Haladás, 1946 (2. évfolyam, 1-50. szám)
1946-05-23 / 19. szám
6 angol és francia KÖNYVSIKER A héten egy angol és egy francia regényt olvastunk. Mind a kettő úgynevezett „bestseller". A francia regény példányából megtudjuk, hogy a 31. kiadásánál tart. Az angol regény kezünkben lévő példánya a 3. kiadásból való. Mind a két könyv írója egyelőre teljesen ismeretlen nálunk. * A Horned Pigeon című háborús regény első személyben íródott. Gaptain Millar megírja, hogyan harcolt Líbiában, hogyan fogták el a németek. Leírja olasz, majd német fogságát, hét sikertelen szökési próbálkozását, végül pedig azt a szökését, amely sikerült. Strassburgon, Párizson és a Pireneusokon át menekül. Az egész könyv derűs mértéktartással, majdnem önfegyelemmel íródott. Bár sokban emlékeztet Kuncz Aladár: Fekete kolostorára, nincs benne semmi fájdalmas lázadozás, igazságtalanságoktól gyötrődő és elkeseredett hang. Inkább egy állandó bizakodás, a dolgokat humorosan látó, játékos kedvű beállítottság. Kóstolóul elmondok egypár dolgot lelőle. A líbiai angol parancsnok kínosan ügyel a sivatag tisztaságára. — Fiúk — mondja két ütközet között —, ez egy nagyon szép, tiszta sivatag: igyekezzünk olyan állapotban hagyni, ahogy találtuk! Fogságbaesésekor Millart egy német Wehrmacht-tiszt hallgatja ki — angolul. Elmondja Millarnak, hogy részéről milyen ostobaságnak tartja, hogy a németek és az angolok egymás ellen és nem együtt harcolnak. — Majd ha egyszer tükörhöz jut, nézzen bele — mondja a német angolul —, magának is két szeme van, szőke haja, mint nekünk, bezzeg ezek az olaszok olyan feketék és zsírosak, mintha zsidók volnának. Ostoba dolog ilyen szövetségesekkel együtt harcolni, — és gyerekesen megkérdezi: — Szépen fejezem ki magam, ugye? .10 helyre teszem az alanyt és az állítmány!? Ne legyen lusta, javítson ki, ha hibázom. — Az egész kihallgatás alatt — írja Millar —, majdnem végig csak ő beszélt. Közben lábvizet vett és evett, olasz húskonzervet a bajonettjével. Nekem kihallgatás, illetve lábvíz után egy nagy tányér rizst adott. Bajonett híján én viszont kézzel ettem. Csinos látvány lehettünk. Egy sikertelen szökése alkalmából ezt írja az olaszokról: . — Gondoltam, addig nincsen baj, amíg rám céloznak. De ha ijesztésből lövöldöznek, féltem, hogy talán elta lálnak. A Pireneusokon át amerikai katonákkal együtt szökik. A hegymászás leírásától elfárad és szívdobogást kap az olvasó. Ugyanerről azt írja: — Furcsa volt az amerikai fiúkkal. Folyton panaszkodtak és folyton nevetgéltek. Kinevették egymást és önmagukat is a panaszkodásokért. Mi, Cartelett és én (angolok), sohasem panaszkodtunk, ha baj volt, viszont olyankor ritkán nevetgéltünk is. Egész fogsága alatt fiatal feleségére gondolt. Nem csalja meg, nem lesz homoszexuális. Fogsága elején rengeteg levelet, sőt csomagot kap tőle. Mellesleg a regény úgy kezdődik, hogy aznap, mikor önként bevonul, a felesége átsírja az egész éjszakát, de egy szóval sem meri visszatartani. Mikor szökése után hazaérkezik Londonba, rossz előérzete van, szörnyen fél a találkozástól. Közvetlenül egy nagy bombatámadás előtt érkezik haza és a bombatámadást, kissé zavartan átbeszélgetik. — Nincs semmi baj — mondja Miller feleségének —, baj csak akkor volna, ha Maga köziben kiszeretett volna belőlem és másba szeretett volna... — Hát akkor baj van — feleli egész halkan, de nagyon keményen a nő. Ezzel végződik a Horned