinowatz miniszter úr szavai fejezik ki a megemlékezés eszméjét, aki nagyra értékelte az irodalmi estet s egyúttal megismételte legutóbbi magyar­­országi utazásán tett kijelenését: „Nagyon fontos minden alkalmat Ausztria és Magyarország közötti kapcsolatokra felhasználni." A Magyar Intézetben tartott rendezvény kétséget kizáróan ezt a célt szolgálta. De ennek szellemében dolgoztak azok az irodalomtörté­nészek is, akik kiderítették, hogy Petőfi hatása még a költő életé­ben eljutott Bécsbe. A Nemzeti Dalt budapesti nyomtatása után Bécsben is megjelentették, német fordításban. Az oszrák fővárosban sok ezer magyar él. Ezeknek egy része olyan magyar egyesületekbe tömörül, amely nem szakította el szá­lait az óhazával. Éppen ideillően a Magyar Krónika, az óhazával kapcsolatokat ápoló magyar egyesületek híradója figyelemre mél­tóan közölte, éppen az ünnepségek időszakában, Péter János leg­utóbbi parlamenti felszólalásának egy részletét, amely a külföldön élő magyarokhoz fűződő kapcsolatainkról szólt.­­ „Mi azzal, ahogyan országunk dolgait intézzük és ahogyan a szomszédos országokkal és népekkel együttműködve közös dolgaink rendezésére törekszünk, a más rendszerű országokban élő magya­roknak is meg kívánjuk könnyíteni az óhazához és a szülőföldhöz fűződő kapcsolataik ápolását. Valahogy ezeknek a gondolatoknak megtestesítője volt az a magyar irodalmi est, amelyet a Magyarok Világszövetsége rendezett ugyancsak az emlékév keretében. Petőfit hozták el az évtizedek vagy évek óta Ausztriában élő magyarokhoz, könnyeket csalva a szemekbe. Ezek a magyar egyesületek a Colle­gium Hungaricum gondoskodását élvezik, ott vannak rendezvényeik, kaptak helyiségeket is, s tevékenységük hazánk eredményeinek is­mertetését, kulturális életünk fejlettségének tükrözését szolgálják. Különösen kedves volt az a rendezvény, amelyet Oberwarton (Fel­sőőrön) tartottak. A Magyarok Világszövetsége Kárpáti József főtit­kárral az élen, nemcsak képviseletet jelentett, hanem egyúttal gon­doskodást is, mert a világszövetség ide is elküldte vándorkiállítását. S ami megkapó volt, a Burgenlandi Magyar Egyesület tagjai össze­szedték falujukban a Petőfi-könyveket, -fényképeket, korabeli raj­zokat s mindazt, ami Petőfivel kapcsolatos, s elhozták a falu kultúr­­otthonába. Asztalokra, kis vitrinekbe kerültek ezek a magángyűjte­ményben levő ereklyék, amelyek a maguk egyszerűségében, de a bensőből eredően szimbolizáltak — tiszteletet, szeretetet, odaadást. A tablók arról adtak áttekintést, hogy többek között hány nyelven adták ki az utóbbi két évtizedben a költő verseit. A sorok tanúsága szerint 33 nyelven összesen 88 kötetben jelentek meg Petőfi Sándor művei 1945—1968. között, de a felsőőriek öntevékeny gyűjteménye felért egy újabb „kiadással”... Bécs és Burgenland csak egy-egy állomáshelye volt az emlékév rendezvénysorozatának. A közeljövő újabb eseményeket hoz majd, s ahogyan ezt az itteni ünnepségeket bejelentették, márciusban Ecuador fővárosában Quitóban, továbbá olasz földön Milánóban, az Ambroziana kertben a költő bronzszobrát, Ferenczy Béni alkotását állítják fel. A bolíviai La Pazban, ahol Petőfiről teret neveztek el, Vigh Tamás szobrát avatják fel. Varsóban a Petőfiről elnevezett is­kolában emlékszobát adnak át rendeltetésének, Szófiában Pátzay Pál által készített emléktáblát helyeznek el a Petőfi Sándor utcában. E levél most távolabb vitte a debrecenieket, akik büszkék lehet­nek arra, hogy városukban is tartózkodott az, akinek neve bejárta az egész világot. E levél bizonyságul kívánt szolgálni arra, hogy az emlékév határainkon túl is emlékeztet. Egy nagy egyéniségre, költői művészetére, hazafiságára és forradalmiságának lényegére. E levél bepillantást adott arról is, hogy az évfordulót méltón köszöntötték és ünnepük. A világ országútjain élő magyarok és más nemzetiségi­ek emlékeztek és emlékeznek a „Világszabadság” költőjére, nagy életútjára, feledhetetlen alkotásaira. Oltványi Ottó

Next