Pigeon. Lehet, hogy a cím Felszarvazott galambot jelent? A könyv elején van egy kis mottó: „A galamb hazaigyekszik." Captain Millar így érkezett haza. # Albert Camus „Az idegen" című könyve az az egyre ritkábbá váló modern olvasmány, amelytől az embernek valami „végigszalad a hátán, ami talán a nagyon jó írások egyik ismertetőjele. A könyv kínos és felejthetetlen. Egy Mersault nevű algíri kishivatalnok öreg édesanyja meghal a marengói menházban, ami körülbelül 80 km-nyire van Algírtól. Mersaultnak kétnapi szabadságot kell kérni főnökét?, hogy autóbusszal eljuthasson Marengóba, ott eltemethesse anyját. Mersault a délutáni kétórás autóbusszal indul, előzőleg a szokott kis vendéglőjében ebédel és a nagy hőségtől végigalussza az utat. Mikor megérkezik, rögtön szeretné a halottját látni, de a menhely portása felvilágosítja, hogy először az igazgatóhoz kell menni. Az igazgató azt mondja neki, hogy anyja szeretett a menhelyen élni, ne csináljon magának szemrehányást, hogy az utolsó évben már alig látogatta. Felajánlja Mersaultnak, hogy mielőtt lecsukatja a koporsót, mégegyszer, utoljára, megnézheti édesanyját. Mersault a melegre gondol és az azzal járó legyekre és azt feli, köszöni, tőle máris le lehet zárni. Hosszú éjszaka következik, a menhely egy-két öreg lakójával együtt virraszt a halott mellett. De reggelre a portás kelti fel: a hőségtől a sötétben elaludt. A portás tejeskávét kínál neki, együtt reggelizik vele. A portás elmondja, hogy az egyik öreg menhelybeli ápolt, aki szintén ott virrasztott a koporsó mellett, nagyon szerette az anyját, mindig együtt voltak, a menhelyen úgy hívták őket: a jegyesek. A temetésen a pap hozzálép és megkérdezi, hány éves volt az anyja. Zavarba jön, nem tudja, dadogva válaszol: sok, nagyon sok... A délutáni autóbusszal utazik vissza Algírba. Teljesen kimerülve a hőségtől és a sok járástól, újból végigbóbiskolja az utat. Másnap vasárnap lévén és miután pokoli a hőség, uszodába megy. Ott találkozik egy régi lánnyal, valaha egy irodában dolgoztak, már akkor is nagyon kívánta, de nem lett belőle semmi. Most a vízben átöleli, a lány nevetve hagyja magát, uszoda ma i moziba mennek, de a lány előzőleg kicsit megdöbben, hogy Messaulton fekete nyakkendőt lát. — Az anyám meghalt — mondja magyarázólag. — Mikor? — kérdi a lány. — Tegnap... A moziban Fernandes-film megy, sokat nevelnek. Utána a lány felmegy hozzá. Másnap este egy szomszédja bekopog, megkéri, jöjjön át hozzá, igyák meg együtt a nála az előző estéről megmaradt vörösbort. Ez a szomszéd egy úgynevezett , homme á femmes" és az a híre, hogy nem önzetlenül *. Megkéri Mersault-t, írjon a nevében egy levelet a nőjének, akiről azt hiszi, hogy megcsalja és összeütt veszett vele, de most mégis azt akarná, hogy visszajöjjön hozzá. — Tudod, csakhogy végleg kidobhassam. — Mikor a nő nevét mondja, Mersault enyhe csodálkozással tudomásul veszi, hogy a nő arab. A levelet a férfi nevében megírja. Mikor pár nap múlva a nő tényleg eljön, a férfi majdnem agyonveri. A szomszédok rendőrt hívnak, kisebbfajta felfordulás támad, a férfi megkéri Mersault-t, tanúskodjon majd melette. Ez a hét folyamán be is következik. Rákövetkező vasárnapra meghívja őt és a „leánykáját" Algír mellé egy barátjához a tengerpartra. Mikor kifelé mennek, az autóbuszmegállónál háromnégy arab sötéten végigméri őket. A férfi ekkor nagyon izgatott lett és bevallja Mersault-nak, hogy az egyik arab a megvert nő fivére- Rögtön látják. Hogy a verekedés kikerüülhetetlen. Pár pillanatig sötéten nézegetik egymást, aztán a három arab és a három fehér egymásra rohan. A verekedés alatt az egyik arab előrántja a kését és beleszúr testvére szeretőjébe. Mersault lelövi az arabot. Letartóztatják, szörnyű zavarban van, tulajdonképpen nem is igen tudja megmagyarázni, miért ölte meg az arabot, akihez neki személy szerint semmi köze nincs. A tárgyaláson mindenki ellene vall. Részben akarva, részben akaratlanul. Az állandóan visszatérő vádpont nem is a gyilkosság, hanem hogy anyja halálával kapcsolatban hogyan viselkedett. Védekezése jóformán nincsen. Egyszer arra hivatkozik, hogy Algírban nagyon meleg van. ő párizsi születésű, itt nagyon süt a nap... ügyvédje elhallgattatja és nagy beszédet vág ki mellette. A kollégák és újságírók gratulálnak az ügyvédnek — Mersault-t viszont halálra ítélik... A könyvet, majd ha kapható lesz leten, ok véljen el k is olvasni Madaras Zsuzsa HALADÁS _— m Ma: László ! Miért nincs, Zww? Reggelenként a hevesiramú kettes villamoson elsuhanok mellette s mindig megdöbbent sivár, üvegtelen ablak odvaival. ›Mégiscsak» és «ejnye azért•› Milyen fejcsóválásokat gondolok Akadémiánk gondozatlan épülete láttán. Bűnbánat azért nincs bennem, holott nem egyszer gondoltam az elmúlt évek során, hogy dűljön össze, hogy szakadjon le a mennyezete teljes ülés alkalmával s igazán nem bántam volna, ha megnyílik alatta a föld s helyén új Gyilkos-tó keletkezik, melynek sima tükréből csak néhány kopasz fej mered ki. Dehogy bánom meg, hogy annyiszor elátkoztam még köveit is! Én láttam e falak közt a legnagyobb csodát, azt a mutatványos bódéba illő produkciót, amit Berzeviczy Albert gyakorolt. Akadémiánk e márványképű elnöke ugyanis végigaludt minden előadást, de — és ez volt a csoda! — nemcsak mindig a kellő pillanatban ébredt fel szendergéséből, de azonnal tudta, hogy milyen nyelven kell elmotyognia azokat a semmitmondó bárgyúságokat, miket rárótt magas tisztsége. Sohasem fordult elő, hogy álmából ébredve németül üdvözölte volna a vendég olasz tudóst, vagy olaszul köszöntötte volna a germán tudomány valamely nálunk sátorozó képviselőjét. Én láttam ennek az épületnek lépcsején felrotyogni József apánkat, marsallbotjával s trotykos, gráci nyugdíjasokhoz illő lampaszos nadrágjával. Mert Habsburg József is megelnökölte Akadémiánkat, teljes joggal, hiszen itt olvasta fel ifjabb éveiben megboldogult Bársony István vadásztörténeteit a saját neve alatt, itt adták ki vaskos kötetekben azokat a gyér helyesírásos és gyilkosan ostoba emlékiratokat, miket József apánk neve alatt avart ott egy balgatag katonai szakíró, kinek nevét a jótékony feledés kitörölte rongyolt memóriámból. Itt volt a legnagyobb költő Szabolcska Mihály (örök versengésben Lampérth Gézával s a sarkukba hágó ifjú titánnal, Sajó Sándorral), e falak között nevezte Ravnisz László Prohászka Ottokárt a magyar közélet porondjára belovagoló ezüstvértes Lohengrinnak vagy valami ilyen csodaszépnek. Ebben az épületben esett meg az is, hogy egy reszkető fejű aggastyán megmagyarázta a Nobel-díjbizottság kiküldöttjének, hogy amíg Herczeg Ferenc nem kapja meg e kívánatos díjat, addig ők bizony — zum tritz — nem terjesztenek fel senki mást, de különösen nem Móricz Zsigmondot vagy Babits Mihályt, kiket északi kiküldötte ajánlgatott a tájékozatlan Magyar Tudományos Akadémiának. Szóval bűnbánat nélkül, de azért mégis restelkedve és kényelmetlen érzésekkel nézek reggelente farkasszemet Akadémiánk üres szemgödreivel. «Akadémiánk ugyan már évtizedek óta nem volt a mi akadémiánk, éppoly kevés joggal mondhattuk magunkénak, mint mondjuk az egri sommás mondhatta volna «a mi édes magyar földünknek» az egri érsek birtokait. De mégiscsak ésejnye azért mégsem kellene talán lemondanunk erről az akadémiáról. A nagybirtokot is csak föl kellett oszlani s bele kellett ültetni a sommást s máris kiviláglott, hogy a megbotránkozás földjéből nyomban édes boni földdé vált.Nem lehetne az Akadémiával is valami ilyen földreformot csinálni? Ha kimondottuk, hogy a föld azé, aki megműveli, nem mondhatnók ki azt is, hogy az Akadémia azoké, akik a magyar kultúrát művelik? Esterházy herceg tengernyi birtoka nem értéktelenedett el az ő jogtalan birtoklásu alatt, csak helyre kellett állítani a jogviszonyokat s vissza kellett adni azoknak, akik szerezték, akik művelték. Akadémiánk hagyományai sem pusztultak ki Berzeviczy regnálása alatt, az Akadémia eszménye nem fakult meg csupán azért, mert Orsós professzor beült egy dunaparti házba és elmondta az arra áhítozóknak nyavalyás magánvéleményeit arról, amit tudománynak vélt. Mert, sajnos, a jelenlegi helyzet ez. Néhány sivárévtized s néhány tehetségtelen, ostoba és gonosz csibész komisz emléke okán elment a péterkénk attól, amit Széchenyi fundált, amit Arany János, Vörösmarty, Gyulai Pál, Eötvös József nevelt s amiből Simonyi Zsigmond, Gombocz Zoltán, Fejér Lipót, s még néhányan, nem is oly kevesen mégiscsak megőriztek valamit, napjainkig élőt. Ma síri csend van az Akadémián, csak akkor hallunk róla, ha Szent-Györgyi Albert a Nobel-díj vértezetében nekiront falainak. Ma csend van az Akadémián, sorsa csak akkor jut eszünkbe, ha szükségünk lenne egy kritikai Ady-kiadásra. De még ebben a csendjében sem, ebben a látszólagos vagy imlóságos tehetetlenségében sem halott egészen: lám, a minap is felcsattant falai közt Supka Géza éles hangja s talán még azt is megtérjük, hogy egyszer a magyar munkásmozgalmak évtizede kiadatlanul heverő történetének áldozatos szerzője, Révész Mihály is eszébe jut e lassú észjárású testületnek. Szó sincs arról, hogy azt tanácsoljam: várjuk ki Akadémiánk önkéntes megújulását! Ha érdeklődésem a jövendőé is, azért nem akarok új ezredéves programokat kiagyalni. Csak annyit akartam mondani, hogy a fundus jó, olyan jó, hogy Akadémiánk mai esettségében is, akaratlanul is kényszerül olykor a helyes úton járni, éppen a jó fundus okán. Csak azt akartam mondani, hogy nem reménytelen Akadémiánk helyzete. Csak azt szeretném megkérdeni: mért nincs, ha van? Olyan feledhetetlen az a gyalázat, amit az elmúlt évtizedek falára kentek, hogy ezért elejtjük a Magyar Tudós Társaság lehetőségét? Énrám sohasem tett olyan mély benyomást Berzeviczy Albert vagy Habsburg József, hogy elhomályosíthatta volna Széchenyi és Vörösmarty, Arany és Gyulai emlékét. Orsós tanárra nem gondolok többször, mint arra, hogy valaha kanyaróm is volt harminc éve, de sohasem feledem el azt az emlékbeszédet, amelyet Eötvös József tartott Szalay László halálakor, holott csak könyvből olvastam. Vagy nincs szükségünk Magyar Tudományos Akadémiára? Nem hiszem. Sőt éppen az elmúlt évtizedek alatt, Akadémiánk vaskorszakában bizonyosodott be, hogy milyen nagy baj volt ez a látszatakadémia, milyen mérhetetlen kárt okozott, hogy olyan felemásan fungált, hogy egyik ablakán Fejér Lipót nézett ki az igazi tudomány csillagos egére, másik ablakán pedig József főherceg savószeme sandított ki az andalgó, ártatlan meghurcolt Szálasi Ferencre. (Még örülhetünk, hogy be nem hívta s beérték a fenszerlizéssel, legalább ezen a téren!) Ha valaki azt hiszi, hogy frivol tréfa a szavam, ha nem érzi rá belőle a lenyelt könnyet, annak a kedvéért hát fordítsuk komolyra a szót. .. Magyar Tudományos Akadémiára soha nem volt olyan szükség, mint ma. A magyar művelődésnek ugyanis — legfelsőbb szintjén — két nagy szerve működik ez időszerint. Az egyik a magyar egyetemek összessége, a másik a közoktatásügyi minisztérium. Az egyetem azonban — bárhogy tiltakoznának is ellene egyesek — elsősorban nevelő apjorátus, oktató intézmény. A közoktatásügyi minisztérium pedig elsősorban, bármenynyire igyekeztek ezt elfeledtetni velünk a Horthy-korszak megalomániás közoktatásügyi miniszterei, szervező és adminisztráló intézmény. A kettő között és a kettő felett kell lenni egy olyan kulturális szervnek, mely távol minden gyakorlati és minden adminisztratív feladattól, részben gyűjti, részben termeli azt, amit tanítani kell és amit meg kell adminisztrálni, hogy valóban tanítható legyen, hogy valóban mindenkihez eljusson. Kell lenni egy olyan szervezetnek, mely gyűjti a magyarság kulturális hagyományait, kell lenni egy olyan szervezetnek, mely pártatlan igazságossággal elválasztja az élő hagyományt az idejétmúlt, holt hagyománytól, kell lenni egy olyan szervezetnek, mely magához ölel minden alkotó szellemet is kizár magából minden romboló szellemet s végül kell lenni egy olyan szervezetnek, mely az élő hagyományból és az eleven szellemű alkotók munkájából eszményt és módszert teremt a jövendő számára. Kellene egy olyan fórum, mely gyűjt, kritizál, konzervál, összefog és irányít. Mert ez az igazi akadémia s ezzé kellene válni Akadémiánknak, Széchenyi fundusának, egyetlen, minden élő és alkotó értéket összefogó, hatalmas enciklopédikus testületnek. Korfordulón élünk , s itt ne csak a mi kis magyar fátumunk kezelésére gondoljunk, de azért arról se feledkezzünk meg. Korfordulón élünk. Az új fizikai és biológiai világkép kibontakozása bereteszelte évszázadok hagyományos tudásának letaposott útját. .A marxizmus elmélete s első és egyetlen gyakorlati kísérlete, a Szovjetorosz Birodalom, alapvetően megváltoztatta az emberi együttélés, az emberi munka s az emberi erkölcs eddigi törvényeit. Tudás és élet új lehetőségek útjára tért. Életvágyó és életképes népek ilyen szituációban enciklopédiát alkotnak, regisztrálják s felszámolják a múltat, csűrbe takarják a jelen értékeit s utat keresnek a kibontakozásra, az új tudás s az új erkölcs felé. Egy ilyen eleven enciklopédikus szerv kell hogy legyen a Magyar Tudományos Akadémia: hagyományőrző, értékgyűjtő és eszményadó testület. Persze, egy szóval sem mondtam, hogy ehhez a feladathoz többünk van Akadémiánk alapvető hagyományánál. Persze, egy szóval sem mondtam, hogy Akadémiánk jelen állapotában alkalmas ennek a feladatnak megoldására. Mai összetételének tökéletesen megfelel mai rongált állapota, néhány ép helyiség itt-ott és sok odvas, üresen tátongó, kiégett terem. Egyetlen kvadrát üveget sem adnék, egyetlen ölnyi épületfát, egyetlen munkaórát sem azért, hogy ezt a Akadémiát újjáépítsék. Ennél igazán fontosabb a napi kalória centigrammnyi szaporítása, ennél sokkalta fontosabb akár az utcai romlatrinák újjáépítése is. Mert az közegészség és élet, puszta, mezítelen létkérdés. De ha valaki azt mondja, teszem fel azt mondaná, hogy talán nem lenne boszorkányság új alkotmányt adni az újjászülető Magyar Köztársaság akadémiájának, ha azt mondaná, hogy talán nem ütköznék semmi igazi nehézségbe egy alapos tagrevíziós lelkiismeretes szellemi kataszter alapján történő új tagválasztás, ha valaki azt mondaná, hogy már bontakozik is eleven koponyákban az Új Enciklopédia eszméje, akkor reggelenként a vadiramú kettes villamosról belekacsintanék Akadémiánk riadt ablakszemeibe s önként jelentkeznék közmunkára, maradék képeim üvegét ajánlanám fel ablakozásra. De szóljon hát valaki! BUDAPEST A NAGYPARKOK VÁROSA Virág a művészetben címmel a Fővárosi Kertészet, a Fővárosi Képtár közreműködésével kiállítást rendezett. A kiállítás keretén belül — melyben nagy magyar művészeink minden virágtémájú festő- és szobrászművészeti alkotása bemutatásra került — nyilvánosságra hozták a Fővárosi Kertészet újjáépítési programját is. Budapest, mely köztudomásúan híres volt szebbnél szebb, gondosan ápolt, leleményesen, ízlésesen feldíszített parkjairól, áldozatul esett a pusztító háborúnak. A Fővárosi Kertészet most akarja megoldani a problémát, hogyan lehetne újból rózsát növeszteni a csatatéren. A tervezet azonban nemcsak a meglévő terek rendbehozásával, hanem a főváros minden részén, de leginkább a dolgozók által lakott területeken új parkok létesítésével foglalkozik. Minden városrész parkosítására vonatkozóan tervek készültek. Az első az úgynevezett józsefvárosi zöld sáv, mely — a tervek szerint — a Józsefkörút és a Fiumei út között húzódnék, két kiszögeléssel a Népszínházutca és Üllői út felé. (Milyen szép lenne, ha minden délben a hivatalokból, gyárakból fáradtan hazatérő józsefvárosi tisztviselőket és munkásokat virágillat fogadná. Budán, a vérmező—tabáni—gellérthegyi zöld sáv a tabáni parktól a Horváth-kerten, Vérmezőn keresztül a Városmajorig húzódna, s ez aztán a Hűvösvölgyben folytatódna. A Vérmező helyén modern strandról, s mellette hangulatos kis vendéglőről álmodik a tervező, a Déli pályaudvar helyére világvárosi áruházat emel, a Tabánba szőlőket ültet és szabadtéri színpadot épít színes fantáziája. Újabb terv a Halászbástya előtti térség átalakításával és meghosszabbításával foglalkozik, egészen a budai Vigadóig, s e célból az Attila-utca és Maros-utca néhány romházát le akarja bontani. A Kiscelli úti kastélyban, mely a főváros tulajdona, kertészeti főiskolát szeretnének létesíteni, botanikus kerttel. A Sashegy, úgyszintén a Lukács- és Császárfürdő rendbehozásáról sem feledkeztek meg, sőt ide új szállodát is terveznek az idegenforgalomnak. A külső területek újjáépítésének lehetősége sem kerülte ki a tervezők érdeklődését. Óbudán, a hajógyári szigeten nagy sportcsarnokot, csónakházakat terveznek a munkásság részére, Rákospatakon. Kőbányán kertes kislakásokat szeretnének építeni a dolgozóknak. Egy kicsit fantasztikus tervet is forgatnak: el akarják tenni láb alól a Keleti pályaudvart (építsünk egy Központi Pályaudvart! — felkiáltással! és helyére luxusszállodát tervezni, stranddal és parkkal. Még sok tervet láttunk, általában mindegyik megvalósítható, reális, nem jár a fellegekben. Gallai Ágnes